Évek óta próbálom magam meghatározni, de különböző rezsimek és hatalmak befolyásolnak, és tudatni szeretnék velem hogy ki vagyok. Teljesen összezavarnak, lelkiismeret furdalást keltenek hogy nem vagyok eléggé, aztán amikor eléggé nemzeti öntudatos vagyok, akkor azzal nem tudom mit kezdjek.

Ilyen gondolatok pásztáznak bennem elég régóta, és nagyon szégyenlem magam miattuk, korbácsolom is magam esténként, reggel pedig ismételten gyakorlom magyarságomat. Hátha egyszer sikerül bebizonyítani hogy mit jelent, mi az értéke és miben nyilvánul meg. A hiteles megnyilvánulása,  az nekem az igazi lecke ebben a fura világban.

Ezek a fura gondolatok azért is érdekesek agyi kapacitásom szűken használt térfogatában, mert immár több mint negyven év távlatából poénjaimat csak egy bizonyos népcsoport érti, gondolkodásomat ugyanaz a népcsoport tudja követni és lassan bebizonyosodik, hogy a népcsoporton belül képezünk egy népcsoportot, akik egymást nagyon, másokat pedig elfogadásos alapon a túlélés törvényei értelmében magáévá teszik. Ebből alakul ki ez a sajátosság, ami a (cseh)szlovákiai magyarság, cigányság, zsidóság, ruszinság velejárója.

Sose kuncsorogtunk aprópénzért, inkább abból gazdálkodtunk amink van. Száraz kenyeret sose volt ciki enni, inkább erőpróbatétel és ha abszolváltuk, utána mindig elégedetten hátradőltünk, de sose annyira, csak amennyire a derékszög engedte gerincből a szék háttámláját inkább csak amolyan korlátnak indukálva.  A kis közösségek egymásrautaltsága nem engedett rossz gondolatokat a másikról, inkább kiénekelte magából búskomor nótáival, vagy viccesen elmesélte történeteit, jókat nevetve a részleteken, csattanó nélkül.

Ilyen történeteket mesél Soóky László és csinál a mustárospohárból relikviát, a disznóölésből eseményt, az oroszok bejöveteléből történelmet és Józsi bácsiék pálinkafőzéséből kortörténeti leírást. Szeretem Soóky írásait, mert kezdem látni általuk, hogy ki vagyok. Kis falum mindennapjai épp úgy folytak mint Búcson, nálunk is voltak Drotárok és Lajosok, összekacsintások és jól megoldott feladatok a maguk módján. Ezekben a leírt történetekben van az én identitásom, a másságom, a (cseh)szlovákiai nemzetiségi öntudatom, és nem tudom leválasztani hogy magyar vagyok-e vagy szlovák, vagy cseh és (cseh)szlovák, mert mi otthon mindig elfogadtunk és befogadtunk, ami meg kiborult annak nevetve megittuk a levét pálinka formájában. Megérteni nem kell, inkább tanulni kellene belőle, hogy hogyan tud fennmaradni akár csendben, dolgát végezve egy „népcsoport”, alkalmazkodva élethelyzetekhez, de nem tagadva meg önmagát és hűen ápolva hagyományait és létjogosultságát.

Mert egy népcsoport nem politikusokból áll és nem celebekből és újságírókból, hanem azokból a mindennapokból, amiket a hétköznapi ember megél. A valóságban, saját tapasztalásában, vállalva öniróniát, ártatlan rácsodálkozást, sebezhetőséget, nem tudást.

Soóky írásai vállalják mindazt az egyediséget, amitől más a (cseh)szlovákiai magyar. A háború előtti időkről A nagy (cseh)szlovákiai magyar csöndben ír és drága Benkő Géza barátunk személyesített meg számomra örök érvényű sikerrel és amikor beültem a Jurányi Ház stúdiószínpadára hogy megnézzem Lajos Andrást az Egy disznótor pontos leírása című darabra, megelevenedett előttem a „Felvidék”, az otthon, a különböző figurák akik így egészében adják a (cseh)szlovákiai magyarság és szlovákság identitását.

Ha csak olvastam volna talán nem látom ilyen élénken Soóky László szavait, de Lajos András játéka  filmként vetíti le korhű dokumentumként, ami többet jelent ezer történelemkönyvnél. 

Soóky László ott van a mindennapokban, és csak azt írja le amit megél(r)t. Lajos András pedig adja a színét, az átélés átérzéséhez.

Soóky László: Egy disznótor pontos leírása

Előadja: Lajos András

Dramaturg: Varga Emese

Zene: Márkos Albert

Jurányi ház, 2018. május 6. este 19.00 óra