Kedves Olvasóim!
Ma reggel úgy ébredtem, hogy bezárom a Boldognak Lenni oldalt, és minden ehhez kapcsolódó tevékenységemet befejezem. Köszönöm mindazoknak, akik éveken keresztül mellettem álltak a küldetésem teljesítésében.
Megvallom őszintén, hogy elfáradtam a szélmalomharcnak tűnő feladatokban. Voltak sikeres projektjeim az elmúlt időszakban, amikért igen hálás vagyok. Számomra a siker az, amikor akár egy embert is meg tudunk menteni az őrülettől, a válástól, a belső felrobbanástól, és megelőzhetjük ez által azt, hogy másoknak vagy önmaguknak kárt okozzanak.
Igen, sikernek mondom, amikor a velem dolgozó házaspár nem válik el, hanem elkezdenek közeledni egymáshoz, még ha oly nehezen megy is, vagy visszaesnek néha. Amikor a szülőnek sikerül megtanulnia felismerni, és kezelni az indulatait, és nem veri tovább a gyermekét. Igen, sikernek élem meg azt, amikor valaki a pozitív életszemlélet gyakorlásával nem áll bosszút a haragosain, hanem az elfogadás felé irányítja a tekintetét. Amikor akár csak egy ember elkezdi önmagában keresni azt, amit kintről, mástól vár el feleslegesen.
Annak idején azt fogalmaztam meg küldetésként, hogy szeretném, ha mások is megtalálnák a belső békéjüket, az egyensúlyt, amit behívhatnak az életükbe, javítandó a saját és a szeretteik életminőségét. Hiszem és tapasztalom, hogy csak az ér el célt, ha az egyéni felelősségvállalás erősödik, és belátjuk, hogy minden pozitív változás alapja bennünk van, mi vagyunk. Csak utána jön a békés, harmonikus kapcsolat kiépítése, az önmegvalósítás elérése.
Néha elfáradok. Ez a mai nap is ilyen. Amikor sokkal nagyobb erőfeszítésembe telik a jóra fókuszálni, azt látni, ami most van, és nem belecsúszni a múlt sérelmeibe, vagy a jövő bizonytalanságába.
Noha elszomorít, de mégis a küldetésem létjogosultságát erősíti meg, amikor a gyermekem azzal a negatív élménnyel jön haza az iskolából, hogy egy osztálytársa lelopta az én Instagram fiókomról a képet róla, hogy feltegye a többi gyerekkel közös, titkos Facebook csoportba, hogy kigúnyolják őt. Milyen nevelést ad a szülői háttér, és milyet az iskola?
Mi vált fontossá a mai világban? A felszínt kapargatva harcolnak egymással az emberek, mutogatják a másik hibáit, ahelyett, hogy néhány morális, szeretetre épülő törvényt tisztelve és betartva járnák az „élni, élni hagyni, és segíteni” utat. Ahelyett, hogy segítő kezet nyújtanának embertársaiknak, inkább másokat lenyomva próbálják megemelni a saját nem létező önbecsülésüket. Mert az, aki máson átgázol, nem fog tartós önbecsüléssel élni. Boldogtalanságra ítéli saját magát.
De akarok hinni a jóban. Akkor is, amikor könnyeket ejtek a legféltettebb kincseim szenvedései miatt. Akarok hinni a jóban, amikor kilátástalannak látom a szélmalomharcot. Amikor azt élem meg, hogy annak hisznek, és azt figyelik, aki hangos, és nem azt, aki példájával békét akar hozni a világba.
Végtelenül elszomorít, hogy napjainkban a gyermekek egymást akarják lenyomni, kikönyökölni – valószínű a szüleik mintáit követve. Elszomorít, hogy az internet csodáját mások kárára használják. És szomorúan látom, hogy az összefogás helyett a leigázás lett fontos. Szűkebb és tágabb értelemben egyaránt.
Ma reggel fel akartam adni a küldetésemet. Elfáradtam a szomorúságba, amit az emberek rosszindulata, egoizmusa kivált belőlem.
De mégsem hátrálok meg. Nem lehet, hogy azokra figyeljek, akik életeket zúznak szét, ahelyett, hogy azokra néznék, akik támogatni akarják egymást. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Erőt gyűjtök és továbbra is azon leszek, hogy minél több embernek átadjam azt az információt, amivel válás helyett egyben tud maradni a család, amivel a környezetünkben élő emberek megnyomorítása és a betegség helyett megtaláljuk a saját belső stabilitásunkat, és továbbra is segítek tartani a lelket azokban az emberekben, akik mások jól-létéért, a világ békés kiteljesedéséért dolgoznak.
Köszönöm az Olvasóimnak, Ügyfeleimnek, hogy a szeretet és a béke útját választották.
Mindannyiunknak kitartást kívánok a nehéz feladatokhoz, és hitet, bizalmat a csalódásokból való talpra álláshoz.
