Az első rész kritikája itt olvasható.
A második rész kritikája itt olvasható.
A harmadik rész kritkája itt olvasható.
A negyedik rész kritikája itt olvasható.
Az ötödik rész kritikája itt olvasható.
A hatodik rész kritikája itt olvasható.
A hetedik rész kritkája itt olvasható.
Tíz hosszú év (na jó, az én esetemben tizenöt, de egyéni szociális problémának minősül) után végre összecsapott a két nagy ellenfél, Voldemort és Harry Potter, életre-halálra, ahogyan azt Rowling megírta. Tudtuk, hogy mi lesz a végkifejlet, mégis teljes gőzzel szurkoltunk a jóknak, és csak egyet akartunk: legyen emlékezetes a harc a Roxfortért és a varázsvilág szép jövőjéért. És pontosan azt kaptuk, amit akartunk, se többet, se kevesebbet. A 2000-es évek a Harry Potter-filmek jegyében teltek, és bár már nagyon vártuk a happy endet, mégis furcsa volt, hogy itt a vége. Nincs több kaland, nincs több varázslat. Hiányzik a mágia, lássuk be, de az igazán ultrakomoly elvonási tünetek akkor kezdődtek, amikor kijött a Legendás állatok és megfigyelésük első trailere. Azóta még a legmuglibb filmőrült is alig várja, hogy beülhessen végre a vetítésre, és újra útjára induljon a mágia. J,K. Rowling nem véletlenül a világ legsikeresebb írója, fantasztikusan jól tud mesélni, ért a gyerekek és a gyereklelkű felnőttek nyelvén, és mivel mostanában nem nagyon van igazi családi fantasy, tuti biztos le fognak húzni még néhány bőrt Harry Potterről, de ha megfelelő színvonalon teszik ezt, akkor bánja a kánya.
Harry Potter (Daniel Radcliffe) barátai segítségével több horcruxot elpusztított már, de a következőhöz vissza kell térnie a Roxfortba, ami nem kevés nehézség árán sikerül is. McGalagony professzor (Maggie Smith) vezetésével az iskola felkészül Voldemort és fekete lelkű serege végső támadására, amíg Harry a Nagyúr lelkét rejtő tárgyat keresi. Sok barát és rokon az életével fizet azért, hogy megállítsa tudjuk kit, de a mindent eldöntő küzdelem természetesen közte és Harry között zajlik le...
Tényleg hihetetlen, hogy vége van. Minden elismerésem David Yates-é, aki nem túl fényes kezdés után összekapta magát, és méltó módon zárta le az utóbbi évek legnagyobb sikerű könyvsorozatának filmváltozatát. A franchise sokat adott a nézőknek, valóra váltotta azt a varázsvilágot, amelyet Rowling megálmodott. Nem, nem voltak szépirodalmi szintűek a könyvek, de magukkal ragadták a kis olvasókat, és újabb híveket szerzett a Guttenberg-galaxisnak (amibe a korral haladva az e-bookot is beleértem). Mert ez volt a legnagyobb fegyverténye a sorozatnak: annyira belezúgtak a kicsik (és a nagyok is) a történetbe, hogy falták a sok száz oldalas írásműveket, újra megszerették a betűket. Nagy kockázat volt a filmadaptáció, hiszen ha nem adnak bele apait-anyait az alkotók, nem tudják megidézni azt a mágikus hangulatot, amelyet a könyvek árasztottak. Összességében sikerült a nem könnyű feladat, a műfajban egyedülálló látványt varázsoltak nekünk a vászonra, de néhány gyengébb résztől eltekintve a tartalommal sem voltak komoly problémák. A szemünk előtt nőttek fel a főszereplők (akik színészként valószínűleg soha nem fognak már ilyen sikereket elérni, pláne, hogy igazából egyikük sem kiemelkedő tehetségű alkotó, de ettől függetlenül én szurkolok nekik, hogy ne tűnjenek el teljesen a süllyesztőben), az angol színjátszás színét-virágát láthattuk jót játszani a sorozatban (nagy húzás volt az írónőtől, hogy csak a legjobban képzett aktorokból válogathattak a rendezők a castingon, nem is volt gond soha a színészi játékkal a hosszú évek alatt).
Szöges ellentéte volt a záró rész az előzőnek, itt aztán nem volt idő lelkizésre és hosszú gyalogtúrákra, kőkeményen tolták az akciót Harryék, öröm volt nézni, ahogyan a Roxfort felkészült a védelemre, hogy aztán kisírjuk a szemünket a veszteségek számbavételénél. Voldemortnak pusztulnia kellett, a varázsvilág békéje helyreállt, a záró képsorokon jól meg lehetett hatódni. Látványban is megadtak nekünk mindent az alkotók (az a felemelő pillanat, amikor a Roxfort köré védőmező épül, az mindent megér), nevettünk, sírtunk, drukkoltunk, aggódtunk és a végén persze örültünk. Mostanra már minden minden szereplőt ismertünk, mindenkinek ismertük a motivációit, a múltbéli összefüggésekkel együtt, ezért itt már nem volt szükség magyarázatra, most állt össze egységes egésszé a sorozat.
Biztonsági játék volt igen, de a minőségi fajtából. A végére maradt az igazi tűzijáték, a CGI részleg kiélhette magát, mi pedig megkaptuk azt a csatát, amit a könyvek olvasásakor elképzeltünk. Nem könnyű a viharos gyorsasággal változó filmiparban tíz hosszú éven át fenntartani a közönség érdeklődését, de a franchise-nak sikerült. Sok mindent kibírt a sorozat, több rendező és stílus váltotta egymást az évek során, de köszönhetően a jó alapanyagnak, összességében mégis sikerült hozni egy jó színvonalat. Családtagok lettek a főszereplők, fájt a búcsú, de hát egyszer minden történet véget ér, és méltó lezárást kapott a sorozat.
Ralph Fiennes már megint ellopta a show-t, simán zseniális volt a Nagyúr szerepében (látható élvezettel gonoszkodott), Maggie Smith végre megmutathatta kevésbé nyájas oldalát is, Alan Rickman szokásához híven mindent kihozott Piton figurájából. Daniel Radcliff, Rupert Grint és Emma Watson a végére teljesen eggyé vált a karakterével, nem játszották, élték a szerepüket.
Mi volt a titka Harry Potternek? A mese, pontosabban a jól megírt mese, a filmváltozatnak pedig az, hogy már volt olyan szívonalon a CGI, amikor elkezdték a forgatásokat, hogy vászonra tudták álmodni Rowling fantáziavilágát. Az évek során Oscar díj és jelölések zúdultak az alkotók nyakába az effektek tekintetében, teljesen megérdemelten, azonban egyáltalán nem üres látványmozikat kaptunk, szerethető és izgalmas történetről volt szó, a Roxfort pedig egy olyan hely, ahová bármikor mennék, és bármikor, bármi áron megvédenénk, ha végveszélybe kerül, mert ott maradt benne valami a mi szívünkből is. Köszönjük, szerettük, lesz még folytatás, ugye? Éljen a mágia, vesszen a gonosz!
8/10
