„Az italo disco sémái újradefiniálták a modern tánczenét” – Pietro Anton-interjú (Italo Disco Legacy, filmrendező)

Ahogyan azt már beharangoztuk, most pénteken, május 18-án a Toldiban vetítik – budapesti mozikban egyszeri alkalommal –, Pietro Anton rendező jelenlétében az Italo Disco Legacy című műfajtörténeti dokumentumfilmet, majd a film után a Recorder-közeli Super Italo Hunagry és a Budoku szervezésében italo-buli is lesz olasz – Codazzi – és magyar – Galactic Jackson és Crimson – vendégekkel, plusz a házigazda Super Italo dj-ivel, Hifi Nyuszival és d’Endrével. A Bolognában filmszakot végzett rendező, Pietro Anton úgy tíz éve Berlinben él, a filmet a Private Records gondozta, önerőből és crowdfundingból készült, közel négy év alatt. A premierje a legendás berlini technoklubban, a Berghainban volt és számos európai nagyváros (Amszterdam, Brüsszel, Helsinki, London, Milánó) után Budapestre is eljut. A vetítésen itt lesz Pietro, ott is lehet majd őt kérdezni, a Recorder pedig itt kérdezte.

Az italo disco Olaszországban született, mégsem számított soha igazán népszerűnek ott, a zenei kánon is mellőzi, ami meglepő, tekintve, hogy a nyolcvanas években egész Európában hódított, és ma is komoly a bázisa. Szerinted mi az oka az otthoni mellőzöttségének?

Ahogy a latin mondás tartja: nemo propheta in patria, senki sem próféta a saját hazájában. Ez a helyzet az italóval is, ami sok olasz számára a mai napig teljesen ködös, mert vagy soha sem hallott ilyen zenét, vagy totálisan téves képe van róla. Az italo az őshazájában leginkább kuriózum. Kicsit hasonlít a sorsa a spaghetti westernre, ami a maga korában lenézett B-film zsánernek számított, miközben újraalkotta a modern filmnyelvet – akárcsak az italo, amelynek sémái újradefiniálták a modern tánczenét.

Az Italo Disco Legacy elkészítésében nemcsak a dokumentarista érdeklődés motivált, te magad is rajongója vagy a műfajnak. Hogyan szoktál rá az italóra?

Örök 80s fanatikus vagyok, imádok mindent, ami posztpunk, new wave, indusztriál és szintipop. A nyolcvanas években nőttem fel – és ugye akkoriban el sem lehetett kerülni a szintihangokat –, aztán a húszas éveim elején fedeztem fel újra a gyerekkorom zenéjét, ami az italo disco volt, bár csak később tanultam meg, hogy így nevezik. Az italo iránti szenvedélyemet a Righeira első albumának slágerei lobbantották be, aztán elkezdtem mélyebbre ásni és innen csak egy lépés volt, hogy elvesszek az underground italo végeláthatatlan dzsungelében.

Különös, hogy az italo discóról nem készült több dokumentumfilm. leszámítva ezt a 100%-ban olasz áttekintést néhány évvel ezelőttről.

Persze, láttam ezt a filmet, sőt, találkoztam is a rendezőjével, nagy rajongója vagyok az olasz újhullámról forgatott dokujának (Crollo Nervoso a film címe – a szerk.). Tetszett ez az italós filmje, csak egy kicsit rövidnek találtam, illetve egy dolgot nagyon hiányoltam belőle, hogy kizárólag a műfaj régi arcainak a sztorijaira épül, szóval színtiszta nosztalgiázás, nincs kapcsolódás a jelenhez. Korábban az italo nekem is egyenlő volt a múlttal, de mire 2009-ben Berlinbe költöztem, már tudatában voltam, hogy a műfaj él és virul, előadók, producerek, dj-k és rajongók új generációi viszik tovább világszerte zenékkel, partikkal, rádióműsorokkal, és én az ő nézőpontjukra is kíváncsi voltam. Szerettem volna megtudni, hogyan maradt életben ez a műfaj, mit adott a későbbi kornak – innen jött a film ötlete és címe.

A RECORDER ITT VETTE VÉGIG A MŰFAJ TÖRTÉNETÉT.

Milyen megközelítéssel fogtál neki a filmnek, mit akartál vele elérni, „mondani”?

Mindenképpen el akartam kerülni az enciklopédikusságot. Az italo elképesztően gazdag téma, mindig lehet valami újat tanulni róla, még a legelvetemültebb fanatikusoknak is, így a teljességre törekedni képtelenség lett volna. A célom csupán annyi volt, hogy közérthetően bemutassam ezt a zenei világot azoknak, akik nem ismerik, de mondjak – vagyis a megszólalókkal mondassak – olyan dolgokat is, amik még a legelvakultabb rajongók számára sem ismertek.

A filmben megszólalók maguk is mind láthatóan szenvedéllyel beszélnek az italóról. Könnyű volt azért elérni, rávenni őket?

Összességében igen. Közel három évig forgattuk az interjúkat keresztül-kasul Európában, ez volt a munka legjobb része, imádtam, hogy találkozhatom a személyes hőseimmel és a műfaj kulcsfiguráival, mint Flemming Dalum, Fred Ventura, Rago és Farina, Alexander Robotnick (lent) és még sorolhatnám. Minden interjú könnyen összejött, még azokkal is, akiknél alig előtte jelentkeztünk be; ilyen volt DJ Hell vagy The Hacker; azonnal kötélnek álltak, annak ellenére, hogy hihetetlenül elfoglaltak, mert az italo imádatuk felülírta a naptárukat. Az igazán nehéz rész a vágás volt, eldönteni, mi az, ami benne maradjon, és mit kell fájó szívvel kihagyni, hogy tartsam a film fejezetes felépítésének logikáját és a film emészthető hosszát. Sajnos a végleges változatba nem került bele néhány igazán vicces sztori, egy nagyon ismert énekesnővel felvett interjú pedig ment a kukába, mert unalmas, egyszavas válaszokat adott.

A film informatív és szórakoztató, kiderül belőle minden lényeges, amit az italóról tudni kell, és tökéletesen átadja, miért lehet érte rajongani ma is. Amiből talán kicsit több elfért volna, az archív tévébejátszások, klipek, lemezborítók – az italo nagyon is izgalmas vizuális aspektusa kevéssé jön át. Ennek rendezői döntés az oka, vagy ennyire nehéz és/vagy drága jó minőségben fellelni ezeket az anyagokat?

Az utóbbi. A Jocks című játékfilmből felhasznált részlet, ami a legendás l'Altromondo diszkóban játszódik önmagában súlyosan megterhelte a költségvetést, és mivel saját zsebből plusz közösségi finanszírozással készült a film, sajnos nem engedhettem meg az efféle „luxust”. (Egyébként a crowdfunding kampány sikere minden álmomat felülmúlta, a bejött pénzből a film mellett a DVD, illetve a dupla filmzenelemez kiadására is jutott.) Másrészt, megint csak: az én filmem nem nosztalgia trip, nem akartam, hogy túlságosan a múltra fókuszáljon, ezért sokat forgattam mostani italo-bulikon, többek közt Helsinkiben, Amszterdamban, Stockholmban, Berlinben.

Ezt már csak a telhetetlen rajongó mondatja, de jó lett volna több háttérembert hallani, az italo zene- és lemezipari hátterét láttatni.

Persze, jogos meglátás ez is, viszont akkor most egy négy-öt órás filmszörnyről beszélgetnénk, Az italo tízparancsolata címmel. De a viccet félretéve, meggyőződésem, hogy a megszólalókon keresztül elég jól kirajzolódik a kép az italo-biznisz működésének logikájáról – és esetenként annak teljes hiányáról.

Elmesélnél egy emlékezetes pillanatot a forgatásról?

