RockStation

Leprous, Agent Fresco, Alithia @ Budapest, A38, 2017.11.19.

Szenzációs recepciós

2017. december 04. - magnetic star

l4.jpg

Vártam már az alkalmat a két évvel ezelőtti lyoni Leprous koncert után, hogy itthon is lássam napjaink egyik legegyedibb hangzású zenekarát, egyszersmind a lehetőségekhez mérten feltérképezzem, mi újság a mai ún. progresszív zenei színtéren.

Rendben, tudom, hogy a Solbergék honfitársaiból álló, instrumentális Astrosaur trió is játszott, őket azonban lekéstem (nem kérek elnézést, mert erre nem lehet… de ígérjük, legközelebb bepótoljuk…), így velük kapcsolatosan csak a szem-és fültanúk elismerő visszajelzéseire hagyatkozhatok. A magát „Astral Space Core”-ként definiáló, héttagú (!) ausztrál Alithia produkcióját illetően eléggé vegyesek a benyomásaim. Pszichedelikus, poszt rock és prog elemekben bővelkedő muzsikájuk elsőre pontosan olyan eklektikusnak hatott, amilyennek ebből a rövid leírásból tűnik. Feltűnően sok volt az esetleges megoldás mind a rendszerint hosszúra nyúló számokat – a rasztás énekescsaj elvarázsolt dallamai is lehettek volna fogósabbak –, mind az előadást tekintve. Így aztán hiába az a néhány ígéretes ötlet, én sem mondhatok mást, mint a viccbeli székely bácsi, aki először lát sündisznót, hogy tudniillik: „Ez vagy valami, vagy megy valahova…” Azért remélem, hogy amikor a végén a basszer beleüvöltött valamit a mikrofonba, azt legalább magyarul tette. Tibor Gede néven szólíttatik ugyanis a jóember, és nem emlékszem, hogy egyszer is anyanyelvünkön beszélt volna hozzánk a színpadról…

l6.jpg

Az izlandi Agent Fresco is aznap este került először az utamba. Aki ismeri őket, úgy referált róluk, mint zeneileg a főbandával rokon csapatról. Az én meglátásom az, hogy inkább most kezd közel kerülni egymáshoz a két formáció, legalábbis a hangszerelést és a hangzást illetően. A frontember, Arnór Dan Arnarson énekstílusa és hirtelen magasba szökő falsetto dallamai egyaránt Solberg urat juttatták eszembe. A zenét viszont nem éreztem annyira mélyrehatónak, az némileg emészthetőbb. Mondhatni, hagyományosabb utakat jár. Ugyanakkor kétségtelen, hogy itt is valódi érzelmek munkálnak, ráadásul csúcsprofi az egész, és miután többedik alkalommal léptek színre nálunk a srácok (csak most beugró bőgőssel a gyermeke születése miatt távol maradó Vignir Rafn Hilmarsson helyett), a heves közönségreakciók sem maradtak el. Talán ennek is szólt, talán állandó show-elem náluk, mindenesetre a The Autumn Red alatt Arnarson a bárpulton bukkant fel éneklés közben. Ezzel zárult a buli, és bár egyszer minden jónak vége szakad, kár érte, mert kiváló ügynökök…

Az imént említett közeledés úgy értendő, hogy a Leprous egyértelműen újraértelmezte a súlyosság fogalmát, vagyis az idei Malina album erejét és mélységét sem a betontömbnyi vastagon megszólaló gitárok adják. Mi több, a hangszeres szekció élőben egy csellistával bővült. Mindjárt az alaposan elnyújtott intróban az övé lett a főszerep, de szerencsére a Bonneville még azelőtt beindult, hogy kettéfűrészelte volna a böhöm nagy instrumentumot… A szellősebb témáknál tényleg tudta gazdagítani az összképet, ám amikor úgy istenigazából megdörrent az alaptag Tor Oddmund Suhrke és az újonc Robin Ognedal gitárja, akkor csak látni lehetett.

l1.jpg

Az introvertált személyiség benyomását keltő, szállodai portásnak beöltözött Einar Solberg ezúttal sem a nagyérdeművel való kommunikációra gyúrt, ellenben tűpontosan és rendkívüli átéléssel énekelt ki mindent. Ahogy az igazi nagy művészekre jellemző, vagy különösen fogékony a fickó a világ minden rezdülésére, vagy „odabent” nem egészen stimmel nála valami és rafkósan leplezi. Esetleg mindkettő… Mivel pedig a zene jelentős hányadát ő írja – billentyűzik is az éneklés mellett –, a maga karakteres mivoltában (azaz épp amiatt) sem könnyű hallgatnivalóról beszélünk. Na, nem elsősorban a hajó gyomrát fullra megtöltő, értő hallgatóság számára, hiszen az énekesnek és a zenekarnak minden hangját-szavát itták az emberek. Az előző lemez Rewind tétele ezzel együtt majdhogynem az est slágernótájává avanzsált a Mailna pszichoterápiája közepette.

Változatlanul az előadás elhagyhatatlan része a vetítés. Nyilván abszolút átgondoltan, de leginkább sugalmazó módon válogatták össze a képanyagot az egyes nótákhoz, amitől persze még izgalmasabb lett a dolog.

Akárcsak 2015-ben, a végső ráadás ismét a tíz percet meghaladó Forced Entry volt a kettes Bilateral korongról (a koncertprogramból jó ideje száműzött Tall Poppy Syndrome-ot a közelmúltban újra elérhetővé tették digitálisan, ezzel talán meg is adva neki a végtisztességet). Itt a norvégok, Solberggel az élen, már rendesen elengedték magukat, és mintegy önmagukat is megjutalmazták rajtunk kívül. Bízvást állíthatom, ezentúl is megdolgozunk majd érte! Szóval még sok ilyen estét kívánok magunknak!

l5.jpg

FOTÓK: MAROSSY NORBERT. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8413423173

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

caralho voador 2017.12.20. 22:09:05

Fuhh. Leproust minden hétre. Elképesztő.
Az Alithia basszere pedig legalább háromszor beszélt magyarul: sziasztok, az Alithia zenekar vagyunk Ausztráliából, pálinka - egészségetekre, elköszönés.

magnetic star 2017.12.23. 08:17:52

Köszi szépen a helyreigazítást és bocsánat! :)
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum