Ugyan a CEU-ban már befejeződött a Spartan Race szezon, de néhány magyar megszállott SR futónak még hátravolt idénre egy nagy próbatétel. Első alkalommal rendeztek SR-t Görögországban, hol máshol, mint Sparta-ban. Stílszerűen, jelmezekkel vastagon ellátva, a megfelelő körítést odapattintva a versenyzők arca elé. Természetesen felkutattunk két magyart is, aki ott volt és volt szíves beszámolni az élményeiről. (Tóth Ádi pedig majd később mesél az arany trifektájáról...;))

A helyszín és a rajtvonal
Az első ami nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem egy magyar vagy szlovák verseny, ahol 4-6000 versenyző is jelen van. A versenyzők folyamatosan érkeztek a rajt helyszínére a világ számos országából, de nem volt olyan tolongás, mint amire számtottunk, inkább kényelmesen elfértünk.
A szervezés és a helyszín inkább hasonlított egy kisvárosi terepfutó versenyhez, 6-7 sátorral, de néhány jellegzetes spártai akadállyal. A főtéri Leonidas szobornál persze mindenki fotózkodott (mi is) hiszen mégiscsak Spártában vagyunk.
A rajtvonal a Leonidas szobor mögötti sportpálya oldalából indult. A felállított kb. 1,8 méter magas palánkot átugorva kerültünk a rajtvonal elé, ahol még egy kis színpad is helyett kapott. A színpadon lévő speaker egy rövid 5-7 perces bemelegítést tartott minden futam előtt, majd egy korhű ruhába lévő spártai katona felovasta a spártaiak „esküjét”. Ezzel próbált egy kis biztatást adni, de az igazi hangulat a következő mondatoknál volt igazán érezhető: Spartans! What is Yoor profession?
A választ pedig a futamokon indulók és nézők szinte mindig közösen kiabálták: Aroo, aroo, aroo.
Ezt követően mindenkit figyelmeztettek arra, hogy az első nagyjából 200 métert az ókori spártai romváros területén tesszük meg, ahol csak sétáljunk és ne fussunk. Ezt biztosította négy beöltözött spártai katona aki a sor elején sétált a biztos távolságig - mi pedig ezalatt megnézhettük a város romjait és átszellemülve sétálhattunk azon az úton ahol Leonidas is kisétált a városból a 300-zal a háta mögött.

A Beast
Ezen a távon volt leginkább nemzetközi a mezőny, görögöket alig láttunk. Az ókóri spárta város romjai után 5 perc után egy bokáig érő saras csatornán kellett át szaladnunk, majd kiértünk a városból és az első akadály egy három palánkból álló feladat volt, a szokásos végrehajtással: felette, alatta és a lyukon át. Lényegében innen lehet azt mondani, hogy elkezdődött a verseny. Olajfa és narancsfa mezőkön keresztül jutottunk ki a hegyekbe ahol 4-5 alkalommal tereltek fel minket a hegygerincről a hegycsúcsokra. Egy Beast versenyen általában 3-4 erőgyakorlat (cipelős feladat) szokott lenni, de itt Joe De Sena csapata szerintem úgy gondolta, hogy „tegyük bele, ami belefér, mégiscsak ez az első spártai verseny”. Ennek megfelelően cipeltünk homokzsákot, sóderes vödröt, kőtömböket, márványtömböket, húztunk vastömböt és homokos zsákkal megpakolt acélteknőt egyaránt. Bár a kedvencem az volt mikor kb. 40 kg-os hajóláncot kellet a nyakba venni, felvinni a hegytetőre, ott lerakni, egy dárdával eltalálni egy pajzsot, majd visszavinni láncot. Bevallom, a lány versenyzőket nagyon sajnáltam, mert nekik bár kevesebb szemből állt a lánc, de nagyon megszenvedtek vele

Persze voltak még mászós akadályok, balance feladatok, palánkok, vízben és sárban is négykézláb mászás a szögesdrót alatt, olympus, kötélmászás stb. A memória gyakorlatot már előre élveztük, hiszen mindenki úgy gondolta, hogy a görög abc betűi majd feladják a leckét, de a szervezők úgy döntöttek, hogy hagyományos történelmi szimbólumokat kell megjegyeznünk. Nekem speciel ez jutott: nyelvnyújtós fej, virág szimbólum, két kígyó pajzson, egy kígyó pajzson, spártai pajzs és skorpió.

A megtett út még sosem volt olyan hosszú Beast versenyen, mint most: több mint 28,4 km-t!!! Meneteltünk legalább 40-50 percet vízben. A szintemelekedés átlagos volt egy Beasthez, kb. 1200 m, hiszen pl. Kubinskán a szlovákok 1594m-t tettek a pályába. Az időjárás kellemes volt a 22 fokban, jól esett a mozgás de a délútáni jéghídeg zápor rendesen megfagyasztott minket és a lelkesedésünket is megszorongatta. Az utolsó 3-4 kilométeren már mindenki a célegyenest várta, de még itt is csak jöttek az akadályok sorban. Összeségében szerintem kb 50-55 akadály is lehetett, már nem is számoltuk. A látvány a hegyeken és a tudat, hogy Spártában lehetünk, ott ahol minden kezdődött nagyon lelkessé tett minket és a fáradságküszöbünket is kitolta. Nem sok magyar versenyző volt 25-28 lehetett, de minden alkalommal, mikor magyar hangokat hallottunk, akkor ment a lelkesítés, nem hiába összetartóak vagyunk. A célszakaszba érkezve, már csak apróságnak tűntek az akadályok, hiszen az út végén ott várt minket a jól megérdemelt BEAST érem.
Mi délután 4 körül értünk célba, utána lefürödtünk és vacsiztunk egy nagyot, hogy pótoljuk az energiát, de miután kijöttünk az étteremből fél 9 körül még akkor is érkeztek be elcsigázott átfázott versenyzők. Sokak nem gondolták, hogy egy ilyen kemény és hosszú versenyt állítanak össze az első Spártai futamra.
Ez a Beast egy életre szóló élmény volt, a helyszín, a feladatok és a látvány szempontjából is, külön örülök, hogy egy olyan baráttal együtt tudtam teljesíteni, mint Győrffy Tamás, akivel végig egy tempóban haladva egy igazán jó dolgot éltünk meg, ráadásul remek eredménnyel végezve. Visszagondolva nagyon sajnáltam volna, ha ezen nem vettem/vettünk volna részt.

A Super
A verseny távja úgy 18,3 km lehetett, és a Beast távból okulva már itt is inkább hosszabb távra készültünk mint az otthoni versenyeken, persze már nem mentünk fel minden hegyre, mint előző nap, de azért itt is hajtottunk, hiszen a Trifectához vissza kellet érnünk a Sprintre. Ezen a versenytávon már többen indultunk és megjelentek görög versenyzők is. Itt már lehetett látni, hogy egy nappal korábban, ki volt a Beasten és ki volt még első bálozó. A Beatshez képest kimaradt például a memória, a cipelések nagy része, csak egy dárda dobás volt és több üres futóidő volt az akadályok között. A váltás versenyruhánk a bag check-ben várt minket és jó volt tudni, hogy a Sprintre száraz cipőben és ruhában mehetünk. Amikor már visszafelé jöttünk a város felé, már tudtuk, hogy nincs sok hátra és már csak a Sprint kell, hogy meglegyen a görög Trifectánk.

A Sprint
Itt már csak arra figyeltünk, hogy ne sérüljünk meg és örömmel és diadalittasan érjünk célba. A legtöbb görög a Sprinten indult, ami látszott is hiszen tele voltak energiával, Tamás az alábbi jelzővel illete őket: "ezek még nem is láttak sarat...". A rajt előtt már pontosan látszott, hogy ki az új hús és ki az akinek már csak a Sprint hiányzik a teljes hétvégéhez. Még egy utolsó erőt merítettünk egymásból és elhatároztuk, hogy megmutatjuk a görögöknek, hogy milyen a magyar virtus és a rajt követően lesprinteltünk minden első bálozót. A teljes versenyhossz 8,5 km körül lehetett, de lényegében sík terepen mentünk és a főleg a folyómederben. Itt már mindenki mosolygott, hiszen mindenki tudta, hogy már csak néhány méter és a Spártai hétvége teljesítve. A cél előtt az utolsó akadálynál a slippery wall-nál még egy német párral találkoztunk, ahol a lány már nem tudta magát felhúzni és közös erővel (három fiú!) átvonszoltuk az akadályon. A célba érkezve már csak örömöt és eufóriát éreztünk: IGEN, megcsináltuk! Megkaptuk a sprint finisher érmet, majd a Leonidas szobor előtti emelvényen egy Spártai harcos átadta a Trifecta érmet és egy speciális emlék medált is.

Végezetül és összefoglalva elmondható, hogy meghatározó élményben volt részünk és boldogok vagyunk, hogy azon kevesek között lehettünk, akik az első Spártai Trifecta hétvégét teljesítették, ráadásul nem is akármilyen eredménnyel. ezzel a versennyel megkoronáztuk nem csak ezt az évet, de az eddigi Spartan Race versenyeinket.

Beszámoló és fotók: Fehér Zsolt