Ha túléltük az ünnepeket nagyobb családi balhék nélkül, nincs is jobb annál egy szürke, esős januári hétvégén, mint hogy valami kis családi programot, esetleg egy filmnézést, mozit szervezzünk. Vagy csak úgy legyünk együtt...

Vagy egy időre most elég volt belőlük? Talán érdemes kicsit elmélázni ezen a témán:

Mert mi is a boldog családi élet receptje?

• Először vegyük az összetevőket fontossági sorrendben: szülők, gyerekek (ha már felmerül az enyém, tied, miénk, akkor az tovább cifrázza), házas- vagy élettársak, nagyszülők, egyéb rokonok, közeli – szinte családtagnak számító - barátok, korábbi házas- vagy élettársak, volt anyósok/apósok, ’előző életből (házasságból) megmaradt’ rokonok stb. (képzeljük el, hogy egy koncentrikus körben legbelül van az én, a következő körben a legközelebbiek, az azt követőben az egy lépéssel távolabbiak és így tovább – vér szerinti és lelki kapcsolattól függően közelebbről és távolabbról hatók, ők mind részei a rendszernek!);
• Aztán vegyük figyelembe az anyagi háttért, a problémákat (földrajzi, egészségi, stb.), kiegyensúlyozottság (vannak-e terhelő múltbeli történetek, fekete bárányok, nagy drámák, nagy veszteségek), mérjük fel reálisan, mennyire befolyásolják a ’receptünket’, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy a végeredmény, a boldog-békés családi élet nagyjából kijöjjön a végén.
• Az ’elkészítés’, illetve a ’tartósítás’ (hosszú távon való fenntartás) módja: na az első kettőt sem egyszerű rendbe tenni, letisztázni, itt aztán pláne nincs könnyű dolgunk! Könyvtárnyi szakirodalom szól róla, de még mindig tele vagyunk kérdésekkel, kétségekkel.

Szerintem a legjobb és legegyszerűbb dolog, ha ránézünk más családokra. Jó, ha vagyunk olyan szerencsések, hogy ismerünk a fentiek szerint nagyvonalakban mintaszerűen működő családot, biztos találunk bennük olyan dolgokat, amiket eltanulhatunk, amiket magunk is követhetünk. Sőt, tudjuk, a rossz példa is tanít!

A másik tanácsom: ne másoktól várjuk, hogy lépjenek, hanem tegyük meg mi az első lépést, éreztessük, hogy javítani szeretnénk a családunk működésén, tegyünk gesztusokat, beszélgessünk róla!

De legyünk reálisak! Valaki ismer egyáltalán tökéletes családot? Mármint olyat, ahol minden rendben, ahol nincsenek háborúk, ahol mindenki boldogul és senki nem néz ferdén a másikra, nem ismerik a féltékenység, irigység, telhetetlenség, sumákság és egyéb, nem igazán család-barát fogalmakat? Ahol nincsenek olyanok, akik kilógnak a sorból és számukra nem fontos ez az intézmény?

Azt gondolom, a legfőbb szabályok, amiknek teljesülniük kellene:

- Legyen mindenki a helyén! A szülő szülő szerepben, a gyerek gyerekként kezelve, a nagyszülő a boldog, (szinte) felelősségmentes, elfogadó nagyszülői létben, a fekete bárány fekete bárányként, de nem megtagadva és elhallgatva, a családját elhagyott családját elhagyóként, de nem elhallgatottként és mindenből kitiltottként, stb.

- Az is fontos, hogy törekedjünk az adok-kapok egyensúlyra. Nem jó, ha valaki folyton csak beletesz, de nem kap vissza. Az sem jó, ha ezt némán tűri, áldozatként, de azzal sem tesz jót, aki mindent megkap és nem kell érte a kisujját sem megmozdítani.

- Vannak bizonyos sorrendek, amelyeket érdemes figyelembe venni: ki mikor érkezett a rendszerbe, ki mennyit tett bele a dologba, kinek milyen teljesítményei vannak. Lehet, hogy ez furán hangzik, de igen, ezeket el kell ismerni! Lehet, hogy a nagypapa már elfelejt dolgokat, akkor is meg kell kapja azt a tekintélyt, amit a korából fakadóan megérdemel. Lehet, hogy nekem hat diplomám van, de neked meg van egy jól menő vállalkozásod. Vagy csodásan tudsz énekelni, verseket írni, stb. Te ismerd el az én tudásomat, én elismerem a te teljesítményedet. Ne ítélkezzünk egymás fölött, hanem legyünk büszkék egymásra, amiért lehetünk. Kitől várja el ezt az ember, ha nem a családjától?!