Mielőtt leforgattuk volna az interjút Flemming Dalummal (lent, veterán dán dj-producer, az egyik legkomolyabb italo-gyűjtő – a szerk.) a házában, a lemezgyűjteményét nézegettem csodálattal. Megkérdeztem, hány lemeze van, mire szabadkozott, hogy épp költözésben van, így amit itt látok, az csak kb. 20 000 vinyl lemez, a teljes gyűjteménye ennek a többszöröse. Azt hiszem, hallani lehetett, ahogy az állam koppan a padlón.

Mi volt a legnagyobb reveláció, aha-pillanat az italóval kapcsolatban az interjúzások során?

Az italo disco nagyon tág gyűjtőfogalom, bámulatosan sokszínű és változatos zenei világot fed le. Ami nekem a film forgatása alatt esett le, hogy ez részben azért van, mert a legkülönfélébb irányokból érkeztek anno a műfajba a zenészek, előadók, stúdióemberek; volt, aki a progresszív rock-színtérről (Ken Laszlo vagy a Scotch), mások a posztpunk/new wave miliőből (Fred Ventura, Alexander Robotnick) ugrott fejest az italóba, és ezek az eltérő zenei hátterek mind kimutathatók a dalaikban.

A film világpremiere Berlinben volt a Berghainban, a világ valószínűleg legismertebb klubjában. Mondhatjuk, hogy ezzel az italo hivatalosan menő lett?

Azt nem tudom. Viszont a Berghain tökéletes helyszíne volt a világpremiernek; az, hogy a legfőbb techno szentélyben ezzel a különleges eseménnyel ünnepelhettük az italót, egyértelmű elismerése a műfajnak, és a modern elektronikus tánczenére gyakorolt hatásának. Megkapó volt nézni azt a közel ezer embert a vetítésen, és aztán ahogy önfeledten táncolnak az italo discóra, felejthetetlen élményt jelentett, nemcsak számomra; sokan a mai napig emlegetik nekem azt az estét.

Számos vetítésen vagy túl, ezek alapján milyen a film fogadtatása?

Több vetítésen volt szerencsém személyesen jelen lenni, és nem panaszkodhatom, csak pozitív visszajelzéseket kapott a film. A vicces sztorikon nevetnek, ha felismernek egy számot, ujjonganak, szóval pont úgy reagál a közönség, ahogy szeretném. Ráadásul a filmben megszólalóktól is csupa dicséretet kaptam, ami hatalmas megkönnyebbülést jelentett. A vetítéseken egyaránt vannak italo-őrültek és italo-szűzek, a film után nem egyszer jöttek már oda hozzám, hogy sikerült felkelteni a kíváncsiságukat, szeretnének még többet tudni a műfajról – és ez a legnagyobb elismerés, amit kaphatok.

Hogyan jellemeznéd az italo disco rajongótáborát, illetve milyen közönséget vonz?

Az italo-bulik közönsége nagyon vegyes, nincs egy jól körülhatárolható, beazonosítható italo-szubkultúra, a legkülönfélébb embereket vonzza és hozza össze, ami szerintem nagyszerű. Ahogy én látom, az italo-rajongók talán a legfanatikusabbak, jó értelemben; hihetetlenül mély szenvedéllyel szeretik ezt a zenét és lelkes lemezgyűjtők. Nemrég meglátogattam egy dj-barátomat Helsinkiben, és majd megőrültem, annyi olyan lemeze van, amiről én még az életben nem hallottam. De az italo ilyen: ha egyszer kinyitod a varázsdobozát, mindig találsz benne valami kincset. Egy külön univerzum, csodálatos elveszni benne.

interjú: Super Italo

Italo Disco Legacy
német dokumentumfilm; eredeti (angol, olasz) nyelven, magyar felirattal

Pietro Anton
2017, 79 perc

Helyszín: Toldi Mozi nagyterem
Kezdés: 21.00
Belépőjegy: 2400 Ft (A belépőjegy a vetítés utáni partyra is érvényes.)
Jegyvásárlás ITT

Helyszín: Toldi Klub
Kezdés: 23.00
Belépő a party-ra: 1400 Ft (csak a helyszínen)
Facebook-eseményoldal

a film teasere: