A két doktornő egymásra nézett, akkor láttam rajtuk, nagy baj van

Zsombi nyitott hasfallal született, az első ultrahangos vizsgálat után édesanyjának azt javasolták, ne is tartsa meg őt. Az anyuka máshogyan, és jól döntött; a történetét nemrég elmeséltük. Ám Zsombi tortúrája a születéssel sem ért véget.

Tíz hónapos volt Zsombor, amikor azt vettem észre, hogy már egy hete nem eszik olyan jól, mint máskor szokott. De akkor jöttek a fogai, így mindenki azzal nyugtatott, hogy ez teljesen normális. Zsombi azonban továbbra sem akart jobban enni, és egyik nap már nagyon kedvtelenül is ébredt. Először semmilyen tünetet nem láttam rajta, nem volt láza sem, az egyetlen furcsaság az volt, hogy a reggeli széklete nagyon piros volt. De mivel előző nap egy kis céklát ebédelt, így úgy gondoltam, hogy ez biztosan csak annak a nyoma. Azonban ahogy telt a nap, a kisfiam egyre nyűgösebb lett, semmihez nem volt kedve, a végén már aludni sem akart. Amikor lefektettem vízszintesbe, azonnal sírt, csak úgy tudott elaludni, ha az ölemben ült. Akkor már úgy voltam vele, hogyha estére sem lesz jobban, megmutatjuk az orvosnak.

Este 7-kor hirtelen hányni kezdett, és onnantól szinte folyamatosan jött belőle. Elrohantunk az ügyeletre, ahol megvizsgálták, majd tovább küldtek a Madarász Kórházba. Ott arra gondolván, hogy valamilyen hányós vírust kapott el, felvették őt megfigyelésre, és bekötöttek neki egy infúziót. Én közben megmutattam az orvosnak Zsombor születés utáni műtétjének a zárójelentését – amit a biztonság kedvéért magammal vittem –, de mondta, hogy nekik itt most nincs ügyeletes ultrahangosuk, csak reggel jön majd be. Azonban ha úgy alakul, hogy esetleg szükség lesz rá, akkor behívják.

Hogy bírtad, hogy bírtátok azt az éjszakát?

Az éjszaka nehezen telt. Ahogy lefektettem Zsombit, azonnal hányt, így végig az ölemben ült. Közben egyre gyengébb lett, és már annyira kimerült, hogy szinte meg sem mozdult, már sírni sem volt ereje. Borzasztó lassan jött el a reggel, én pedig türelmetlenül vártam, hogy végre történjen valami, hiszen láttam Zsomboron, milyen rosszul van. Mégis valahogy úgy alakult, hogy mi voltunk a legutolsók a kórteremben, akit elküldtek vizsgálatra. De aztán csak eljött az ideje, hogy megnézzék őt is.

Lementünk az UH-ra, és elkezdték őt vizsgálni. Hirtelen úgy éreztem, mintha a legelső genetikai ultrahangot élném át újra. Egy jó ideig néma csöndben vizsgálták Zsombort, majd egymásra nézett a két ultrahangos, és kérdezgetni kezdték egymástól, hogy látja-e azt a másik, amit ő lát, miközben végig egy szakszót emlegettek. Végül behívták a főorvost is, hogy ő is megnézze, aki aztán meg is erősítette ezt a számomra teljesen idegen diagnózist. Én meg csak álltam ott tehetetlenül, és ahogy egyre nőtt bennem a feszültség, hirtelen kirobban belőlem a kérdés, hogy: elmondaná nekem is valaki érthető nyelven, mi van a gyerekemmel?

Akkor elmondták, hogy úgy néz ki, bélelzáródása van Zsombornak, így hívnak egy mentőt, ami átviszi az I. sz. Gyerekklinikára. Nem akartam hinni a fülemnek, rémülten támolyogtam vissza az osztályra, ahol éppen folyt a vizit, és amit nekünk is végig kellett várni. Ezt követően végre megérkezett a mentő, és átszállítottak minket a klinikára. Ott már tárt karokkal, régi ismerősként fogadtak bennünket, de nem értették, hogy hol voltunk egész este, hiszen ők voltak aznap az ügyeletesek. Ha rögtön ide kaptunk volna beutalót, akkor megúsztuk volna ezt a borzalmas éjszakát.

Mi történt itt?

A leletek alapján ők is megerősítették, hogy Zsombinak bélelzáródása van, egy nagy szakaszon összecsúsztak a belei. Majd felvázolták, hogy milyen lehetőségek vannak ennek megoldására. Először megpróbálják levegővel szétfújni a popsiján keresztül a beleket. Ha ez a próbálkozás jól sikerül, akkor magától szétcsúsznak a belek, de ha nem sikerül, akkor műtétre lesz szükség. Illetve ha túl magas nyomású a levegő, és kilyukadnak emiatt a bélfalak, akkor szintén műtétre kerül sor.

A beavatkozás előtt be kellett adni Zsombinak egy érzéstelenítő kúpot, de ahogy azt beadtuk, rögtön ki is kakilta. Az a széklet már tiszta vér volt. A két doktornő egymásra nézett, és akkor láttam rajtuk, hogy nagy baj van.

