RockStation

„Megvan a könnyen felismerhető saját stílusunk, de nem akarjuk ismételni magunkat”

Interjú Andrea Ferróval, a Lacuna Coil énekesével

2017. június 19. - magnetic star

0lacunacoil2017_46_eredmeny.jpg

A gótikus metalból indult, de ma már szélesebb zenei spektrumot felölelő olasz – pontosabban Ryan Blake Folden dobos személye folytán immár olasz-amerikai – Lacuna Coil két évtizednyi aktív és sikerekben gazdag muzsikálás után sem pihen a babérjain. Mi több, folyamatosan keresi az új kihívásokat és a tavalyi Delirium album eredményei mindenképpen a csapatot igazolják. Minderről Andrea Ferro, a társulat férfi énekes adott nekünk alapos áttekintést a májusi budapesti koncert előtt.

Öt év elteltével vagytok ismét Magyarországon.
Andrea: Igen, legutóbb a Szigeten játszottunk. Előtte kétszer jártunk nálatok az egészen korai időkben. Először az egyik legelső turnénk során, 1999-ben kluboztunk itt a Grip Inc. társaságában. Utána pedig a Moonspellel is jöttünk. A mostani az első alkalom, amikor főbandaként játszunk Budapesten. Az első bulik helyszíne (az E-Klub – a szerk.) egy park közepén volt, ilyet még sosem láttunk azelőtt. Sajnos sosincs elég időnk szétnézni itt, szeretnék is majd turistaként visszajönni a feleségemmel és pár napot eltölteni ebben a gyönyörű városban. Amikor nálatok játszunk, mindig látok ezt-azt, mondjuk valamelyik hídról, de jó volna már rendesen bejárni a várost.

Most egy állóhajón lesz a buli, nem mellékesen innen sem rossz a kilátás a városra... Koncerthelyszínként viszont már egy menetben lévő hajó sem jelent újdonságot számotokra…
Andrea: A 70.000 Tons Of Metalon kétszer is felléptünk és egy másik ilyen amerikai hajós bulin, a ShipRocked Cruise-on is játszottunk. Mindig izgalmas az ilyesmi. Annyira nagyok azok a hajók, hogy az ember azt sem érzi meg túlságosan, ha hánykolódnak a hullámokon. A ShipRockeddal viszont négy-öt napon át voltunk úton és a kiszállás után is úgy éreztük, mintha még mindig a hajón volnánk.

Milyen volt legutóbbi albumotok, a Delirium fogadtatása?
Andrea: Igen jó. Sőt, ha azt vesszük, hogy súlyosabb irányban indultunk el vele, akkor meglepően jó. De hát ezt is szerettük volna elérni. Jövőre lesz húsz éves a zenekar és biztosak akarunk lenni abban, hogy van még mit mondanunk, és hogy képesek vagyunk a megújulásra. Megvan a könnyen felismerhető saját stílusunk, de nem akarjuk ismételni magunkat. Érdemes olykor felrázni egy kicsit a rendszert, ettől lesz izgalmas, amit csinálunk. Magunknak, a rajongóknak és a sajtónak is. Nem jó, ha egy banda a sikerei hatására elkényelmesedik és pusztán a már bevált recept szerint dolgozik. Azok nem mi vagyunk. Egy új arcát szerettük volna megmutatni a zenekarnak és erre a lemezre kaptuk az eddigi legjobb kritikákat. Úgy vesszük észre, a rajongóknak is tetszik, szóval jól döntöttünk.

Hogyan értékeled a saját szerepedet a zenekarban? Az éneket és a színpadi munkát tekintve egyaránt jól kiegészítitek egymást Cristinával, de vajon hozzá hasonlóan te is megkapod a kijáró elismerést az emberektől? Gondolom, nem keveset dolgozol azon, hogy fejleszd a saját énekstílusodat.
Andrea: Igen, folyamatosan azon vagyok, hogy egyre jobb énekes legyek. Persze Cristina eleve a dallamokért felel nálunk, úgyhogy nincs mindig szükség arra, hogy én is énekeljek. Ha a zene súlyosabb témákat igényel, akkor inkább ordítással vagy hörgéssel egészítem ki Cristina gyönyörű dallamait, de azért magam is szeretek énekelni. Ha a két énekhang együtt jól illik egy adott dalhoz, akkor így is teszek, és úgy érzem, lemezről lemezre jobb vagyok. Fontos számomra, hogy fejlesszem a stílusomat. Nyilván teljesen mást csinálok, mint Cristina, aki bárkit képes azonnal elvarázsolni a hangjával és a bombasztikus dallamaival, de éppen ezért abszolút helyénvaló, hogy rá irányul az igazán komoly figyelem, főleg mivel ő az egyik legjobb énekesnő. Tényleg nem sokan tudják vele felvenni a versenyt. Számomra kitüntető érzés, hogy egy ekkora tehetséggel együtt állhatok a színpadra és énekelhetek. Ez is arra ösztönöz, hogy mindig új dolgokat próbáljak ki és jobb énekes legyek.

