A popzenében majdnem olyan ritka az egyenletesen magas színvonalú életmű, mint a fehér holló. A hiphopon belül sincs ez másként, de a nyolcvanas években felfutott műfaj első klasszikusai most érnek abba a korba, mint évtizedekkel korábban az első rocksztárok. Vajon a rapperek méltóságteljesebben öregednek?
Miután befut egy zenész, minden kurva jó: felfelé ível a pályája, a rajongók imádják, telt házas bulikat, koncerteket csinál. Dől a pénz. És valószínűleg egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán gondol arra, hogy egyszer ennek vége lesz, így, vagy úgy.
Egy rajongó szemszögéből a vég jobbik forgatókönyve az, hogy amikor a zenész érzi, már lejtőre került, nem húzza a dolgot, hanem szépen, lassan háttérbe húzódik, aztán eltűnik a színről. A rosszabbik eset az, ha nem sikerül méltóságteljesen távoznia, és önmaga szánalmas karikatúrájává válik. Erőlködik, készül a nagy dobásra, valami „érett” teljesítményre, „nagy alkotásra”, vagy csak haknizik tét nélkül. Mind a kettő szomorú látvány.
Nincs ez máshogy a hiphopban utazók pályájával sem. Akik egyszer nagyok voltak, és már évtizedek óta az iparban vannak, azok a legritkábban nyújtanak egyenletesen jó, izgalmas teljesítményt. Sokkal gyakoribb, hogy egyszerűen elromlanak, és a saját pénztárcájukon kívül mindennek és mindenkinek jobb lenne, ha végre nyugdíjba mennének. Megnéztük, hol tart néhány régi nagy a hanyatlásban és hogy pályájuk lehet-e példa az aktuálisan legnépszerűbb műfaj jelenlegi királyainak és királynőinek.
Az N.W.A-ben indult dj/producer/rapper Dr. Dre idén már 53 éves, de nem pihen – és ő az, akinél ez nem a legnagyobb gond. Szerencsére a magánszámokat nem erőlteti, legutóbb 2015-ben adott ki szólólemezt, a Comptont, ami legjobb szívvel is felesleges nosztalgiakörnek nevezhető. A G-funkot elindító 1992-es The Chronic akkora klasszikus, hogy utána nem is nagyon tudott még egyszer akkorát alakítani, de igaz, hogy nem is próbálkozott sokszor. Még egy lemezt adott ki 1999-ben, amin volt pár sláger, de albumként inkább a felejthető kategória. Producerként viszont irányba állította Snoop Doggot, Eminemet, 50 Centet – kérdés, hogy ez utóbbi érdem-e. Mostanában viszont Kendrick Lamart pesztrálja, ezért jár a pont. Igaz, ebben egyre kisebb szerepet játszik, és úgy általában is kezd gyengülni Dre jelentősége.
A fekete polgárjogi küzdelem nyolcvanas évekbeli hullámának élharcosai, a politikus hiphop nagy öregjei is alkotnak a mai napig. Kár érte: a Public Enemy ugyan nem rombolja a saját mítoszát, viszont senkit sem érdekel igazán – és joggal –, hogy mit csinálnak. Az 1988-as It Takes A Nation Of Millions To Hold Us Back és az 1990-es Fear Of The Black Planet vitán felül gigaklasszikusok. Aztán jött egy jó stúdiólemez 1991-ben, és nagyon sok eseménytelen, összesen még tizenegy (!) darab, a legutóbbi 2017-ben (plusz számos válogatás- és remixalbum). Egyenletes lejtő sajnos. Valószínűleg Chuck D sem tudná felsorolni a saját kiadványai címét: már inkább csak politizálnak, súlytalanul, meglovagolva harminc éve megalapozott nimbuszukat (az oldschool-klasszikusok közül különben a Beastie Boys és a De La Soul sem tudott úgy megöregedni, hogy ne lett volna árnyéka önmagának, és az A Tribe Called Quest is csak 2016-os visszatérő LP-jével hozta egyenesbe magát).
Beyoncé férje: Jay-Z-t igazából így kellene aposztrofálni. Nem én vagyok a jövőre 50 éves New York-i rapper értékelésében a legmegbízhatóbb ember, mert szerintem világéletében egy unalmas, szürke alak volt. Pont annyira szürke, hogy 21 Grammy-díjat kapjon karrierje során, ami a senkit sem érdeklő zenészek elismerése. A 2001-es The Blueprintről még elhiszem, hogy lehet szeretni (és az azévi Unplugged is jó). De a többi? Ugyanaz a könnyen fogyasztható, slágeresbe hajló keleti-parti, kiszámítható lemez újra és újra: a slágereket el lehet nyűni pár nap alatt, a többi viszont egyből kuka. A tavalyi 4:44-t körbeugrálta a kritika, mint valami szent tehenet. De akkor álljon most itt az igazság: az is szar volt.
A másik brooklyni félisten máris annyival jobb, mint Jay-Z, hogy egy csomószor mindig csak jelölték Grammyre, de sosem nyert. Plusz az 1994-es debütje, az Illmatic egy igazi gamechanger, hiszen ez az első olyan kulcslemez, amin nem egy, hanem egy sor menő producer dolgozott. Emiatt pont olyan sokszínűen eklektikus, mint a mai számközpontú hiphoplemezek, amelyek inkább arra játszanak, hogy néhány trekket majd slágerstátuszba röpítenek, mert abban van a pénz, az albumok pedig most már szinte nem érdekelnek senkit. Ahogy Nas későbbi lemezei is egyre kevésbé keltették fel az emberek figyelmét. Pedig a legutóbbi évekig egyáltalán nem annyira bénák, csak a debüt beárnyékolja őket. A 2001-es Stillmatic, a 2004-es Street’s Disciple és az azutáni Hip Hop Is Dead is teljesen oké oldschool LP-k. Utána viszont jött egy cím nélküli ocsmányság és egy Damian Marleyval közös tragédia. Aztán még egy kicsit jobb próbálkozás 2012-ben – azóta pedig Nas fáradhatatlanul haknizik.
Wu-Tang ClanAz intézménnyé vált hiphopkollektíva tagjainak diszkográfiáját felsorolni is túl hosszú lenne, együtt viszont összesen csak nyolc albumot adtak ki. Az 1993-as Enter The Wu-Tang (36 Chambers) a hardcore hiphop egyik fundamentuma, a rá négy évre kiadott Wu-Tang Forever, és az utána következő The W szintén kiemelkedőek és még a negyedik Iron Flag is elmegy. Viszont a tavalyi The Saga Continues-ra csak annyit lehet mondani, hogy bár ne folytatódott volna. Hiába szedtek össze U-Godon kívül mindenkit a lemezhez, nem lehet másra gondolni végig, mint arra, hogy ezeknek a középkorú csávóknak szükségük volt egy kis pénzre/figyelemre és lényegében ezért kezdték aprópénzre váltani a legendájukat.
Kanye szerepeltetése a felsorolásban persze még úgy is kérdőjel, hogy a napokban, június elsején jött ki nyolcadik nagylemeze, a Love Everyone címen tervezett, végül Ye-ként napvilágra került rövidke album. Ami sok mindenre választ adhatott volna. Vagy nem. Ugyanis Westnél soha nem lehet semmit biztosra mondani. Egyszerre tűnhet öntörvényű zseninek és nevetséges idiótának: nála soha nem lehet eldönteni, hogy valami bámulatos mestertervet, műalkotást épít aprólékosan, netán mindenkiből hülyét csinál, vagy ő a legnagyobb hülye, akit a hátán hordott a Föld. Annak az embernek, aki Donald Trumppal bohóckodik, cikis zagyvaságokat beszél a rabszolgaságról, majd ír egy számot a szarásról, és közben azt követeli, hogy ismerje el mindenki az egyik legnagyobb kortárs művésznek, biztosan helye van a közéletben, mert tuti, hogy szórakoztató. Viszont zeneileg mi a helyzet? Az, hogy minden lemezével újat akar mutatni, ami a 2013-as Yeezuson sikerült utoljára – megcsinálta az egyik legizgalmasabb zajos hiphopalbumot. Majd a három évig húzott 2016-os Life Of Pablo olyan zavaros lett, mint amilyen mára Kanye agya lehet. Az új anyag pedig csak megerősíti a feltevést: a hiphop klasszikus alkotói sem tudnak méltóságteljesen öregedni.
Kálmán Attila
