Felnőtté válni, annak minden felelősségével és örömével együtt egy jó családban sem egyszerű, mert mint minden nagy lépés a fejlődésben, ez is rengeteg tényezőn áll vagy bukik, de nézzük talán az alapokat.

Tegyük fel, hogy ez a Példa család eddig, viszonylag sikeresen vette az akadályokat. Nem görgetnek maguk előtt gordiuszi csomót olyan gondokból, amik a család fejlődésének ezt megelőző életciklusaiból megmaradt (nem teljesült, megvalósítatlan) feladatokból tapadtak, filcesedtek össze.

A család életének belső légköre alapvetően pozitív, élhető. Ragaszkodóan és szeretettel bánnak egymással.

Szabályaik tiszták, átláthatók.

Világukat nem festi át durva, alattomban ható, őseik, felmenőik tanításán át lecsordogált mérgező családi örökség, feltáratlan mítoszokkal, ellenséges és titkolandó hozzáállásokkal, ami a fejlődés belső béklyójaként hatna.

Nyíltan, előremutatóan kommunikálnak.

A családtagok mindegyike jól működik a saját szerepében, a szülők és a gyerekek csakúgy, mint a házaspár tagjai egymással. Más, külső kapcsolataikban képesek más szerepekbe illeszkedni és rugalmasan alkalmazkodni az elvárásokhoz.

Ebben a Példa családban mindenki a normál személyiségfejlődésen belüli változatokat mutat.

Igen tudom. Ennél a résznél már kezd kifejezetten tündérmesés felhangot kapni Példáék élete. Hiszen, milyen dolog az, hogy nekik semmi bajuk magukkal és egymással, pláne, hogy mindenki folyamatosan, vagy általában jól kijön a többiekkel, ennek ellenére szeretném ezt még egy kicsit fokozni.

Még azt is feltételeznünk kellene, hogy ezen a családon, a belátható időben nincs extra nagy, kívülről vagy más irányból ható, kivédhetetlenül (de talán nem is olyan nagyon váratlanul) rájuk zuhant feszültség (vagyis jelenleg éppen  nem gyötri őket egyetlen paranormatív[i] krízis sem).

Sem válás, sem munkanélküliség, sem hirtelen veszteségek, sem súlyosabb (kieséssel, vagy maradandó károkkal járó) megbetegedések, sem feldolgozatlan gyászok, sem gazdasági válságok, sem a politikai vagy a társadalmi összeomlás nem háborgatta, nem befolyásolta jelentősen, alapvetően kiegyensúlyozott belső folyamataiknak szabályozott működését.

Az egyszerű megközelíthetőség kedvéért „csak” ez a mostani egyetlen fejlődési feladat tépi, szaggatja, rázza a család egyébként stabil érzelmi kötelékeit (és vele a családtagok idegeit).

Az egy darab fejlődési feladat, ami persze biztosan nem egyszerre zajlik, és a családból nem egy valakit, hanem mindenkit érint, sőt egészen biztosan több irányból is hat majd rájuk: A felnőtt gyermek státuszváltása és az ehhez járuló belső erő és hatalmi viszonyok átrendeződése.

Ha erről mesét írnék, most itt tarthatnék:

Egyszer volt, hol nem volt, de mégis csak volt egyszer egy család. Szépen és békességben, a külső világ kegyetlenségétől kevéssé háborgatva, boldogan éltek egymással.

Megvolt mindenük (nem panaszkodtak a szegénység miá’), ámde egy napon muszáj volt már szembenézniük azzal, hogy az évek elszálltak, és szerelmetes gyermekük időközben szinte észrevétlenül felnőtté vált…

Félő, hogy ez a történet így túl puha.

Ha így, ilyen szépen és természetesen el lehetne érni a szükséges változásokat, talán a belső harcra sor sem kerülne (és akkor a „normatív krízis”[ii] fogalmának bevezetésével talán nem is fáradtak volna a szakemberek, ha a „lassacskán fejlődés”, vagy a mennyiségi felhalmozódás után szükségszerűen bekövetkező minőségi ugrás fogalma is elegendőnek bizonyult volna).

Biztosan nem ennyire zökkenőmentes a folyamat, és nem ennyire rózsaszínes a változás árnyalata. 

Hanem a felszínen is jól láthatóan feszül egymásnak a (legalább) két erő, a két ellentétes akarat. Az egyik közülük a már felnőtt, de felnőttségében még nem elismert, még nem független gyermeké.

Nézzük a következő gondolatokat, általánosan jellemző érzéseket és helyzetek az ő szemszögéből most úgy, mint kiragadott, felvillanó pillanatképek tablóját:

Muszáj megmutatni, bebizonyítani apának (a szülőknek), hogy már felnőtt vagyok.

Legfőbb ideje kiállni és megvédeni magamat, az igazamat, az elképzelésemet.

Elszántnak kell lenni, elhatározni, hogy megteszem, mert meg tudom tenni, és most már akkor is véghezviszem, ha nem figyelnek fel erre. Akkor is, ha a nehézségek árán elért eredményem megint a mi sem természetesebb kategóriába kerül, vagy az elég álságos „persze tudtam én (hogy prímán megy majd neki), hiszen az én fiam” polcra.