0lacunacoil2017_38_eredmeny.jpg

A 2012-es Dark Adrenaline album óta a kétévenkénti lemezkészítésre álltatok rá. Valóban kényelmes nektek ez a munkatempó a rengeteg turnézás mellett?
Andrea: Alapvetően igen, bár van úgy, hogy több időre volna szükségünk. Az a helyzet, hogy muszáj folyamatosan szem előtt lennünk, különben az emberek elveszítik az érdeklődésüket és másfelé kezdnek figyelni. Bizonyos időközönként piacra kell dobnunk valamit. Én személy szerint inkább csak akkor adnék ki új lemezt, ha tényleg van mit mondanunk, de szerencsére mindig van. Háromévente szerintem jobb lenne, hiszen akkor több tapasztalatunk és mondanivalónk gyűlne össze, amit zeneileg is jobban ki tudnánk fejezni. Szóval egyszer jobban működik a dolog, máskor kevésbé, de összességében eddig elég jól megoldottuk. Lehet, hogy a következő lemez előtt kicsit hosszabb szünetet tartunk majd, bár akkor sem sokkal hosszabbat, mondjuk két és fél éveset. De azért ezt sem agyaljuk túl: amint úgy érezzük, hogy készen vagyunk vele, kihozzuk. Manapság léteznek bizonyos szabályok arra, hogy egy zenekarnak állandóan szem előtt kell lennie. Kivéve persze, ha olyan óriásbandáról van szó, mint az AC/DC, akik simán megtehetik, hogy tízévente adnak ki lemezeket, mert az emberek úgyis kíváncsiak rájuk. Ez nem kiadós stratégia kérdése, nekünk legalábbis soha nem a kiadó határozta meg, hogy mikor kell új albumot készítenünk. Egyszerűen a piac követeli meg ezt, mert így tudsz turnézni és fesztiválokon fellépni. Mi is mindig lavírozunk: próbáljuk tartani a tempót, miközben tartalmas lemezeket igyekszünk megírni. Muszájból nem akarunk dolgozni, szeretnénk megőrizni a kreativitásunkat.

Ha már a jövőre esedékes kerek évfordulót említetted: van-e valamilyen tervetek arra, hogyan fogjátok megünnepelni?
Andrea: Jó pár meglepetéssel fogunk kirukkolni. Dolgozunk már az ügyön, de most még nem mondhatok semmit az egészről. Nem egyetlen dologban gondolkodunk, egy sor eseményről van szó, amelyek mind az év során zajlanak majd le. Különböző helyszíneken, különbözőképpen fogunk ünnepelni, vagyis nem csupán egy lemez, DVD vagy más kerül kiadásra. Szóval meglepetés lesz és továbbra is dolgozunk rajta, mert nem kevés idő kell a megszervezéséhez, de valami különlegesre lehet számítani!

A világ mely tájain számít különösen népszerűnek a Lacuna Coil?
Andrea: 2002-ben a Comalies albummal vittük véghez az áttörést és 2004 óta tartom magunkat ismert zenekarnak. Európa egyes országaiban különösen sikeresek vagyunk, ilyen Anglia, Hollandia, Franciaország, Olaszország vagy Spanyolország. Nem állunk rosszul Németországban sem, bár olyan nagy névnek sem számítunk ott, és Skandináviában is kevésbé vagyunk erősek. Az Egyesült Államokban vagy Ausztráliában viszont megy a szekér és Dél-Amerika is klassz. Európában még nem játszottunk sokat a keleti régióban vagy olyan országokban, mint Szlovénia, Szerbia és Horvátország, sőt a skandináv fesztiválokon sem léptünk még fel. Ezért van az, hogy most igyekszünk több időt szentelni azoknak a helyeknek Európában, ahol eddig nem koncerteztünk annyit. Itt Budapesten is először játszunk főbandaként húsz év elteltével. Többször kell ide eljönnünk.

0lacunacoil2017_68_eredmeny_1.jpg

És mi a helyzet Olaszországban? Különleges státuszt élveztek a saját hazátokban? Amennyire tudom, rendszeresen ott vagytok a legnagyobb ottani fesztiválokon, ahol egyébként a rock vagy a metal nemigen kap teret és lehetőséget…
Andrea: Olaszország sok szempontból rengeteget fejlődött. Eléggé ismertek vagyunk odahaza, időnként fel-felismernek bennünket az utcán, de általában a metal nem vonz nálunk nagy tömegeket, hacsak nem olyan csapatokról van szó, mint az Iron Maiden, akik amúgy is mindenhol sikeresek. Mi vagyunk az egyetlen olasz zenekar, amely a metal közegen túl is elismertté vált a saját hazájában. Nyaranta rengeteg vegyes fesztiválon játszunk, és mindenhova el tudunk így jutni. Ez azért is jó dolog, mert anélkül tudunk sokat játszani, hogy gyakran kelljen repülőre szállnunk. Elégedettek vagyunk azzal a státusszal, amelyet Olaszországban elértünk.