Miért is jutott mindez most eszembe? Csak jött szembe az 'élet':

Két férfi párbeszéde a bevásárlóközpont liftjében:

• "És a gyerekek hogy reagálnak ezekre, hogy élik meg?
• Ó, ők erről nem tudnak semmit, nem tudják mi van, őket ebből kihagyjuk.
• Azt ti csak hiszitek, hogy nem tudnak semmit. A gyerekek mindig megérzik, ha valami nem stimmel. Különben meg mi vagyunk a minta nekik. Ha nem vagyunk velük őszinték, várhatjuk, hogy ők majd azok legyenek velünk. Persze tudom, hogy még kicsik, érzékeny életkorban vannak, de előbb-utóbb le fog esni nekik és akkor az durva lesz. Valahogy készítsétek fel rá őket."

Ennyi volt amit hallottam, aztán mind kiszálltunk a parkolónál. Elgondolkodtam rajta, hogy milyen nagy különbség van két felnőtt férfi tudásában, hozzáállásában. Lehet, hogy a második is a maga kárán tanulta meg, de az is lehet, hogy eleve tudatosabban, magasabb érzelmi intelligenciával éli az életét. Lehet, hogy ő sem tud mindig hibátlan mintát mutatni, de ha legalább törekszik rá és próbál őszinte lenni magához, már az is fél siker.

A statisztikákat és a folyamatokat nézve már szinte az számít kivételesnek, ha egy családban házasságkötést követően születnek gyerekek, akiket aztán ugyanaz a pár nevel fel, aztán a gyerekek megtalálják párjaikat, velük házasságra lépnek, jönnek az unokák és így tovább. Ha egy generációnál még fel-fellelhető ez a módi, biztos lesz a családban, pláne ha több gyerek van, aki letér a kitaposott útról és hozza a megoldandó problémát:

• vagy egy váláson túlesett párt netán már gyerek(ek)kel,
• elválik, párja viszi a gyereket,
• nem akar házasodni, helyette élettársi kapcsolat(ok)ban él, netán nem túl kitartó módon, változatosságát nehezen következően, elköteleződési problémái vannak,
• úgy vállal gyereket, hogy nem köt házasságot,
• aztán fokozhatnánk extrémebb példákkal, de már a fentiek sem egyszerűen kezelhetőek egy hagyományos családmodell keretein belül.

Számtalan kérdés merül fel a mozaik, vagy idegen szóval patchwork családoknak nevezett formákban már induláskor is, de aztán később, akár hosszú évek eltelte után is adódhatnak problémák, felszínre törhetnek szunnyadó sérelmek, konfliktusok. Az élet változatos formában produkál történeteket. Jó történeteket is!

És tényleg nem szeretnék most lándzsát törni azok fölött, akik szerint nem a papír tartja össze a kapcsolatokat, akik nem hisznek a házasság intézményében, szerintem sem ez az egyedüli alapja a jó, tartós kapcsolatnak.  De mégis van bennem egy olyan érzés, hogy akik úgy döntenek, hogy házasságot kötnek, valahogy komolyabban veszik az elköteleződést, a hosszú távot. Többnyire.

Talán hihetetlenül hangzik, hogy ha csak a leglényegesebb alapszabályokat (mindenkinek helye van a rendszerben, adok-kapok egyensúly, sorrendek figyelembe vétele) megpróbálnánk betartani, akkor máris közelebb kerülhetnénk a megoldáshoz, a boldogabb, kiegyensúlyozottabb élethez. Pedig így van.

Irodalmi művek sora is foglalkozik a témával. A kisgyerekes elvált szülők gondjait, dilemmáit ismerhetjük meg például Tony Parsons, kortárs brit író Férj és feleség című regényéből:

„Vasárnaponként a gyorsétkezdében hemzsegnek a hétvégi apukák, akik erőltetett, rövid beszélgetést kezdeményeznek a gyerekeikkel, ezekkel a bizalmatlan, minden korosztályt képviselő – kisiskolástól a testékszert viselő, mogorva tinédzserekig – kölykökkel. Az apák a legjobbat akarják kihozni a napból, gyerekükről vagy gyerekeikről az órájukra pillantanak, próbálják behozni az elveszett időt, és persze sosem járnak sikerrel.

…

A fiam olyan újfajta családban él. Hogy is hívják őket? Vegyes család.

Úgy hangzik, mintha az embereket folyton összekeverhetnék és összepasszinthatnák. Bedarálhatnák és elegyíthetnék. Mint a kávébabot. De férfiak és nők és gyerekek esetében nem megy ez ilyen egyszerűen.

…

Róluk megfeledkeznek a válásnál. A nagyszülőkről. Az öregekről, akik imádják azokat a kisfiúkat és kislányokat, akiket a saját felnőtt, összezavarodott gyermekeik hoztak létre: az esendő valamiképp tökéletesen alkotott. Váláskor a nagyszülők úgy érzik, hogy a feltétel nélküli szeretet, amit nyújtani tudnak, hirtelen fölöslegessé válik.

