Az Élet kapcsán már első látásra is adta magát, hogy egy Alien-Gravitáció crossovert kapunk személyében, amire láthatóan nem is akart rácáfolni: szégyentelenül lopta el már alapötletében is a két klasszikus vívmányait, ami aztán kritikák fő témája is lett. A produkcióval kapcsolatban azonban nem az eredetiség vélt vagy valós hiánya a legnagyobb gond, ugyanis számos olyan próbálkozást láttunk már, amely ebből a felállásból is képes volt valamit felmutatni (ld. a tulajdonképpen ugyanebben a kategóriában induló The Last Days on Mars) - ez a mozi viszont éppen ezzel maradt adós.

Bár Espinosa filmje valóban minimális hozzáadott értékkel bír, azonban éppen az az őszinteség és erőlködésmentesség szimpatikus benne, ahogyan ehhez hozzááll: nem próbálja többnek eladni magát egy szórakoztató tucatfilmnél, feldúsított B-mozinál. Története letisztult és egyszerű, nem akar hivalkodni vizualitásával, nem bombáz álbölcsességgekkel, csak szépen, csendben teszi a dolgát. Azonban ennek nem örülhetünk maradéktalanul, az Élet ugyanis azt mutatja meg kiválóan, hogy az ilyen, papíron jól működő dolgok a gyakorlatban még rengeteg finomhangolás igényelnének.

Ez már a nyitójelenetben nyilvánvalóvá válik, ahol Espinosa egy hosszú vágatlan jelenetben mutatja be a zűrt okozó kapszula érkezését, azonban egy teljesen fantáziátlanul komponált, az öncélú hosszú beállítások divatjába beálló snittet láthatunk. Nem igazán értjük meg tőle az űrállomás kialakítását, nem érezzük a szereplők izgalmát, sőt, kifejezetten zavaros hatást kelt, ahogyan a kamera össze-vissza úszik közöttük. A rendező később sem tud megfelelő célt és dinamikát adni jeleneteinek, filmje egyik csúcspontja során percekig csak annyi történik, hogy szereplőink próbálnak megkapaszkodni a vákuum ellenében.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Espinosa nem teljesen ügyetlen, jeleneteinek ritmusa például rendre hibátlan, akár horrort, akár akciót rendez, Seamus McGarvey fényképezésével együtt pedig helyenként már tényleg elhihetnénk, hogy a Gravitációt látjuk. Azonban szerencsétlenségére a forgatókönyv is hasonló fél-tehetséggel másol: hiába a remek thriller-alapot képező szűk környezet, szereplőink minimális tervszerűséggel veszik fel a harcot a betolakodóval (amit pedig kigondolnak, azt többnyire meg is valósítják, ennyit a dramaturgiáról...), legtöbbször ész nélkül vetve magukat a lény elé. Szükség is van erre, ellenfelüknek ugyanis sem jellege, sem személyisége: miközben például életre kelésekor félelmetesen kifinomult eszközhasználatot demonstrál, a játékidő további részére egy eszetlen zabagépre redukálódik. Akinek egyetlen különleges tulajdonsága, hogy még méteres nagyság mellett is indokolatlanul hatékonyan tud az űrállomás vezetékein keresztül mozogni és kényelmes írói fordulatként rendre hőseink nyakán teremni. Az Életben a történet előrehaladtával előrehaladtával gyakorlatilag minden, még a tipikusan halovány, de stílusosan megkezdett karakterívek is csak visszafejlődnek, és a szereplőknek nem hogy önmagukkal, de még egymással sem alakul ki konfliktusuk. Azaz a film jóformán egyetlen drámai kérdése az marad, hogy mikorra sikerül földönkívülinknek felfalnia az embereket.

Az Élet legnagyobb bűne tehát nem az, hogy hozott anyagból dolgozik, hanem hogy nem dolgozik jól ebből az anyagból. Egyáltalán nem vállalhatatlan az összkép, de ha már zéró energiát fektetettek a kigondolásába, annyi elvárható lett volna, hogy a kidolgozására fordítsanak legalább annyi figyelmet, hogy izgalmait és félelmetességét megemlegessük. Ez így viszont házi feladatnak is csak közepes.

6,5/10

Az Élet teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán