Csak ülünk egymás mellett. Sem ő, sem én nem beszélünk, csak nézzük az embereket. A néni úgy nyolcvan éves lehet. Egész lényéből árad valami megfoghatatlan szeretet. Mintha egy angyal ült  volna le mellém. Aztán meghallgatva élete történetét, már biztosan tudtam, igen, ő egy angyal, aki azért jött le a Földre, hogy vissza adja az embereknek a hitet. 

"Sok sok éve is van már annak kedves. Mindig is lázadó típus voltam, engem aztán nem lehetett beállítani a sorba. Szerencsés gyermek voltam, mert orvos édesapám, és ügyvéd édesanyám nem is akarta, hogy ezt tegyem. Mellettem álltak szívvel, lélekkel. Így azon sem csodálkoztak, amikor bejelentettem, én bizony orvos leszek. Orvos akartam lenni, mert láttam édesapámat, ahogyan segít a reményvesztett embereken, láttam a küzdelmét a betegségekkel, és láttam a küzdelmeit önmagával. Nekem ő a hősöm volt. Egészen kislány korom óta tudtam, hogy ő az, egy hős, egy rendkívüli ember! Egy kegyetlen világban próbált reményt adni, és próbálta kijátszani a halált. Volt, hogy veszített. Olyankor egy kicsit meghalt ő is, de másnap megint ott állt a frontvonalon, és versenyt futott a halállal."

"Számomra ő egy erős férfi volt, mégis oly sokszor láttam megtörve. Amikor hazaért a munkából, csak leroskadt a hintaszékbe. Ilyenkor tudtuk, ma veszített. Annyira imponált nekem. Én is olyan akartam lenni, mint ő. Segíteni. Segíteni mindenáron, segíteni bármi áron."

"Teltek az évek, és én orvos lettem. És rá kellett ébredjek, nem  fogom tudni megváltani a világot. Vagyis ezt a világot nem, amiben éltem, ezért keresnem kellett egy világot, amelyben ezt megtehettem. Külföldre mentem, önkéntesnek. Sem a hely, sem az idő nem számít. Csak mentem, amerre vezérelt a szívem, amerre vezéreltek az égiek. Ekkor jutottam el a polgárháború sújtotta ország egyik városába."

"Erős nő voltam, de ott éreztem, az emberek mérhetetlenül gonoszak, és kegyetlenek. Amit ott tapasztaltam, azt szavakba sem lehet foglalni. Testvér ölt testvért, barát barátot. A legkegyetlenebb módszerekkel. Mi, én és egy másik orvos társam próbáltuk a lehetetlent. Ápolni, segíteni, gyógyítani. Sem eszközeink, sem gyógyszereink nem voltak, vagy alig voltak. A szervezet, akinek égisze alatt dolgoztunk, próbált mindent megtenni, hogy eljussanak az eszközök egy menekülttáborban felállított orvosi sátorba. De a próbálkozás oly sokszor kudarcot vallott. Fertőzések, éhség, és szomjúság. Ezekben volt részünk mindennap. És csak remélni mertük, hogy  nem fogják megtámadni a tábort, nem fogják lebombázni, vagy a gerillák nem törnek be, és ölnek meg minket, vagy ejtenek túszul bennünket. Próbáltak vigyázni ránk, de csak remélni tudtuk, hogy Isten, aki becsukja a szemét, amikor azt látja, hogy az emberek ölik egymást, bennünket megvéd."

"A negyvenes éveimben jártam, gyermekem nem volt, szüleim már nem éltek. A szerelemmel sosem törődtem. Valahogy nem hittem benne, még úgy sem, hogy édesanyám és édesapám házassága maga a szeretet volt. Talán én is olyan szerelemre vágytam, mint az övék, és nem voltam hajlandó megalkudni senkiért. Aztán, ahogyan rájöttem, hogy orvosként nem menthetem meg a világot, rádöbbentem, hogy talán ilyen szerelem nincs is, vagy nekem nem adatik meg. A gyermekről már régen lemondtam. Talán annyiszor voltam tehetetlen, amikor egy gyermek haldoklott, hogy attól féltem, ha az én kislányommal vagy kisfiammal történne mindez, abba én is belehalnék, így inkább elengedtem a kérdést."

"Tehát a semmi kellős közepén, egy távoli világ kegyetlen részében dolgoztam egy csodálatos férfival. Csak egymásra számíthattunk, egymásra támaszkodhattunk. Egymásban tartottuk a lelket, amikor a halál újra és újra lecsapott. Ami a mi kis országunkban természetes volt, az ott luxusnak számított. Olyan fertőzésekbe haltak meg emberek, amelyek Európában már ismeretlenek voltak. Egyszerű, könnyen kezelhető betegségek... de mi ketten, ama távoli földrészen tehetetlenül néztük végig a halálukat. Persze mindent megtettünk, ami tőlünk tellett, de ott, mi ketten kevesek voltunk.... gyógyszerek, eszközök nélkül. Csak fogtuk a kezüket, és mellettük voltunk, amikor távozott a lelkük. Akkor ott megtapasztalhattam, milyen kicsik is vagyunk mi emberek. Hányszor, de hányszor tettem fel a kérdést:"Istenem! Hol vagy ilyenkor? Miért nem segítesz?" 

"Volt, hogy feladtam volna, és hazamenekültem volna. Az egész életről, és létezésről kialakult képem gyökeresen megváltozott. Mindent felülírt a szenvedés, felülírt a háború, és felülírt a halál. Ott abban a táborban éreztem először a halál jelenlétét, fizikailag lehetett érezni. És mi tudtuk, megint veszítettünk. A táborban élőknek meg természetes volt a halál. Elfogadtál, mintha mi sem történt volna. Ma ő, holnap lehet, hogy én. Nem volt sírás, nem volt fájdalom... semmi nem volt. Csak az elmúlás. "

"És ott csak mi ketten voltunk európaiak, ő és én. A férfi annyira emlékeztetett édesapámra. Tudtam, bármi történik, ő megvéd engem. Biztonságban éreztem magam mellette, vele. Nem tudom, mikor jött el az a pillanat, amikor rádöbbentünk, hogy szeretjük egymást. Ott, ahol a halál mindennapos volt, a fájdalom természetes, ott, ahol ember ölt embert ideológiákért, mi ketten egymásba szerettünk. Igen... hollywoodi történet. Idáig."

"Valahogy akkoriban mindig azt éreztem, az összes normális férfi foglalt. És hát bizony az én doktorom is az volt. Itthon várta szerető felesége, és gyermekei. Mi mégis szenvedélyesen szerettük egymást, hiszen azt sem tudhattuk, megérjük-e a holnapot. A mának éltünk. Átértékelődött bennünk minden, ami addig az életet jelentette. Tudom... megcsalta a felségét... velem... de ez ott, abban a táborban, abban az orvosi sátorban nem számított. Egy kegyetlen világ megajándékozott minket a szerelem igaz érzésével, és mi nem harcoltunk ellene. Csak utat engedtünk az érzéseinknek. Talán gyengék voltunk, talán gyávák, vagy talán csak féltünk."

"Eljött a nap, amikor eljöttünk a pokolból. Nem búcsúztunk el egymástól. Még ennyi év után is látom magam előtt az arcát, ahogyan mosolyog, és int felém, amikor felszállt a repülőre. Ő ment tovább megmenteni a világot, megmenteni egy másik világot, én hazatértem. Oly sokszor eszembe jutottak az együtt töltött pillanatok. Oly sokszor éreztem magam újra és újra a karjaiban, biztonságban, szerelemben, szeretve."

"Hazatérésem után nem sokkal kiderült, hogy babát várok. Ott a pokolban megfogant egy új élet. Nem értesíthettem őt, hiszen neki családja volt, és egy másik élete. Egy élete, amelyben sem én, sem a közös babánk nem férhetett bele. Teltek az évek, és nem hallottam felőle. Próbáltam érdeklődni, próbáltam megtudakolni, mi lehet vele. De mindig falakba ütköztem. Olyan volt, mintha soha nem is létezett volna."

"Felneveltem a gyermekünket, egy csodálatos szerelem gyümölcsét, és orvos lett ő is. A génjeiben hordozta eme hivatást. Már feladtam az édesapja utáni kutatást. Valahol a szívem legmélyén  elengedtem a kérdést."

"A fiam külföldre ment tovább képzésre. Egy csodálatos tavaszi napon meglátogattam őt. Mondta nekem, hogy van egy nagyszerű mentora, szeretné, ha megismerném. Hogyan mondhattam volna nemet. A fiam lelkesedése engem is magával ragadott. Bementünk a kórházba. Az irodába belépve megpillantottam egy férfit, aki háttal állt az ajtónak, és nézte az ablakon túli világot. A szívem megdobbant, mert tudtam ő az. Hányszor, de hányszor láttam ezt a képet, ott a táborban, a pokolban."

"Megfordult, rám nézett. Hosszú hosszú percekig öleltük egymást, mintha soha többé nem akarnánk elengedni a másikat. Sok sok évtized telt el utolsó találkozásunk óta."

"Én mindig is tudtam, ő életem nagy szerelme, és mindig hittem benne, hogy egyszer még együtt lehetünk. Elteltek az évek. Elteltek. És mi hagytuk, hogy ez történjen. De ott, abban a szobában múlt, jelen és jövő eggyé vált."

"Bárcsak azt mondhatnám, hogy boldogan éltünk. De nem adatott meg ez nekünk. Két nappal később annak a  drága férfinak megállt a szíve. Véget ért egy történet. Vége lett. A sírjánál állva csak egyetlen dolgot bántam meg. Annak idején nem kellett volna feladjam a keresését. Annak idején erősebbnek kellett volna lennem. De nem voltam. És ő sem. És ezért nem engedtük meg magunknak a boldogságot."

"Megmentettünk annyi embert, miközben saját magunkról elfeledkeztünk. Háttérbe szorítottuk magunkat, és nem mertünk kiállni önmagunkért, és nem mertünk kiállni a másikért. Tőle elvált a felesége a következő útja alatt. Nem bírta az egyedüllétet, és egy másik férfi karjaiban meglelte a boldogságot. Magányosan éltük le az életünket, egymástól távol, a másikról mit sem tudva. Feladtuk. Túl korán feladtuk. És azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mennyi mindent tettünk  másokért. Csak közben elárultuk magunkat, elárultuk a szerelmünket, és elárultuk a fiunkat. Gyávák voltunk. Valahol mélyen legbelül gyávák voltunk!"

"Kedves! Ha az élet úgy hozza, hogy biztos abban, hogy ott az igaz szerelem az életében, ne legyen gyáva elfogadni az élet legcsodálatosabb ajándékát. Mert lesz egy pont, amikor már késő lesz. Merjen lépni! Nem tudom, mi lett volna, ha mi ezt tesszük! De már sosem tudhatjuk meg! Mert gyávák voltunk, és önmagunknak mindent megmagyaráztunk. És eldobtuk Isten ajándékát! Ön ne legyen olyan gyáva, mint amilyenek mi voltunk. Mert egy boldogságban eltöltött év is többet ér mindennél, többet ér bárminél! Én későn döbbentem erre rá. Túl későn."