…

Egy mostohaszülőnek nehéz megtalálni az egyensúlyt a túl sok törődés és a túl kevés törődés között.

A gonosz mostohák – akik a bíróságon, az újságok címlapján vagy a börtönben végzik – ezen nem gondolkoznak. Nem érdekli őket. Az ő számukra partnerük gyermeke csupán gond, nyűg, élő bizonyítéka egy holt kapcsolatnak. De mi van velünk, többiekkel? Akik eltökélten helyesen akarunk cselekedni?

Semmi különleges nincs bennünk. Attól még nem vagyunk jobb emberek, hogy elvállaljuk, szülője leszünk egy gyereknek, aki nem is a vér szerinti gyerekünk. Az ember csak elvállalja anélkül, hogy belegondolna, vagy ha bele is gondol, azzal nyugtatja magát, hogy majdcsak lesz valahogy. A szeretet és a vegyes család megférnek egymás mellett. Ezzel áltatjuk magunkat.

Csakhogy a vegyes családnak, a saját problémái mellett, a régi család problémáival is meg kell birkóznia. Az ember nem lehet folyton kedves és megengedő a mostohagyerekével szemben, mert egyetlen szülő sem ilyen. Ráadásul nincs joga rászólni a mostohagyerekére úgy, ahogy egy igazi szülőnek jogában áll…. A mostohaszülők – akik igyekeznek – azt akarják, hogy szeressék őket. A szülőknek – az igazi szülőknek – nem is kell akarniuk. Mert tudják, hogy szeretik őket. Feltétel nélküli és visszavonhatatlan szeretettel. Egy szülőnek borzalmas dolgot kell elkövetnie ahhoz, hogy elveszítse gyermeke szeretetét. Egy mostohaszülő egyszerűen nem kaphat ilyen szeretetet.”

Csak ezekre kérdeznék rá így a végén:

Mennyi időt töltesz el a gyerekeddel csak úgy, netán a többi családtag nélkül, mondhatjuk úgy is, mennyi minőségi időt szánsz a gyerekeidre?

Mikor és miből érzi, érezheti a gyereked azt, hogy ő milyen nagyon fontos az apja/anyja számára az ezer más teendője, további családtagjai, barátai, kollégái mellett? Van-e egy külön hely, zug az ő számára a szívedben, ami csak az övé, és ami egy kitüntetett, különleges hely?

És figyelem! Ugye senki fejében nem fordult meg itt olyasmi, hogy „na igen, nem sok időm jutott rá az utóbbi időben, de rengeteget segítem anyagilag és mindig megveszem neki amire szüksége van”. Brrr!! Ne!!!!

És ugye azt se mondja senki, hogy: „de én próbáltam, de a kamasz fiam/lányom szóba sem áll velem”. Ugyan! Gondoljunk vissza a saját kamaszkorunkra! Ugye emlékszünk, hogy valójában sokszor az ellenkezőjét mondtuk, hangoztattuk annak, amit a szívünk mélyén gondoltunk?! Ne dőljünk be az első reakciónak és ne menjünk rögtön a kisebb ellenállás felé! Ne!!! Kérjük meg, vigyen el Ő minket egy moziba (még ha semmi kedvünk sincs ahhoz a filmhez), vagy küldjük el otthonról a családot és csináljunk otthon csak mi ketten valamit, bármit, akár semmit, de ne legyen ott más rajtunk kívül. Legalább kezdjük el, próbáljuk ki, érezzük, hogy ez róla szól, őérte van. És ez nem egy rövid történet, nem garantálható, hogy azonnal elérhető a siker. Ez egy kemény meló, önmagunkkal is! Az új családunkkal, párunkkal is! De ha tényleg szeretjük a gyerekünket, akkor nem sajnáljuk rá az időt!

Ha pedig mindez túl nehéz diónak tűnik, egyszerűen nézzünk csak együtt családi filmeket.

Két régebbi ajánlatom:

• Családom és egyéb állatfajták (a Durell család vicces, kalandos élete)
• Anyám és más futóbolondok a családból

Vagy két aktuális mozifilm:

• Aurora Borealis (Mészáros Márta régebbi filmjei szintén!)
• Az igazi csoda

Ha pedig nagyon rosszul állsz a családi témával, akkor sincs minden veszve, tudod, azért vannak a jóbarátok…

Aztán, hogy milyen régi történetek is terhelhetnek egy családot manapság, ahhoz is lehetne filmeket ajánlani, itt is írtam egyről, épp ma két éve (de érdekes!).

Koskovics Éva

www.kokart.hu