A hétköznapi hősök pszichológiája
2018. március 24. írta: M. Steinbach Annamária

A hétköznapi hősök pszichológiája

Ki az, aki elmegy vakon a szükség mellett, és ki az, aki hősnek született?

Lehet-e egyáltalán hősnek születni, vagy inkább az élet nevel valakit olyan emberré, aki nem hagyja a szenvedőt segítség nélkül? Miért lehet az, hogy míg a legtöbben inkább elnéznek egy szenvedő, bajbajutott, veszélyben lévő ember vagy állat láttán, addig vannak, akik gondolkodás nélkül nyújtanak kezet a nagy szükségben? Cikkünk egy olvasónk ötlete alapján készült, és azt a jelenséget igyekszik feltárni, amely rámutathat a hőssé válás pszichológiai aspektusaira.

Az emberi lélek ki van éhezve a fantasztikus történetekre, nagy megmenekülésekre, happy endekre és persze a hősökre is. Mikor elkezdtem írni ezt a cikket, azonnal eszembe jutottak a klasszikus nagy-nagy hős figurák, mint Batman és Superman, akiknek a történetei még 80 év után sem mentek ki a divatból. Olyannyira nem, hogy újabb és újabb filmek kerülnek róluk a filmvásznakra, és gyerekek milliói hordják ruhájukon a hősies karaktereket. De ott van még Pókember, Hulk, az Acélember, Amerika kapitány, Flash, Penge, Supergirl és még ki tudja mennyi főhős, akiket azért találnak ki, mert az emberek szívesen néznek olyan történeteket, ahol az elesetteket, bajbajutottakat nem hagyja cserben a megmentő, aki a semmiből érkezik, és nem tűr félelmet.  Hogy miért van hősökre szükségünk? Talán ugyanazért, amiért a gyerekek szeretnek egyszer hős, aztán később elesett szerepet is játszani, mert ez a két szerep egyaránt bennünk él.

Amikor nem jön Superman

Paradox módon, minél több a szemtanú, annál kisebb az esély a segítségnyújtásra. Ez nem azt jelenti, hogy érdektelenek vagyunk, mert közben dúl bennünk a feszültség, csak azt gondoljuk, lesz más, aki kompetensebb, és aki majd közbelép helyettünk. Ezt nevezi Hankiss Elemér szemléletes módon Hiányzó hős csapdájának. A kifejezés arra utal, hogy a jelenlevők a helyzetet félreértelmezve várnak egy hősre, aki helyettük közbelép. Mivel mindenki erre vár, a hős elmarad, és bár mindenkinek zakatol a lelkiismerete, de azzal nyugtathatja magát, hogy a másik sem tett semmit.

Bár a szociálpszichológusokat jobban foglalkoztatja az emberekben élő antihős, vagyis a társas közöny, nem lehet elmenni amellett, hogy sokakban (talán a kedves olvasóban is) benne van az az esszenciális elem, ami megkülönbözteti őket a többségtől. Ők azok, akik ha mellettük összeesik valaki, nem mennek tovább abban a tudatban, hogy majd másvalaki úgyis segít, és ők azok, akik ha meglátnak egy személyt, amint egy másikat verbálisan vagy fizikailag bántalmaz, nem fordulnak el, hanem rendőrséget hívnak, vagy saját maguk veszik kézbe a konfliktushelyzet tisztázását. Ezek a hétköznapi hősök nem esnek bele abba a hibába, mint a legtöbben, mikor evidensnek gondolják, hogy lesz majd valaki bátor, erős, nála kompetensebb, aki közbelép, segít vagy éppen megment.

Kiből lehet hős?

Philip Zimbardo, aki a híressé vált stanfordi börtönkísérletekről lehet ismerős sokaknak, azt állítja, hogy a hősiességre nem születni kell, hanem mindannyiunkban bennünk van. A hősiesség szerinte nem jelent mást, mint túllépni korlátainkon. A saját magunk által kreáltakon és azokon is, amiket a társadalom pakol ránk (félelmek, hiedelmek, megbélyegzés). Ahhoz, hogy megálljunk segíteni, le kell mondanunk személyes komfortzónánkról, mert ha megállunk segíteni, elkéshetünk a munkahelyünkről, bepiszkolhatjuk magunkat, vagy kudarcot vallhatunk, de még vissza is utasíthatják a felajánlásunkat, ami ugyancsak kellemetlen lehet.

Wesley Autrey körülbelül 75 másik személlyel várakozott egy New York-i metrómegállóban, amikor egy 20 éves férfi bezuhant a sínek közé. Az emberek végignézték a történteket, de tettek helyett inkább egymást reakcióit figyelték. Wesley Autrey volt az egyetlen, aki gondolkodás nélkül a férfi után ugrott, de mivel a következő szerelvény már nagyon közel volt, a földre rántotta a fiatal férfit, így a metró át tudott fölöttük haladni, és mindketten megmenekültek. Zimbardo fenti megfogalmazása, miszerint mindenkiben benne van potenciálisan a hős, bár nagyon jól értelmezhető, ha mindennapi segítségnyújtásról van szó (pl. ha támogatunk valakit, aki rosszul van, felajánljuk a segítségünket egy idősnek, megkeressük egy kóbor kutya gazdáját), nem magyarázza azt a fajta hősiességet, amikor valaki saját élete kockáztatása árán is képes mások segítségére rohanni, mint például Wesley Autrey. Frank Farley pszichológus szerint az ilyen emberek nem csak nagylelkűek, hanem nagyon magas kockázatvállalási hajlammal is rendelkeznek, azaz komolyabb vészhelyzet esetén is mernek lépni. Tisztában vannak azzal, hogy veszélynek teszik ki az életüket más érdekei miatt, mégis az empatikus és altruista felfogás a kockáztatás felé tereli őket egy nehéz döntéshelyzetben is.

Ha megkérdezik azokat, akik saját életüket kockáztatva megmentettek másokat, a legtöbbük válasza az szokott lenni, hogy csak azt tették, amit kellett. Ha belegondolunk, az önfeláldozó és másokért áldozó viselkedés az egyetlen olyan cselekedet, amelyet nem parancs alapján, és még csak nem is jutalom fejében végzünk el. Tehát az „azt csináltam, amit kellett” valójában csakis a hatalmas belső erőről, erkölcsi elv szerinti életfelfogásról és együttérzésről szól. És, hogy igaza van-e Zimbardonak abban, hogy a hős mindannyiunkban benne van, ez máig olyan kérdés, amely eddig megválaszolatlan maradt. Talán tényleg személyes döntés az, hogy odalépünk-e valakihez segíteni, de az is lehet, hogy valahol mélyen lapul egy „hős-gén”, amely valakinél be van kapcsolva, valakinél nincs. Egy biztos, hogy tudatos, mások felé elfogadó kedvességgel, és persze azzal, ha nem hunyjuk le szemünket azok előtt, akik bajban vannak, biztosan növelhetjük az esélyét annak, hogy mi is hétköznapi hősökké váljunk.

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.   

A bejegyzés trackback címe:

https://7koznapi.blog.hu/api/trackback/id/tr3713776960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dan da Man 2018.03.26. 00:38:01

Igen, az altruizmus genetikailag meghatározott tényező. Ezt már évekkel ezelőtt megállapították. Érdemes utánaolvasni, és kiegészíteni vagy folytatni a posztot.

Érdemes lenne ezt is kutatni, ahogy a pszichopátiát, hogy milyen összefüggés van a genetikai adottság és a neveltetés között...
süti beállítások módosítása