Az igazi színészek -akár bevallják, akár nem- disszociatív személyiségek.

Legalábbis ennek az elmekórtani esetnek egy enyhébb, speciálisabb formájában „szenvednek”(?). A disszociatív vagy többszörös személyiségzavar, melynek meghatározó jellemzője, hogy az egyénnek két vagy több elkülönült személyisége van. Ezek a személyiségek legtöbbször kommunikálnak is egymással, ám súlyosabb esetben teljesen elhatárolódnak, s kialakul egy komoly multiplex személyiségzavar, melyben a betegnek lelki panaszai mellett valódi fizikai fájdalmai is felléphetnek. A betegséget gyakorta és tévesen összekeverik a skizofréniával, ami egy teljesen más vonal, hiszen ott a genetikai torzulás, fiatalkori stresszfolyamatok, illetve egy az agyban végbemenő kémiai változás együttes hatása a kiváltó ok. A legtöbb esetben gyógyszeres és szakterápiás módszerekkel -ha nem is gyógyítható- de szinte tünetmentessé tehető.

Ám a disszociatív személyiségzavar (zavar?) dilibogyókkal nem kezelhető. Mivel kialakulásáról a szakembereknek valójában lövésük sincs, ezért gyógyítása is körülményesebb. A nehezebb esetekben a pszichológus igyekszik a különböző személyiségeket összeolvasztani, ami egy hosszú és bonyolult kezelési folyamat. (Megjegyzem: a legtöbb esetben nem is sikerül.)

A disszociatív személyiségzavar enyhébb verzióját a leglátványosabb módon a színészeknél tekinthetjük meg. No nem a jelenleg képernyőn, mozivásznon ugráló celebekre és a többségben a színházakban lebzselő senkiháziakra gondolok, hanem igazi színészekre. Sajnos már alig maradt belőlük néhány „mutatványszám”. Ennek többek közt az az oka, hogy megöregedtek és meghaltak, meg az, hogy tehetségtelen, ámde befolyásos emberek kerültek döntő pozíciókba, s elég vacak helyzet lenne, ha olyan egyéniségeket engednének a rivaldafénybe, akik egyértelműen tehetségesebbek. Főleg náluk.

Szóval egy igazi színésznek áldás és egyben átok ez a speciális disszociatív állapot. Áldás, mert -bizonyos trenírozottság esetén- képes egy másik személyiséget „előhúzni”, ha épp arra van szükség. Néha persze egyáltalán nem elégedett a teljesítményével, bizonytalan, dühös. Ennek oka lehet a többi személyiségének kritikus jelenléte. Máskor viszont túlságosan eltompítja a külső siker, amely ha folyamatos, akkor újabb torzulásokhoz vezethetnek. Többek közt ez az állandó libikóka, ez a valós lelki és személyiségbeli bizonytalanság az oka annak, -ha egyéb pótcselekvést nem talál- hogy sok remek színész az alkoholban keres megnyugvást. Ez persze nem felmentő oka az alkoholizmus nevű másik betegségnek.

A speciális és enyhe disszociatív állapot egy mankót ad a színésznek. Amikor először találkozik a feladattal, a megtanulandó alapdolgok gyors áttekintése után rögtön kívülről kezdi szemlélni a szerepet és azon belül önmagát. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mintha ő ülne a nézőtéren és nézné saját magát, vagyis egy másik személyiségét a színpadon, amint a szerepébe bújva igyekszik feladatának megfelelni. A hab a tortán az, ha mindezt még élvezi is.

A magam tapasztalatát, a kollégák elbeszéléseit és a tanítványok élménybeszámolóit egybegyúrva kijelenthetem: ebben a különleges disszociatív személyiségzavar állapotában átélt élmények semmihez nem foghatók. Képtelenség azokat az érzelmi állapotokat leíró módon megfogalmazni, melyeket csakis a „színjátszás” aktusa előtt, közben és után élünk át. Aki tudja, aki érzi, hogy miről beszélek, annak mindez nem újdonság. Akinek lövése sincs róla, annak elegendő annyit tudnia, hogy a színjátékos munkája egy a személyiségének apró torzulásából fakadó varázslat. S e mágia titkai mindig zárva lesznek azok előtt, akik nélkül az egész meg sem valósulhatna, akiknek értő figyelméért, szeretetéért, elismeréséért egy igazi színész hajlandó sokat áldozni. Ez pedig a: Néző.

Elutasítom azt a téves elképzelést, hogy a Néző nem fontos. Elutasítom, hogy egyáltalán művészetnek nevezzük azt, ami megtöri az alkotó és a műélvező közötti hatáskör varázslatát.

Manapság komoly marketingkampánnyal, nagyon szép, csillogós papírba csomagolva és rendkívül borsos áron adják el a nagy semmit. Ezt azzal igyekeznek magyarázni, hogy erre van igény. Egy frászt! Ezt épp azok mondják, akik csupán pozicionálisan vannak jelen, akik hatalmuknál és pénzüknél fogva megtehetik, hogy manipulálják a tömegízlést. A dologban az a szomorú, hogy sajnos működik. Szívesen kifejteném az okait is, de az már hosszú lenne. Legyen elég az, hogy itt tartunk most. A l’art pour l’art 21. századi aberrált verziója a tehetségtelenség óceánjának mélyébe taszította az értékeket. Van még néhány sziget, néhányan tudnak is róla, ahol még féltve őrzik azokat a kincseket, melyeket igazán úgy hívhatunk: Művészet.