Tavaly áprilisban mutattátok be Diego Cavallottit mint új gitárosotokat. Állandó tag lett nálatok azóta a srác?
Andrea: Folyamatban van az ügy. A Delirium megjelenése óta teszteljük őt és eddig minden jól alakul, úgyhogy bizonyára állandósítani fogjuk. Most viszont még próbaidőn van nálunk és szerintem ez a korrekt menete a dolognak. Hadd töltsön előtte hosszabb időt velünk turnén, ennyivel is tapasztaltabb lesz. Az underground színtéren aktívan koncertezett eddig. Egy Mellowtoy nevű bandában játszott, amelynek egyik lemezén Marco, a basszusgitárosunk dolgozott producerként. Azóta ismerik egymást. A Mellowtoy egyébként már nem létezik, tavaly oszlott fel. Diego jó srác és remek gitáros. Illik közénk, ezért úgy döntöttünk, kipróbáljuk. Mindkét dolog fontos: olyan valakire van szükségünk, aki el tudja játszani a dalokat, és akivel szívesen töltünk több időt együtt.

Az Amerikából „importált” Ryan Blake Folden pedig 2014 óta dobol nálatok.
Andrea: Igen, előtte pedig a korábbi dobosunknak, Cristianónak volt a technikusa, úgyhogy már hét-nyolc éve itt van velünk. Amikor Cristiano apa lett és úgy döntött, hogy nem szeretne már annyit turnézni, magától értetődő volt, hogy Ryan vegye át a helyét. Fiatal gyerek, kiváló dobos, imád turnézni és igazi szenvedélye a zene. Kipróbáltuk és nagyszerűen bevált. Eleinte óvatosak voltunk, mert attól tartottunk, hogy sok pénzünkbe kerül majd őt utaztatni állandóan, de szeretjük a játékát és őt magát is mint embert, szóval állandó tag lett belőle. Bőven volt ideje megszokni bennünket, miközben velünk turnézott. Olaszországban is rengeteg időt töltött, így megérti az olasz embereket. A nyelvet is elég jól beszéli, az olasz kultúrát is alaposan megismerte, amikor hónapokon át stúdióztunk együtt. Szereti az országot és szeret utazni, vakációként fogja fel ezt az egészet.

0lacunacoil2017_84_eredmeny.jpg

Amikor turnéztok, azt is úgy kell elképzelni, mintha egy olasz család volna úton?
Andrea: Igen, viszont a csapat húsz éve van együtt és ennyi idő alatt annyi mindent átéltünk, hogy talán már nem is vagyunk tipikus olaszok. Szeretünk utazni és rengeteg olyan helyre sikerült eljutnunk, amelyekről sosem hittük volna, hogy valaha látni fogjuk. Jártunk Vietnamban, Indiában, a Fülöp-szigeteken… A dél-amerikai emberek végtelenül szenvedélyesek, az ő beállítottságuk hasonló a miénkhez. Nagyon szeretjük az Egyesült Államokat, Oroszországot vagy Japánt is, mert mindegyik annyira külön világ. Minden helynek megvan a maga különlegessége, mindenütt tanul az ember valami újat. Ez a legjobb a turnézásban.

Az olaszos szenvedélyesség a zenétekben is jelen van. Ettől is annyira egyedi és jellegzetes, amit csináltok.
Andrea: Így igaz. Ha nem is vagyunk mindig tudatában ennek, attól még jelen van. A bensőnkből fakad. Ott van a dallamvilágunkban, a színpadi előadásmódunkban, a bulik energikusságában… Számunkra ez magától értetődő és ettől is vagyunk mi a Lacuna Coil.

A fellépő-ruháitokat a lemezek szövegi tartalmához igazítva alakítjátok ki?
Andrea: Igen. A legutóbbi albumon az elmebajjal foglalkozunk sokat és rengeteg régi fotót nézegettünk szanatóriumokról, az ápoltakról. A képeket látott ruhák megihlettek bennünket és azt próbáljuk a lehető leghitelesebben megjeleníteni, milyen volt a valóság, amelyben azok az emberek éltek. A múlt század eleji szanatóriumok világába képzeljük bele magunkat, ami a lemez témájához és a zene hangulatához is jól illik.

A tavalyi Metal Hammer Awards díjazáson megnyertétek a „nemzetközi” kategóriát. Mit jelentenek számotokra az ehhez hasonló díjak, főleg olyan helyről, mint a világméretben meghatározó, de számotokra elmondásod szerint nem elsődleges célterületnek számító Németország?
Andrea: Mindig öröm, ha ilyesmiben van részünk. Nem ezért zenélünk, de nagyszerű érzés. Pont a Metal Hammer díjazásában az volt a nagyszerű, hogy húsz év elteltével nyertünk, vagyis nem arról volt szó, hogy új bandaként robbantunk be a színtérre és ezért kapták fel a fejüket az emberek… Húsz évvel és nyolc lemezzel a hátunk mögött hoztunk létre olyan dolgot, amelyet a világ egyik vezető magazinja díjaz, a metal egyik legnagyobb piacáról. Jelentős elismerés ez a zenekar számára, mert azt jelenti, hogy ennyi év után is van még mit mondanunk. A banda megítélése szempontjából fontos.

Fotók: Réti Zsolt
http://www.lacunacoil.it
https://www.facebook.com/lacunacoil

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7612604899

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum