„Volt egy nap, amikor sírógörcsöt kaptam, hirtelen, és nem tudom mitől, mert ok nélkül történt, a testem magától csinálta” - a pasi nem sok hajlandóságot mutat, hogy végleg elköltözzön a szüleitől, ami azért zavarja a barátnőt, mert ő is velük él, és minden családi melodrámát végig kell néznie. Úgy érzi, a saját élettér álma egyre messzebb tolódik, amíg anyu főztje uralja ezt a kis mikrokozmoszt.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok,
Mit gondoltok erről a helyzetről?
A párommal három éve vagyunk együtt, nála élünk, pontosabban, még a szüleinél, egy elkülönített lakrészben tudtuk megoldani. Persze ez még közel sem függetlenség, de több a semminél és legalább együtt vagyunk. Ami a hátulütője a dolognak, hogy a szülei idősebbek és mindenért őt ugráltatják, még olyanért is, amit simán el tudnának végezni maguk is, annyira nem rozzantak. Néha van olyan napja, amikor többet beszélünk chaten napközben, mint élőben. Van, hogy csak későn ér haza, utána vacsora nélkül ágy, majd ott a mobilján játszik.
Mondom, megmasszírozlak, de elhárítja, azt mondja, nem kell, hagyjam. A fő probléma, hogy ő mintha egyáltalán nem törekedne a valódi függetlenségre, hogy elszakadjon otthonról. Pedig minden problémájának ott a gyökere. Én meg nem hozhatom szóba, hiszen nap mint nap látom, hogy szükségük van rá... De ez így fog menni a halálukig? Minden napra jut valami. Ő a szüleit is félti egymástól, mert ha összeugranak valami piti dolgon, akkor egyik sem adja alább. Így élünk. Életvidám és megértő vagyok, de gyakran azon kapom magam, hogy lehúz az ő szintjére. Már nem álmodozik, nem tervez, pedig régebben ez is meg volt benne.
Én kedves, segítőkész és mosolygós vagyok a szüleivel még ha nem is viszonozzák, elvannak a maguk kis világában és imádnak morgolódni meg panaszkodni, de annyira nagy gondjaik azért nincsenek is. De mindig csinálnak nekünk programot.
Volt egy nap, amikor sírógörcsöt kaptam, hirtelen, és nem tudom mitől, mert ok nélkül történt, a testem magától csinálta... Nem látom a kiutat ebből. A pénzét hazaadja a szüleinek, és tudok kisebb tartozásairól is. Úgy érzem, nem lehet előre mozdulni, legalábbis én nem tudom a dolgokat előrébb mozdítani, hogy legyen egy saját életterünk, még egy szűkebb albérlettel is ki lennék békülve, de azt meg ő nem akarja. Én is tudok főzni, de mégis az anyja főz neki, azt szereti, és akkor már nekem is azt kell (illik) enni. Ilyenkor nyilván azt gondolja anyu, hogy „na, a menyecske erre se jó...”. Most már kiderült az is, hogy az anyja nem a szívem csücske. Ha el is költöznénk, akkor is két helyre rohangálna. Tehát nem tudom, mit tehetnék? Lépjek ki ebből a kapcsolatból, ha máshogy nem megy? Mert a türelem és a folytonos várakozás hiábavalónak tűnik.
