A rosszfiúk történelmi pantheonjában előkelő helyet foglal el Cillei Ulrik. A Hunyadi-párti történetírás mindent meg is tett, hogy ne gondoljuk másképp. A szlovén történetírásban viszont szinte nemzeti hőssé vált. Hogy is van ez?

Szlovénia kis ország. Térképen. Azonban, amikor az ember nyomja a gázt az autópályán, valahogy másként telik az idő. A magyar határ és Maribor közötti kb. 70 km-es szakasz számomra mindig felér egy kómában kihordott agyhalállal. Ha dél felé tartunk, akkor hajnalban tiszta kínlódás és az első mélypont, hogy 'jaj, csak a reggeli ljubljanai csúcs előtt elérjük a körgyűrűt', hazafelé jövetben nem is részletezném, minden alkalommal késő este, élményekkel tele (a fülemben finoman csikorog a homok, mert délelőtt még egy utolsót kellett strandolni), már előre poszttraumás sokkban vegetálok, hogy aszongya: 'ha már haza kell jönni, legalább már otthon lennénk!' (Na jó, a_legunalmasabb_útszakaszok c. díjért versenyben van még néhány kedvenc, pl. az M3 Füzesabony és Polgár között...) Évekkel ezelőtt hasított belénk a felismerés, hogy Szlovénia ennél többet érdemel, álljunk meg útközben. Mondjuk, Ljubljana és Maribor között félúton Celjénél.

Celje tényleg az autópálya mellett van, saját lehajtója is van, nehéz lenne eltéveszteni. Ideális úticél, hogy néhány órára megszakítsuk az autópálya monotonitását. De miért is? Természetesen a Cillei grófok miatt. A pályáról lekanyarodva - mint jó hazafiak - már dudorásszuk, hogy 'meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály.' És tényleg, az általános műveltség a Cilli grófokkal kapcsolatban nem mutat túl az Erkel-operán. Márpedig, aki a Hunyadiakra tör, az csak gaz, galád és cselszövő lehet!

Maga a város Szlovénia 3. legnagyobb települése a maga kb. 45.000 főnyi lakosságával. A belváros kellemes, monarchiás hangulatot áraszt, de semmiképpen nem titulálnám nyüzsgőnek, egy nyári hétköznap délelőtt inkább álmatagnak tűnik.

Nyár van, nyár...

Az első megálló az óvárosban a kastély, ma a környék történetét bemutató múzeum. Az épület külsőre egy szépen rendbe szedett reneszánsz kastély, eredetileg zárt belső udvarral, zömök saroktornyokkal. No, ebben biztosan nem éltek a Cilleiek! Tényleg nem. Jelen formáját az épület legalább száz évvel a család kihalása után nyerte.

Itt nem lakott Cillei Ulrik

Személy szerint nagyon kedvelem azokat a kiállítóhelyeket, ahol az "időutazást" nemcsak az egymás mellé helyezett tárlók jelentik. Celje első virágkora a Kr.u. 1. sz. közepére tehető, a római település - Celeia - ekkor nyerte el a municipiumi rangot Claudius császártól. A fejlődés, gazdagodás záloga volt, hogy a Borostyánút mentén helyezkedett el... A kora újkori kastély pinceszintjén megásták az egykori Celeia főutcáját. A Közép-Európára jellemző, térdig érő, antik romok ötletes installációkkal kelnek életre és válnak a laikusok számára is élvezhetővé. Az antik Celeia a pincében 

A felsőbb szinteken már tényleg a Cilleieké a főszerep, egyértelműen ők a környék történelmi celebjei. Amúgy a múzeumban nagyon otthonosan érezzük magunkat. Nemcsak azért, mert rajtunk kívül nincs más látogató. Hanem első látásra is ugyanazokkal kihívásokkal néznek szembe a helyi muzeológusok, mint magyar kollégáik. Hogyan csináljunk színes-szagos kiállítást töredékes, kevésbé látványos leletanyagból? Bizony-bizony, a 6. sz-ra az antik Celeia is eltűnt a forrásokból a népvándorlás viharaiban , hogy csak jó 600 évvel később, a 12. sz. végén bukkanjon fel újra.

Komoly kihívás

Egyszóval a középkori kiállítás tényleg Cilli grófjairól szól. Mielőtt bevetnénk magunkat a termekbe, a vállalkozó kedvű ifjak leakaszthatnak a sarokból egy-egy vesszőparipát és fakardot, hátha szembetaláljuk magunkat egy portyázó török sereggel, vagy lézengő ritterekkel. Dicséretes a múzeumpedagógusok optimizmusa, bár mi sem törtünk össze egyetlen tárlót sem a vad nyargalászás közben...

