Ha azt a szakmát keresed, aminek a struktúrája a leginkább hasonlít a tudományos kutatói és oktatói világ munkaerőpiaci szerkezetéhez, akkor nem is kell messzebb menned a drogdílerekénél - állítja Alexandre Afonso, a londoni King's College tanára. Afonso nem viccel: adatok tömegével támasztja alá, hogy a "kívülállók" tömegéből és "beágyazottak" kicsiny magjából álló tudományos világ hogyan termeli újra a drogkartellekéhez hasonló struktúrákat. Magyarországon a helyzet ha lehet, még ennél is bizarrabb.

Alexandre Afonsónak az LSE egyik blogján megjelent írása a (szintén nagyszerű) Freakonomics című könyv egyik szerzőjének, Steven Levittnek és Sudhir Venkateshnek a "Miért élnek a drogdílerek az anyjukkal?" című tanulmányából indul ki. A tanulmány azt a problémát feszegette, hogy hogyan lehetséges az, hogy a drogdílerek nagy része elképesztően keveset keres (akár 3 dollár 30 centet óránként), de mégis benne marad a bandában, vállalja a gyakran élet-halál helyzeteket és akár hosszú évekig jár az anyuci házából dolgozni, hogy valahogy megkeresse a napi betevőt.  

A válasz az, hogy ilyenkor a drogdílerek tömegeinek szeme előtt nem az aktuális nyomorúságos életkörülményeik, hanem a potenciális csábító lehetőségek lebegnek: hogy majd valamikor elképesztően sok pénzt kereshetnek, mint vezetők vagy középvezetők a bandában. A probléma csak annyi, hogy mivel az aspiránsok rengetegen vannak, viszont a beágyazott elit nagyon-nagyon szűk, ezért a vágyott karrierív a dílerek legnagyobb része számára teljesen elérhetetlen. Az ilyen típusú, rendkívül egyenlőtlen jövedelemelosztású munkaerőpiacokat, ahol nagyon sok a "kívülálló", bizonytalan helyzetű, de biztonságra pályázó aspiráns, és nagyon kevés a "beágyazott", biztos és jól fizető pozícióval rendelkező szakember, nevezik kettős munkaerőpiacnak. Ilyen kettős munkaerőpiaca van a drogkartelleknek, és - igen, a tudományos világnak.

Nem véletlen, hogy Heisenberg.

Kettős munkaerőpiac a tudományos világban

A kettős munkaerőpiac hasonlóan jelenik meg a tudományban is, világszerte. Elképesztően sokan szeretnének biztos egyetemi vagy kutatói állást szerezni (tudományos fokozattal vagy anélkül), de a rendszer csak nagyon kevés biztos pozíciót oszt ki. A rendszer izgalmas módon azonban nem (csak) pályaelhagyókat termel ki ezzel, hanem egy olyan, rendkívül széles professzionális réteget, akik a valamikori elhelyezkedés reményében nagyon rosszul fizető, periodikus munkákat és megbízásokat vállalnak vagy éppen ösztöndíjakat pályáznak ösztöndíjak után az akadémiai életben.

A rendszerben több olyan szűk keresztmetszet van, ami kizárja, hogy minden tehetséges vagy kiváló aspiráns el tudjon helyezkedni. Például sokkal több a tudományos fokozattal rendelkezők, mint a tanársegédi állások száma, sokkal kevesebb a senior kutatói helyek száma mint a junior aspiránsoké, és így tovább. De az, hogy pontosan hol vannak a főbb gátak, kultúránként változik.

Fázisok és életpálya-szakaszok szerint lebontva Afonso az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Németország akadémiai munkaerőpiacait hasonlította össze, és arra jutott, hogy amíg például a briteknél statisztikailag a PhD-hallgatói éveket a legnehezebb kibekkelni, és ott a legnagyobb a kívülállók tömege, addig ez Németországban pont a PhD-fokozat megszerzése után következik be. Amerikában pedig mindkét fázis tele van kívülálókkal, de ami közös pont, hogy a legmagasabb, senior szinten (a végig a szem előtt lebegő cél) már szinte csak a beágyazottak vannak.

Magyarország: kettős munkaerőpiac és kívülálló beágyazottak

Ha a magyarországi tudományos világ munkaerőpiacának infografikáját is hozzá kellene illesztenem a fenti ábrához, akkor az alsó kettő kockát kékre színzném, és mindegyikre ráírnám, hogy "kívülállók", a harmadik, legfelső kockát pedig kettéosztanám, fele-fele arányban a kívülállóknak és a professzoroknak adva.

Miért? Szigorúan szociológiai-munkaerőpiaci szempontból, és a szikár számokat nézve ma Magyarországon a kettős tudományos munkaerőpiacnak az ad még egy csavart, hogy a biztos állással rendelkező senior elit státusz egyre kevésbé kínál csábító anyagi feltételeket, a junior vagy közép-senior állások pedig majdnem ugyanolyan rosszul fizetnek, mint a kívülálló megbízások. Ha példaképp egy saját lakással nem rendelkező aspiráns esetét vesszük, akkor azt lehet megállapítani, hogy sem a doktori ösztöndíjból (kb. 100 ezer forint), sem a tanársegédi (kb. 115 000 forint), sem az adjunktusi (kb. 143 000 forint) fizetésből nem lehet megélni, viszont a semi-senior docensi fizetés (kb. 180 000 forint) sem kínál éppen felhőtlen boldogulást. Szemben tehát a nyugati modellekkel, nálunk sem a kívülállói, sem a beágyazott fizetések nem alkalmasak a tudományos életpálya finanszírozására, egészen a senior professzori szint eléréséig (kb 250 000 forinttól felfele), ami legalább 15 súlyosan alulfizetett év munkáját igényli. (Arról, hogy a senioritás a tudományban eleve plusz egy évtizedet jelent más szakmához képest, Láng Benedek írt korábban egy kiválót).

Ami demográfiai értelemben életben tartja a magyar akadémiai munkaerőpiaci rendszert, az feltehetően egyfelől természetesen a szintén jelenlévő "anyuval élés" szindróma, illetve ennek valamivel vidámabb variánsai, az örökölt vagyonnal rendelkezők vagy vagyonosabb rétegekből érkező aspiránsok, másfelől a több párhuzamos állást vállalók rétegei. Azt viszont megkockáztatom, hogy az Afonso által elemzett nyugati modellekkel szemben a legnagyobb különbséget az jelenti a magyar kettős munkaerőpiacon, hogy amíg a nyugati világban egy igaz kegyetlen és overkill-típusú, de mindenesetre versenyt erőltet a rendszer, addig nálunk ez egyértelműen kontraszelekciót és pályaelhagyást generál, és ha ez így marad, hosszú távon súlyos következményei lesznek. 

(Afonso a kutatását még 2013 decemberében közölte, de azóta - ha jól láttam - magyar nyelven nem jelent meg róla hír, pedig  ennél jobb és fontosabb írást eddig nemigen közöltek a tudományos életpálya és az akadémiai karrier problémáiról.)

FRISSÍTÉS: Írd meg nekem a történeted, véleményed! Nagyon sokan megosztottátok ezt a posztot és írtatok is, ami megerősített abban, hogy érdemes jobban elmerülni a részletekben. Ha oktató vagy kutató vagy, akár junior, akár senior, és vannak saját élményeid és gondolataid a tudományos karrierépítés sajátosságairól bármely tudományterületen amelyeket megosztanál velem, kérlek írd meg nekem egy e-mailben ide: tamastofalvy KUKAC gmail PONT com. Kérlek azt is írd meg a levélben, hogy anonim módon nyilatkozol, vagy közzétehető-e a neved, pozíciód is. (Nyilatkozat nélkül anonimként fogom kezelni a történeteket.)