Az ezredforduló sok-sok változást hozott az életünkbe. Az internet adta lehetőségek hatására egyszerűbbé vált a kapcsolattartás az ismerősökkel, és a fantasztikus számítógépes trükköktől olyan érzésünk van a moziban, hogy menten ránk szakad a plafon. A legnagyobb újdonság azonban az, hogy már nem félünk a borzasztó lényektől. Nem is olyan régen a vámpírok, a boszorkák és hasonló iszonytató szörnyek miatt éjszakánként generációk nem aludtak nyugodtan, de ma már hősként tekintünk a vérszívó, átkot szóró, vagy éppen szemmel verő teremtményekre. Arra gondoltam, kicsit utánajárok a rémlények evolúciójának, mert a jelek szerint a törzsfejlődés őket sem kerülte el.
A vámpírok eredetileg ijesztő, halált hozó, borzalmas lényekként éltek a köztudatban. Nem voltak segítőkészek vagy együtt érzőek, de még csak szimpatikusak sem. Az éj leple alatt tevékenykedtek, előlük nem lehetett elbújni vagy elmenekülni. Ha a szükség úgy hozta, megbűvölték kiszemelt áldozatukat, így egyszerűsítették le a vadászatot. Élőhalottként sem ételre, sem italra nem tartottak igényt, amolyan ösztönlényként tették a dolgukat, és a vér jelentette számukra az egyetlen örömforrást.
Karrierjük kezdetén valószínűleg nem sok szívet dobogtattak meg.
Aztán beléptünk a XX. századba, és a vámpír-legenda nemhogy nem halványult, de a mozinak köszönhetően még nagyobb érdeklődésre tett szert. 1931-ben Lugosi Béla alakította Vlad Tepest, vagy ismertebb nevén Drakula grófot. Az ő karaktere még mindig ijesztő, gonosz és veszélyes gyilkos, azonban ravaszsága miatt egyfajta tiszteletet is ébresztett a nézőkben. Lugosi Béla olyan hitelesen formálta meg a szerepet, hogy azóta a vámpíroknál alapöltözetnek tekintjük a hosszú, fekete köpenyt, de minimum a sötét, bokát verdeső, nagyon vagány bőrkabátot. Az ő nagyszerű játékának köszönhetjük azt is, hogy évtizedekig tartotta magát az a nézet, miszerint a vámpírok magyar akcentussal beszélnek. Ugyanis Lugosi, Drakula szerepénél még nem beszélt jól angolul.
Aztán 1976-ban következett Anna Rice, “Interjú a vámpírral” című könyve, ami világszerte elsöprő sikert aratott. A könyvben szereplő rémlények képesek némi érzelemre, hiszen tudják mit jelent a magány. 1994-ben a regényből film készült, és szerepelt benne minden akkori hollywoodi szívtipró, akinek egy kicsit is jól állt a hosszú haj: Brad Pitt, Tom Cruise és Antonio Banderas. Talán innen indult el az a nézet, hogy az éjszaka torzszülöttei akár vonzóak is lehetnek.
Az 1997-es “Buffy a vámpírok réme” című, rendkívül népszerű sorozatban szinte csak jóképű és dögös vámpírok tűntek fel, akik a szerelem mély és tiszta érzésére is képesek - ha éppen úgy hozza az élet. Izgalmas, kicsit vicces, máskor inkább szomorú, de mindenképpen korszakújító sorozat volt. Csupán egyetlen apróság szúrta a szemem, ami másokét is: a vérkeringés hiányából adódó erekciós probléma átlépése. Ezt az egyet nem tudtam követni az ember és vámpír közti romantikus szálon, de biztos vagyok benne, hogy aki nagyobb szakértő nálam misztikus témában, el tudja magyarázni, miként működhet a dolog mégis.
Végül beköszöntött 2005 és vele az Alkonyat-sorozat. Az elképesztő siker nem lehetett véletlen, Stephenie Meyer valamit nagyon eltalált a célközönségnél. Teljesen átalakította az egész vámpír-képzetet. Szégyenszemre nem sikerült átrágni magam a könyvön, de a filmadaptációt megnéztem. Igaz, hogy nem nekem szól, de azt el kell ismerni, az író elég jól keverte a szálakat, és sikerült egy egyedi, sokak számára szerethető történetet alkotnia. A vámpírok kétséget kizáróan hősként tűnnek fel, megvédik a szeretett embert, és kockáztatják érte saját életüket. Ez a csoport nem támad halandókra, sőt, akár segítenek is ha szükség van rájuk. Egyetlen apró hiba: a vérkeringés hiányából adódó erekciós problémát megint átlépték, szóval most már komolyan érdekelne, miként lehetséges mégis a dolog. Az új típusú vérszívók okosak, szépek és szerelmesek.
Ha a ‘30-as évek Drakulájától nézem Edwardig, a vámpírok igen nagy változásokon mentek keresztül. Mindenesetre azt hiszem, egyértelmű, melyikük hozná rám inkább a frászt, ha az éjszaka közepén hirtelen elém toppanna egy sötét sikátorban.
A farkasember mítosza szintén tömegek fantáziáját mozgatta meg. Több írásos emlék maradt fent róluk, és az egész világon mindenhol megtalálható az alakváltókhoz kapcsolódó hiedelem. A kezdet kezdetén azt a személyt jelölték így, akit egy átok farkassá változtatott. Telihold idején átalakult, és akár a legközelebbi szeretteit is képes volt megölni, mivel ebben az állapotában nem tudta irányítani a cselekedeteit. Európában úgy tartották, hogy a vérfarkasokat könnyű felismerni jellegzetes jegyeik alapján: összenőtt szemöldök, imbolygó járás és hegyes körmök. Talán azért is tartotta magát a legenda olyan stabilan, mert hajnaltájt, a kocsmák környékén mostanság is sok hasonló alakot látni. Az olaszok, a franciák és a németek próbálták szűkíteni az átalakulás lehetőségét, mert úgy tartották, hogy átváltozni csak szerda és péntek éjjel lehetséges. Ha éppen telihold van. És annak fénye pont az ember arcára vetül… szóval elég szűken hagyták a keresztmetszetet. Magyarországon is ismerték a vérfarkas mítoszát, de nálunk küldöttfarkasnak vagy farkasvérűnek nevezték, és azokat a pásztorokat jelentette, akik a nyáj védelmére bármikor, saját akaratukból átváltoztak.
Gyógymódokat tekintve ugyancsak országonként változott a nézet: míg Szicíliában az átkozottat egy határozott mozdulattal, késsel kellett homlokon szúrni, addig a dánok bőven elégnek vélték, ha erősen leszidják őt. Nem tudom, hogy a szicíliai módszer meggyógyította-e a beteget, de hogy nagy változást vitt az állapotába, azt le merném fogadni.
A farkasember-legenda feledésbe merülését nyilván nem segítette, hogy létezésüket hivatalos, bírósági dokumentumok is alátámasztják. Egy ilyen például egy Gilbert nevezetű erdei remete esete 1793-ból. A helyiek azt beszélték róla, hogy farkastestben, elkóborolt gyerekeket evett. Miután elfogták, bevallotta, hogy az ellene felhozott vádak mindegyike igaz, ő bizony vérfarkas. Bűnösnek találták, majd máglyahalálra ítélték. A vérfarkasok ugyanúgy rettegésben tartották az embereket, mint a vámpírok, és őket is sokféle jelzővel illették, de a daliás nem szerepelt köztük.
Ma már úgy hírlik, hogy az átalakulás folyamata több lépcsős, és a tünetek egyértelműen felismerhetőek. Szintén az elmúlt néhány évben jelent meg az az újdonság, hogy ha az érintett éppen emberalakban jár-kel, rendkívül szimpatikus, segítőkész, hősies figuraként ábrázolják, így az olvasó vagy a néző hamar a szívébe zárja a szörnyű figurát. Ez történt a Harry Potter könyvekből ismert Lupin professzor karakterével is. Őt már senki sem gyűlöli vagy féli. Farkasként pedig kifejezetten aranyosnak tűnik - amikor nem vérengzik éppen valahol.
