Robert Zemeckis újabb nagy ívű filmje ezúttal a második világháború ármányokkal, félelemmel és bizalmatlansággal teli világában játszódik.
A történet Max Vatan (Brad Pitt) brit hírszerző tisztről szól, aki 1942-ben Észak-Afrikába, Casablancába utazik, hogy felvegye a kapcsolatot egy ottani ügynökkel, majd likvidálja a német nagykövetet. Az életveszélyes küldetés során megismerkedik Marianne Beauséjour (Marion Cotillard) francia ellenállóval, akivel rövid idő alatt egymásba szeretnek. Mikor visszatérnek Londonba, a háború továbbra is sötét árnyékként vetül rájuk.
A film hangulata egyszerűen zseniális, pillanatok alatt képes berántani, onnantól kezdve pedig nem ereszt. Hihetetlen jó ütemben van vágva, egy pillanatig sem unatkozunk, a látványos akciók jókor váltják a drámai, érzelmes pillanatokat. A film komoly erkölcsi kérdéseket vet fel, és bár ezek nagy részét egyszerűen megválaszolatlanul hagyja, nem kétséges, hogy átgondolt módon foglal állást és hagy nyitva bizonyos felvetéseket. A Szövetségeseket jó nézni, nem válik kínossá, erőltetetté, habár a két óra elteltével úgy érezhetjük ennyi elég is volt. A feszült hangulat gyakran elviselhetetlen, de ennek feloldása talán még inkább, a film felénél derül ki, mi is áll a történet középpontjában. Innentől kezdve pedig átértelmeződik minden, és a bizalmatlanság mérgezi meg a főszereplők kapcsolatát.
A színészi munkát nem érheti semmilyen kifogás, Brad Pitt pontosan azt a határozott, megkérdőjelezhetetlen és magabiztos férfit alakítja, aki nehéz időkben is képes elviselni a komoly nyomást. Semmilyen felesleges manírt nem találni, régen volt ennyire átütő erejű a mozivásznon. Marion Cotillard lélegzetelállító könnyedséggel személyesíti meg a kiismerhetetlen, intelligens és izgalmas női karaktert, amit Zemeckis megálmodott. Kettejük párosa teljes mértékig természetes, mellettük azonban érdemes megemlíteni Jared Harrist és August Diehlt. Az utóbbi egy német színész, aki nem először hozza játszi könnyedséggel a már jelenlétével is elviselhetetlen feszültséget generáló náci tiszt szerepét, a brit színész pedig alakította már Sherlock Holmes nemezisét, James Moriartyt és Lincoln tábornokát, Ulysses S. Grant, későbbi elnököt is. Bár csak rövid ideig tűnnek fel a vásznon, rendkívüli tehetségük egy-egy pillanatra elvonja a figyelmet a két főszereplőről.
Steven Knight forgatókönyvíró már dolgozott olyan nagyszerű filmekben, mint a Gyönyörű mocsokságok, amelyért Oscar-jelölést is kapott, vagy például Tom Hardy egyszemélyes drámája, a Locke. A Szövetségesek szkriptje változatos helyszíneket mutat be, a dialógusok pedig nem egyszer hátborzongatóan éles kritikát fogalmaz meg a korszakról, a háborúról és az emberi bizalmatlanságról. Alan Silvestri neve sokaknak ismerősen csenghet, ő szerezte a Forrest Gump zenéjét is, tíz éven belül kétszer jelölték egy-egy Zemeckis film zenéjének komponálásáért. Ez a mostani score hiába idézi meg a negyvenes évek háborús hangulatát olyan kiválóan, hiába működik aláfestésként, a teremből kilépve senki nem fogja dúdolni egyetlen dallamát sem. Don Burgess szintén nem először dolgozott együtt a rendezővel, a Forrest Gump fényképezéséért Oscar-díjra jelölték, de ő a felelős a Számkivetett és a Kényszerleszállás rendkívüli operatőri munkájáért is. Ez a film is csodálatosan van felvéve, a képi világ ízléses, de ezen a szinten talán ez már minimum.
A Szövetségesek egyfelől bizonyíték arra, hogy olyan nagyot azért nem tévedhet az, akinek a Vissza a jövőbe trilógiát, vagy a Kényszerleszállást köszönthetjük, másfelől viszont pontosan olyan, mint másik tucat film, ami nem próbál többet felmutatni az elvártnál. A végkifejlet tartogat számunkra meglepetést, ami miatt talán komolyabban elgondolkodtat a film, de ettől eltekintve, leginkább szórakoztatóra sikerült a litván származású direktor legújabb alkotása. 7/10
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket Facebookon és Twitteren.