Végül altató injekciót kapott, mert ugye a kúp nem tudott hatni. Aztán berakták őt egy hatalmas gépbe, amit a párom már nem volt képes lelkileg végignézni, így kiment. Én viszont a kisfiam mellett akartam maradni. Szívem szerint végig fogtam volna a kezét, de olyan sokan álltak a gép körül, hogy én már nem fértem oda. Lassan elkezdték belé pumpálni a levegőt. Már biztosan ez is fájhatott Zsombornak, mert az altatás ellenére is felsírt. Sokkoló volt látni, megélni, ahogy egyre csak próbálkoznak újabb és újabb levegőmennyiséggel, de nem történik semmi. Egyre csak fogyott a remény, amikor hirtelen felkiáltottak, hogy sikerült! Szétjöttek a belek! Nem volt szükség a műtétre!

Amikor Zsombor felébredt az altatásból, rémült volt, és valamiért nálam nagyon sírt, így aznap apa maradt bent vele éjszakára. Másnapra viszont sokkal jobban volt, már etethettem is, és úgy nézett ki, a fájdalom elmúltával az étvágya is kezdett visszajönni. Ezután már csak annyi teendő volt, hogy figyelni kellett a vizeletét és a székletét, de mivel semmi eltérést nem tapasztaltak, estére már haza is engedtek minket. Amikor a következő hétfőn visszamentünk kontrollra, mindent rendben találtak. Akkor elmondták, hogy sok gyereknek van bélelzáródása, aminek nem tudják az okát, de Zsombornál egészen biztosan az omphalocele miatt alakult ez ki.

A későbbiekben már nem voltak újabb megpróbáltatásaitok?

Zsomborral szerencsére a későbbiekben nem volt semmi probléma, azonban az élet úgy gondolta, újabb próbatétel alá vet minket. Amikor Zsombor szoptatását abbahagytam, a menzeszem még nagyon rendszertelen volt, ezért nem is foglalkoztam azzal, mikor kellene megjönnie. Egyik nap azonban, amikor kinyitottam a hűtőt, és megcsapott valamelyik ételnek a szaga, hirtelen felkavarodott a gyomrom. Akkor kezdtem gyanítani, hogy talán ismét várandós vagyok. Ugyan elmondtuk a hírt a családnak, de Zsomborból kiindulva, nem mertünk a 12 hetes ultrahanging teljes szívünkből örülni.

A genetikai ultrahangon ugyanahhoz a szonográfushoz kerültünk, aki Zsombort is vizsgálta korábban. Ő rögtön megismert minket, emlékezett Zsombor fejlődési rendellenességére. Emiatt minden mást megelőzve, azonnal a hasát nézte meg a babának, de szerencsére teljesen zárt volt. Máshol sem talált eltérést, a méretei is a korának megfelelőek voltak, és úgy látta, hogy kislányunk lesz. A születés várható időpontjának április 30-át adta meg, azt a napot, amikor az anyukám is született, és akit már nagyon régen elvesztettem. Az, hogy a baba kislány és ugyanarra a napra van kiírva, nagyon mélyen megérintett akkor. Azért is kapta később második névként az anyukám keresztnevét.

Az ultrahangos vizsgálat után levették a kombinált teszthez a vért is, aminek az eredménye csak jó pár órával később volt meg. Mialatt várakoztunk, folyamatosan hívott a család, érdeklődtek, hogy mi történt az ultrahangon. Elmeséltem, hogy mindent rendben találtak, aminek mindenki nagyon örült, és akkor egy kicsit fel is lélegeztünk.

Azonban?

Azonban amikor visszamentünk a vérvétel eredményéért, megjelent egy genetikus hölgy, és elmondta, hogy 1:245-höz lett a Down-szindróma szűrés eredménye, ami magas kockázatnak számít. Javasolták, hogy ismételjük majd meg ezt a vizsgálatot 16 hetesen. Nagyon kétségbeestünk, és rögtön hívtuk a nőgyógyászomat. Ő azzal nyugtatott, hogy már 38 éves vagyok, és a kor nagy mértékben rontja ezt az arányszámot. Az ultrahang pedig nem mutatott eltérést, így valószínűleg nincs is semmi probléma.

Mivel azért teljesen megnyugodni nem tudtunk, végül megcsináltattuk 16 hetesen is a vizsgálatot. Annak az eredménye viszont még rosszabb lett, mint az előzőnek: 1:110-hez az esély arra, hogy Down-kóros lesz a kisbabánk. Senki nem értette, hogy mitől lett ilyen rossz ez az eredmény, de - már a koromra való tekintettel is - felajánlották a magzatvíz-mintavételt, amit mi el is végeztettünk.

Egy hónapos idegőrlő várakozás következett. Az első pár nap nagyon nehéz volt, teljesen kiborultam, de aztán rájöttem, hogy csak úgy lehet ép ésszel kibírni ezt az időszakot, ha pozitív vagyok. Nagyon bíztam az ultrahangban, abban, hogy ott nem találtak eltérést. És valahogy azt éreztem, hogy Zsomborral már annyi mindent átéltünk, hogy borzasztó igazságtalan lenne a sorstól, ha egy beteg kisbabánk születne. Végül megjött az eredmény: kromoszóma-rendellenességet nem találtak, és a magzat neme kislány.