Lassan minden internetező ismeri a kis Alex (internetes) történetét, amelynek nyomán -- és mindegy, hogy éppen karácsony van-e, vagy sem -- dicséretes felbuzdulás tapasztalható a kisfiú és családjának megsegítésére. Bruckner Zoltán, egy brókercég vezetője azóta egy közhasznú egyesületet alapítását is elhatározta, ezzel jelezve, hogy az egyszeri segítség -- mint ahogy a 444.hu cikkéből is látszik -- nem elég, sőt felforgatja egy nagyobb közösség, az adott falu, életét. De természetesen Bruckner kezdeményezése sem lesz önmagában elég ahhoz, hogy a szerte az országban élő szegényeket segítse az emberhez méltó élet minimumának megteremtésében. Több millió emberről, és egyre többről van szó.

Az ún. strukturális szegénységet, amelynek lényege érthető magyarázat nélkül is, nem tudja megszüntetni a konzervatívoknak kedves részvét és egyéni kezdeményezés. A Bruckner-féle kezdeményezések lényege, hogy észrevesszük magunk körül a segítségre szoruló embereket, és a saját felelősségünk érzetéből, szánalomból, emberbaráti kötelességből segítünk, ki-ki a maga tehetségéhez mérten, ami kulcsfontosságú gesztus, ha nem akarunk teljesen elidegenedni embertársainktól és önmagunktól. Mintha Magyarországon (legalábbis az ismert vagyonosok közül) túl kevés ember tenné ezt, de hát nincsenek megbízható adatok erre vonatkozóan, tehát ez inkább csak sanda feltételezés: annyi bizonyos, hogy a híresen gazdagok között messze több közpénz talál gazdára -- kvázi a szegények kárára --, mint amennyi adomány indul útnak. Ami botrány. Még akkor is, ha ez a közpénz magánzsebeken át termőre fordul -- ami viszont csak jó szándékú, sőt inkább balga feltételezés.

Az említett strukturális szegénységet az államnak kellene kezelnie (cinikusoknak pontosítok: csökkentenie), de a mi államunk oligarchikus, korrupt, diszfunkcionális állam, amelynek nem célja a középosztály alulról történő szélesítése, ennek érdekében az oktatási rendszer és a piac megerősítése, minél több ember produktív bekapcsolása az értékteremtésbe. Ehelyett a legjobb esetben is újabb és újabb embertömegeket tart közmunkás-státusban, tart megalázott helyzetben a kitörés minden perspektívája nélkül, és vet oda neki koncokat, hol Erzsébet-utalvány, hol (hazug) rezsicsökkentés formájában. Levet ad, miközben lefölözi a húst a saját szűkebb támogatói rétegének, illetve a politikusi-gazdasági oligarchia magáncéljaira. De ez untig ismert. Ami szintén nem igényel túl nagy fantáziát: semmi sem fog megváltozni ebben a tekintetben, illetve a szegénység érthetően csak mélyülni fog, ha minden marad ebben a kerékvágásban. A szegények szélesedő tömegei az egyenlőtlenség növekedése mellett egyre inkább a brucknerek és társaik jó szívére fognak szorulni, mert a felső 30-40%, amelyik változó mértékben megtehetné, nem foglalkozik a problémák gyökereinek kezelésével: legelső sorban is az állami kleptokrácia és parazitizmus elleni harccal. Elérzékenyülés és más semmi.

A szegénység kezelése nem egyszerűen piaci probléma. Noha a strukturális szegénység megszüntetése nem történhet máshogy, mint a piaci értékteremtésbe bekapcsolt embertömegek szélesítésével, ezt a munkát az államnak kell koordinálnia, az államnak és az önkormányzatoknak kell felkészíteniük őket oktatáson, a szociális ellátás és az adózás kiegyensúlyozott, megbízható, és ösztönző rendszerén keresztül a lehető legmagasabb szintű munkavégzésre. Ez sok esetben nem lesz túl magas szint, de mégis emberhez méltó életet biztosíthatna ezeknek a honfitársainknak a maguk jogán, egyfelől megadva nekik az önbecsülésük visszaszerzésének lehetőségét, másfelől - új normák, képességek, új kontextus kialakítása mellett -- elvárva tőlük azt, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel.

Ezt a világot létre kell hoznunk magunk körül, hogy az alexek és mindenki, akik nem is kerülnek az internet nyilvánossága elé, valóban a nemzet tagjainak érezhessék magukat, illetve ki lehessen őket menekíteni a nacionalista demagógia öleléséből. És miután megtörtént ez, ami évtizedekre szólóan egy koncentrált, a polgárai iránt lojális állam segítségét igényli (tehát 180 fokos fordulatot a mai korrupt, dilettáns, bűnöző rendszerhez képest), lehet majd elkezdeni beszélni arról, hogy hányan maradnak ki végleg a munkából, és hányak számára kell mekkora állami létminimumot biztosítani (nem feltétel nélküli alapjövedelem, hanem) rendszeres szolidaritási juttatás formájában. (Nem feledve, hogy az átmenet még több pénzbe fog kerülni, mint a végcél fenntartható finanszírozása.)