Folyamatosan vizslat és bármit csinálok, itt liheg a nyakamba, alig várja, hogy rajtakaphasson, hogy hibáztam.

Lesz-e olyan valaha is, hogy elég jó lesz neki, amit én teszek?

Mégis csak okosabb lett volna elmenni a többiekkel külföldre, szerencsét próbálni?

Ha maradnék, továbbra is uralna. Simán átvinné rajtam az akaratát.

Ő akarná megmondani, hogy mikor van itt az idő, mikor mire állok készen.

Ki nem engedné az irányítást a kezéből egy percre sem.

Megmondaná megint, mert szerinte jobban tudja, hogy mi a jó nekem. Például azt, hogy pont itt akarjak házat venni éppen a mienkkel szemben, mikor tudom, hogy páromat semmibe veszi?

Nem volt kérdés egyébként, hogy az édesapám még egy darabig jobban is fogja tudni, mit hogyan kell csinálni. Főleg, ha nem is enged oda, ahol komolyan, felelősséggel, következményekkel, élesben gyakorolhatom magam.

Én tőle, de nem vele egy időben tanultam, persze, hogy nem tartok ott. Ő állítja be úgy, mintha ettől valahogy megkésett volnék.

Ő majd eldönti helyettem? Hát ne döntse!

Nekem kell a saját szabadságom, kell a függetlenségem, akkor is, ha még nem valami nagy, sőt akkor is csak részleges!

Néha úgy érzem, nem szép tőlem, ahogy nekik feszülök, jobb lenne a békesség. Végül is jó sorom van itthon. Ez egy egészen normális család, ahol mindenem megvan egy kényelmes élethez. Csak hát nem szívesen látnak idegeneket, se barátot, se barátnőt.

Randizhatnék máshol is, ha lányokat hozok haza, azzal mindig csak a baj van. Úgyis utáltam ezt a körbeszimatolást, rögtönzött kivizsgálást, kikérdezést, lekáderezést. Úgy fenn hordjuk az orrunkat, mintha ki tudja, milyen tiszta királyi vérből valók volnánk, és ide bizony nem jöhet akárki.

Ezekkel az élekkel és sarkokkal feszülnek szembe a másik fél, a szülő, itt aktuálisan az apa igazságai:

Én már jobban tudom, kevesebb energiával, gyakorlottan végzem a dolgom, nem csak kapkodok és hadonászok.

Ő még nem is érzi át a felelősségét. Majdnem nagyot hibázott, olyan komolytalan!

Előbb bizonyítania kellene, hogy rá lehet bízni komoly felelősséggel járó feladatot is!

Nem is hozzávaló, az a csaj! Ugyan, mit akar tőle? Miért nem keres végre egy rendes, jóravaló és családcentrikus nőt? Miért nem látja, hogy kihasználják? Ez is csak a pénzünkre hajt.

Külön költözne, albérletbe? Ugyan minek?

Hogy tartaná el magát?

Bezzeg én már az ő korában...

És még ő akar családot, gyereket, mire? Egy rendes állást se tud felhajtani! Hitelre? Az öngyilkosság!

Nem hiszem el, hogy nem érti, ezzel a szakmával itt semmire se viszi. Pedig még protekciót is tudtam volna szerezni, ha odajön mellénk dolgozni.

Mikor tanulja már meg, hogy teljesen rám bízhatja magát?

Állandóan ezt az elutazást hajtja, mintha itt nem lehetne ugyanúgy élni.

Azok pangálják ellenem, azok a laza, pénzes, semmittevő, naplopó barátai. De majd én megmutatom nekik, csak azért is, ha kell erővel is megvédem tőlük, a világtól, meg a hibázásoktól, de főleg a saját butaságától!

Azt vágja az arcomba, hogy gúzsba kötöm? Én nem számoltam azzal, hogy mi lesz ebből később?

Ha most egymás mellett megnézzük kettőjük igazságainak csak az itt kiemelt (teljességre nem is törekvő) listáját, könnyen átérezhetjük, mennyire nagy körültekintést, tapintatot és óvatosságot követel meg az őket, és sajátosan összekapaszkodott, a függetlenségért és az elismerésért vívott harcukat körülölelő család mindennapi élete, ebben a gonoszul aláaknázott fejlődési szakaszban.

Talán ennek a helyzetnek a mélyebb megértése is hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy a stratégiai fontosságú pillanatokban előcsiholjunk magunkból még egy szikrányi odafordulást, még egy pár percnyi türelmet.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] A paranormatív krízis – olyan a család életét sújtó válság, amivel a család kénytelen szembenézni, de ami nem következik a fejlődésből, nem a normál családfejlődési folyamat szerves része. Ilyen lehet a válás, a baleset, a sérült gyermek születése, a családtag súlyos megbetegedése, egészség károsodása, esetleg korai, vagy hirtelen halála, a munkanélküliség, a háború, természeti vagy társadalmi katasztrófák,stb.

[ii] A fejlődési vagy normatív krízis: Válság, fordulat, útkeresés a család fejlődésének, az életciklus váltásának normál folyamatában, amikor a család aktuális működésének, szabályainak, kommunikációjának, az ellátott szerepek tartalmának jelentősen meg kell változnia ahhoz, hogy a család előtt álló új feladat sikeresen megvalósítható legyen.