Az Alkonyat-trilógia szintén hősies, sportos, jóképű és fiatal vérfarkasáról nem is beszélve. Farkasként is saját akarattal bír, ami elég nagy változás a korábbiakhoz képest. Sok hölgy tűrné az őszi-tavaszi vedléssel járó plusz takarítást is, ha csak ezen múlna a boldogság.
A boszorkány vagy boszorka olyan nő, aki természetfeletti képességekkel rendelkezik, és rosszat, betegséget, pusztulást hoz. A középkorban kétféle boszorkát ismertek: a “seprűs boszorkány” alakváltóként tevékenykedett, bármilyen állat képét felvehette, így férkőzött a halandók közelébe, és hozott bajt a fejükre. A másik, az “ártó” vagy “rontóboszorkány” varázslattal keserítette meg az emberek életét. Magyarországon bűbájosnak nevezték az ilyen nőszemélyeket. Akár a puszta nézésükkel képesek voltak rontást küldeni, vagy bűnre csábítani. Ebből a képességükből ered az “igéző szempár” kifejezés. A boszorkányperekről fennmaradt dokumentumokból tudjuk, hogy a varázsló tevékenységgel vádolt személynek hátat fordítva kellett állnia a tárgyalás folyamán, nehogy “szemmel verje”, vagyis elátkozza az őt vádlókat.
A XX. században aztán a bűbájosokra új idők köszöntöttek. Már nem csak ártó szándékkal használták képességeiket, hanem segítséget nyújtottak, gyógyítottak, feloldást ígértek a szerelem súlyos láncai alól, vagy éppen örök boldogságot adtak annak, akit megszerettek. 1996-ban a Sabrina, a tiniboszorkány című sorozatban kedves-cserfes, majdhogynem hétköznapi emberekként tűntek fel, a főhős pedig élte a kamaszok problémákkal teli életét. Aztán 1998-ban a mozikba került az Alice Hoffman regényéből készült Átkozott boszorkák című romantikus vígjáték, amit még ugyanabban az évben elindult Bűbájos boszorkák című, nagy sikerű sorozat követett.
A film és a sorozatok is az emberiséget a gonosz erőktől védelmező, varázserejű, gyönyörű, önfeláldozó, csupa szív lényekként ábrázolta a boszorkányokat. Halandók ellen nem használták a szemmel verést, nem bájoltak el ártatlan férjeket, nem hoztak bajt vagy betegséget a környékbeliekre. Ami pedig még emberibbé tette őket, hogy hasonló problémákkal küzdöttek, mint halandó nőtársaik.
Számomra igazán meglepő fordulatot jelent, hogy napjainkban a zombik is kezdenek lemászni az evolúciós fáról. Az emberhússal táplálkozó, folyamatosan bomló, lélek nélkül bolyongó holttestek lassacskán megmutatják kedves arcukat. A zombi-kultusz Haitin igen elterjedt, de fellelhető Afrika egyes országaiban is. A zombik egyik nagy előnye, hogy a filmkultúrában és az irodalomban ők lehetnek az örök, nagy ellenség. Ellenük harcolni teljesen természetes dolog, hiszen az élőkre támadnak, és bűntudat nélkül lehet őket irtani, elvégre már nem élnek.
Ez a felállás egészen 2010-ig tartotta magát. Ebben az évben Isaac Marion megírta „Eleven testek” című regényét, amit 2013-ban vittek vászonra. Bármilyen hihetetlenül hangzik, a főhős zombi ifjú szíve megdobban, majd szerelemre lobban egy élő lány láttán, akit aztán tűzön-vízen át védelmez. Nem akarom lelőni a poént, maradjunk annyiban, hogy ebben a történetben a zombik közt is elindul egyfajta kiválasztódás.
Mit nekünk vámpírok, vérfarkasok, boszorkák, vagy zombik? Jöhet bármilyen rémlény, előbb-utóbb úgy is megszelídítjük. :)