A lovak az istállóban, kard bekészítve....

Természetesen Cillei címeres pajzs is...

A kevés, de jól összeválogatott anyagot részletes kísérőszövegek egészítik ki (angolul is).Közös, közép-európai múltunk egy olyan szeletével szembesülünk, amelynek szinte kizárólagosan a magyar narratíváját ismerjük, pedig ennél sokkal izgalmasabb lehetett ez a korszak. A magyar történetírás és a tankönyvek is a 15. sz. közepéről szólva hagyományosan Hunyadi János szerepét hangsúlyozzák.

Hunyadi János

S amíg Hunyadi idollá fényesedett, úgy vált kétdimenziós hőssé is, addig Cillei Frigyes, majd Ulrik is úgy lett egyre negatívabb szereplője a korszaknak, s nevük összeforrt a széthúzással, s minden rossznak ők az okai az 1440-50-es évek Magyarországán. A közgondolkodás a mai napig nem lépett túl a jók és rosszak leegyszerűsítő képletén annak ellenére, hogy a történészek az elmúlt évtizedekben részletesen vizsgálták mind Hunyadi pályáját, mind a korszak politikatörténetét. Mára a kutatási eredményekből nyilvánvaló, hogy Hunyadi sem volt egy gáncs nélküli lovag. Hatalomvágyában, ambíciójában nem különbözött a kortársaitól, viszont gyorsan felívelő karrierjét anyagi gyarapodása csak bizonyos lemaradással követte. Hunyadi hatalma az Ulászlótól kapott erdélyi vajdaságon nyugodott elsősorban, ugyanis a királytól kapott méltóságot egyre inkább a sajátjának tekintette és önállóan élt a királyi jog egyes elemeivel, pl. a király egyetértésére hivatkozva tett adományokat. Az 1440-es évek közepére a várnai vereség ellenére megtartotta törökverő nimbuszát és mindezt kiegészítette a Brankovics György, szerb despotától megszerzett birtokokkal.Ulászló halála után Hunyadi és a Cilleiek jelentették a legbefolyásosabb politikai erőt, s mindketten ugyanazt akarták, és módszereikben sem tértek el, az ország, a zsenge V. László király feletti hatalmat. Amint említettem, ebben a játszmában egyik fél sem vonakodott tisztességtelen eszközökhöz nyúlni. Cillei Frigyes, majd a fia, Ulrik, mint V. László király legközelebbi rokonai igyekeztek a család befolyását növelni, és az ország bénultságát, a központi hatalom hiányát kihasználva szállták meg a zágrábi püspökség és a johannita lovagrend várait, és a királyi kinevezést mellőzve felvették a szlavón báni címet. A közöttük elmérgesedő ellentét viszont már középtávon sem vált hasznára az országnak. Az '50-es években az ország és a király javát hangoztatva valójában esélyt sem adtak V. Lászlónak az önálló kormányzásra. A több évtizedes polgárháborúba, zűrzavarba belefáradt nemesség egy része Hunyadiban és Cilleiben látta a béke és az egyetértés kerékkötőjét. Hiszen Hunyadi V. László nagykorúsításakor ugyan lemondott a kormányzóságról, de főkapitányként a törökellenes védekezésre hivatkozva rendelkezett a királyi várak és birtokok felett. A török fenyegetést nem elbagatellizálva azért ez végső soron mégsem a királyi hatalom és tekintély megszilárdulásához vezetett. A két főúr rivalizálása megjósolhatóan torkollott végül tragédiába. Hunyadi János halála után, idősebbik fia, László próbálta megtartani az apja által kiépített, megszerzett hatalmat, befolyást, kapcsolati hálót. És Cillei Ulrik is úgy vélte, hogy eljött a legjobb alkalom, hogy unokaöccsét, a királyt végleg a befolyása alá vonja.

Cillei Ulrik

A két_dudás alapesetét remekül illusztrálja végül Cillei Ulrik halála, akit nem sokkal riválisa után ért utol a vég Nándorfehérvárott Hunyadi László embereinek kezétől. Nos, a történet bennünket, magyarokat érintő fele vázlatosan ennyi. De Celjében nem ezt kapjuk. A középkori kiállítás hunyadizást csak nyomokban tartalmaz.

Érthető módon teljesen máshol vannak a hangsúlyok, és a magyar történelemhez csak marginálisan kapcsolódó eseményekre fókuszálnak. A család felemelkedése és regionális politikai szerepe az Észak-Balkán és Ausztria történetében jóval szélesebb összefüggésekbe helyezi a minket érintő történelmi szálat is. Amiként a magyar gondolkodásban a dicső múlt, a független, erős ország (ön)igazolása, a Habsburgokkal szembeni, hol nyílt, hol bujtatott oppozíció a 19. sz. végi, 20. sz. eleji történetírásban gyökerezik, úgy a szomszédban is hasonló okokból lettek a Cilleiek már-már bálványozott figurák - a szlovén államiság előfutárai. Lássuk csak!

A család hagyományosan a Német-római Császárság déli-délkeleti peremvidékén birtokolt: Alsó-Stájerországban, Karintiában és a mai Isztria területén. A 14. sz-ban jelentek meg az alsó-stájerországi Celjében (a magyar forrásokban Cilli), 1341-ben Bajor Lajos emelte a családot a birodalmi grófi rangra. Ugyanebben a században tudatos és jól átgondolt dinasztikus politikájukkal nemzetközi tekintélyre tettek szert. Már Cillei I. Hermann és fivére, Ulrik is részt vett I. Lajos balkáni hadjárataiban, majd I. Hermann beházasodott a bosnyák királyi családba, így I. Lajos magyar király sógora lett - néhány évtized múlva erre hivatkozva formáltak jogot a bosnyák trónra is. Sőt, ezzel a házassággal Árpád-házi felmenőkhöz is jutottak a Cillei-ivadékok, Árpád-házi Katalint, V. István leányát, akit Szerbiába adtak férjhez tartották számon az őseik között. Az igazi tekintély emelkedést az jelentette, hogy Hermann fia, Vilmos feleségül vette az utolsó Piast uralkodó, III. Nagy Kázmér, lengyel király (I. Lajos unokatestvére) lányát, Annát. Majd a házasságukból született Cillei Anna lett II. Jagelló Ulászló lengyel király felesége Anjou Hedvig (I. Lajos lánya) halála után. A rokoni kapcsolatok ellenére csak Zsigmond uralkodása idején kaptak birtokokat Magyarországon. A fentebb említett Vilmos öccse, II. Hermann Zsigmond király személyes jó barátja lett - ott volt 1396-ban a nikápolyi csatában is, sőt, ő mentette meg a király életét is. Néhány évvel később szorult helyzetben lévő királya segítségére sietett, s a szövetséget azzal pecsételték meg, hogy Zsigmond feleségül vette II. Hermann lányát, Borbálát. Ezzel a királyi friggyel a család karrierje még meredekebben ívelt fel. Zsigmondtól Varasd megyei birtokokat kaptak (a mai Horvátországban), felvették titulusaik közé a Zagorje és Ortenburg grófja címet is. Zsigmond támogatta törekvéseiket a bosnyák trón megöröklésére is, s nem sokkal a halála előtt német-római császárként birodalmi fejedelmi rangra emelte a családot. Ez az emelkedés az előnyök mellett bizony nehézségekkel is járt. Birodalmi fejedelemként elméletileg egyenrangúak lettek korábbi hűbéruraikkal, a Habsburgokkal, akik ezt nem nézték jó szemmel. Az 1440-es években hosszan háborúzott is a két család egymással, amelyet végül egy kölcsönös örökösödési szerződéssel zártak le. Azaz, a minket érintő korszakban Cillei Frigyes nemcsak a magyar ügyekkel foglalkozott, de legalább annyira el volt foglalva III. Frigyessel, a későbbi német-római császárral is. Kettejük - finoman fogalmazva is - feszült viszonyából adódik, hogy V. László trónra léptetésével a Cilleiek inkább a saját pecsenyéjüket sütögették volna, mintsem a Habsburgok szekerét tolták. Sőt, nemcsak fegyverrel támadtak III. Frigyesre, hanem lázadást is szítottak Ausztriában, hogy Frigyes adja ki a gyermek V. Lászlót, akinek a gyámságát örömmel vállalták volna.

Kétségtelen, hogy balkáni regionális politikájuk egy önálló állam létrehozására törekedett - kis híján sikerült is. Efajta territoriális hatalomnak a család kihalása után évszázadokig nem volt semmiféle politikai realitása. A 19. sz. elején a formálódó szlovén értelmiség is a nemzeti öntudatra ébredés jegyében fogalmazta meg vágyát egy önálló állam létrehozására, s találta meg középkori előképét a "Cillei-birodalomban." Noha a párhuzam kissé meredek. A Cilleiek ugyanis nyilván nem etnikai, nyelvi alapon szervezték, szerezték birtokaikat - ahogy ez már csak volt a középkorban. Azt sem tudjuk biztosan, hogy beszélték-e a pórnép karantán-szláv nyelvét/dialektusát?, az írott források latinul vagy németül készültek. Sőt, jobbágyaik jó része nem is volt szláv... (Az oszmán előrenyomulással változik meg a környék etnikai térképe. A Balkánról menekülők, betelepülők fogják adni a szláv többség alapját.) De mindez a középkorban lényegtelen is volt, hiszen az etnikum és a nyelv nem volt olyan identitásképző elem, mint amivé a 19. sz-ra előlépett. (Szerintem egyébként sokkal izgalmasabb, hogy az antik Celeia városnevet folyamatosan használták, a népvándorlás zűrzavaraiban sem tűnt el. Azaz, valamiféle romanizált lakosságnak túl kellett élnie, hogy a nevet hagyományozni tudják....)

A rokoni kapcsolatok részletes boncolgatása mellett a kiállítás három fontos Cillei köré csoportosul. A legfontosabb személy, természetesen Cillei Borbála, Zsigmond király felesége. A házaspárhoz köthető történetek, mind Zsigmond kalandjairól, mind Borbála kikapósságáról jól ismertek. (Bár szakmai berkekben egyre többen vitatják Borbála hűtlenségét, és koncepciós per áldozatának tartják a királynét.)

Cillei Borbála bevonul a konstanzi zsinatra

A legromantikusabb és legbulvárosabb sztori Borbála fivéréről, Cillei II. Frigyesről szól. A legenda szerint Frigyes beleszeretett egy szép, szőke jobbágylányba, Veronikába, aki a család szlavóniai birtokain (ma Horvátországban) Desenicében élt - a történet mind Szlovéniában, mind Horvátországban ismeretes különböző verziókban. A fiatalok titokban össze is házasodtak, mire az öreg Hermann gróf éktelen haragra gerjedt. A fiát bezáratta a celjei vár tornyába, a lányt is elfogatta és boszorkánysággal vádolta. Ám, a hosszú kihallgatás végén Veronikát felmentették a vádak alól arra hivatkozva, hogy a szerelem nem bűn. A feldühödött Hermann grófot ez sem állította meg és Veliki Tabor várában vízbe fojtatta a szerencsétlen lányt, majd a testét befalaztatta az egyik toronyba... (Néhány évvel ezelőtt a vár egyik falában titokzatos hajtincsekre bukkantak a régészek.) A népmesei vándormotívumokban gazdag történetnek van valóságalapja, de ahogy az sokszor előfordul, az élet írja a legjobb forgatókönyveket - a valós sztori ennél sokkal érdekesebb. Az ifjú Frigyes is bejáratos volt Zsigmond udvarába, jelen volt a konstanzi zsinaton - szép jövő előtt állt. A felesége, Frangepán Erzsébet azonban 1422-ben váratlanul meghalt - hamarosan óriási botrány kerekedett, a Frangepán rokonság gyilkossággal vádolta Zsigmondnál Frigyest. Ugyanis az özvegy gróf nemigen búslakodott, hanem gyorsan újranősült, feleségül vette Desenicei Veronikát, akiről mindenki tudta, hogy Frigyes szeretője. (Megoszlanak a vélemények Veronika valós származásáról, valószínűsíthetően egy nem túl gazdag nemesi családból származott.) Zsigmond megalapozottnak vélte a vádat és elítélte Frigyest, akit az apja bezáratott a celjei felsővárba (Obercilli), Veronikát a kedves após pedig megfojtatta. A házaspár kisfia pedig szüleik bűnéért egész életében szerzetesként vezekelt.  A bezárt Frigyest ki is tagadta az apja, ám, amikor Frigyes fivére meghalt néhány év múlva, a feleséggyilkos fiú kegyelmet kapott, és újra hozzápártolt a szerencse, a következő évtizedekben Zsigmond kegyéből szorgalmasan építette a "Cillei-birodalmat." A harmadik történet főszereplője is nő - Brankovics Katalin, Cillei Ulrik felesége, majd özvegye. A 15. század elején érzékelhető, hogy a fokozódó oszmán nyomás hatására a Cilleiek dinasztikus törekvéseiket a Balkánra összpontosították (Benősültek a horvát Frangepán grófi családba, a szerb despota, Brankovics György egyik lánya Celjére, a másik Murád szultán háremébe került). Ezek alapján egyértelmű, hogy ők sem nézték tétlenül a török előrenyomulást, bár kétségtelen, hogy a támadó politikától távol tartották magukat. Katalin története talán a legszomorúbb mind közül.

Brankovics Katalin, ahogy az utókor elképzelte

Különös tragédiája, hogy egyetlen gyermeke sem élte túl az apjukat, Cillei Ulrik grófot, így Katalinra várt a hálátlan feladat, hogy férje halála után mentse, ami menthető. Amíg a magyar történetírás - el nem ítélhető módon - Hunyadi László halálán kesereg, majd Mátyás királlyá választása felett ujjong, addig a háttérben zajlott a civakodás a Cillei-örökség felett. Hiszen aki ráteszi a kezét a több, mint 20 várat számláló birtokkomplexumra, az befolyásoló tényező lesz Magyarországon és Ausztriában is. Brankovics Katalin két tűz közé került, Ausztriában a vetélytárs Habsburgok, III. Frigyes igyekezett megszerezni mindent, még Katalin hozományát is. Magyarországon pedig férje egykori zsoldosvezére, Jan Vitovec (hol III. Frigyes, hol Mátyás támogatásával) igyekezett megkaparintani a birtokokat és az udvari méltóságokat is. Katalin éveken át küzdött az őt megillető jogokért, örökségért, mindhiába. Vitovec arra kényszerítette, hogy "adja el" a birtokait. A hozományáért kapott nem túl jutányos összegből Katalin előbb Raguzába (Dubrovnik) költözött, majd nővérével, Marával (II. Murád szultán özvegyével) az Athos-hegyfok közelében élt még hosszú évtizedekig - hiszen hazájukat ekkorra már megszállta a török. Hátralévő életüket a kegyességnek szentelték és tapasztalataikat, helyismeretüket felajánlva segítették a velencei diplomáciát eligazodni a szultán udvarában.

Brankovics Katalin egykorú ábrázoláson

A kiállítás végeztével még az udvaron a kőtárban futottuk a levezető köröket, emésztettük az információáradatot, amikor felbukkant egy múzeumi ember. Őszintén meglepődött - mondták neki a teremőrök -, hogy tényleg magyarok vagyunk, állítása szerint nem gyakran fordulnak meg honfitársaink Celjében. Majd egy félszeg mosollyal hozzátette, igen, tudja, hogy a Cilleieknek nincs túl jó híre Magyarországon. Néhány mondatot még váltottunk a nézőpontok különbözőségéről, a közös múltról, majd igencsak elmélkedős hangulatban indultunk a város felé magasodó várba, az Obercillibe. (Update: azóta befejeződött a kastélyépület teljes felújítása, és megnyílt a barokk-rokokó kiállítás is, berendezett enteriőrökkel és megtekinthető a kastély legnagyobb látványossága, a 16-17. sz. fordulóján készült hatalmas  mennyezeti festmény is, amelyen különböző mitológiai jelenetek között a négy évszak allegóriáját is ábrázolta az ismeretlen mester.) 

Az Obercilli Szlovénia egyik legépebben maradt, és felújított középkori vára. Egy meredek sziklán magasodik a város felé, közvetlenül a központból fel lehet menni kocsival is.

Obercilli

A vár közepén áll a Frigyes-torony, ahová a hagyomány szerint a feleséggyilkos Frigyest bezárta az apja. A kilátás csodás, alattunk a város és a Savinja-folyó völgye, de itt minden a szomorú véget ért love storyról szól.

Frigyes-torony

Már a kiállítás is csak jelképes, jelzésértékű. A vár inkább szabadtéri rendezvényeknek ad otthont, hatalmas nézőtér és színpad jelzi, hogy ma már békésebb célokra használják, mint a korábbi évszázadokban. Frigyes mellett természetesen megjelenik szerencsétlen szerelmese is, a vár kávézója viseli stílusosan a Veronika nevet....

Alattunk a város

Hazafelé jövet már megint ránk sötétedett, és az a bizonyos 70 km most sem akart véget érni.... De legalább volt, min morfondírozni. Szinte hihetetlen, hogy alig száz éve ugyanannak a koronának az alattvalói voltunk, és mégsem tudunk egymásról jóformán semmit. Mennyire jellemző, hogy közös múltunk eltérő előjelű értelmezései, utólagos konstrukciói hogyan válnak identitásunk alapjává. Nyitottabbnak kellene lennünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.