Mikor egy film olyan osztatlan, egyöntetű kritikai sikert ér el, mint ez a régi vágású, modern köntösben tálalt western, az sokakat kíváncsivá tesz. David Mackenzie kiváló színészektől hemzsegő, morális kérdéseket feszegető filmjét néztük meg.

Fincherista: A klasszikus western alapállása egy jogi dilemma volt, amit a törvény oldaláról a jóhiszemű, becsületes sheriff képviselt, míg vele szembe az általában velejéig romlott bitangot állították. Az idilli helyzet Sergio Leone italowesternjeinek képbe kerülésével borult, ugyanis az olasz zseni - átvéve Kuroszavától - behozta az egyenletbe az erkölcsöt, amivel komplexebbé és a karakterek oldaláról árnyaltabbá vált a konfliktus. Onnantól kezdve már egyáltalán nem lehetett azt mondani, hogy a rendőrbírák mindig az igazság és a méltányosság szobrai lennének, illetve, hogy ne lenne ésszerű szimpatizálni a rabolni vagy gyilkolni készülő idegennel. Ez a morális képzavar aztán gyorsan beleivódott a műfajba, s napjaink neowesternjei is nyugodt szívvel merítenek belőle. A Sicarióval pazarul bemutatkozó Sheridan története is ilyen: kisemberek, pontosabban egy testvérpár az őket elnyomó becstelen rendszer elleni küzdelmének opusza, amit aztán David McKenzie mocskosan magabiztos vonásokkal festett fel a gyöngyvászonra, ezzel megteremtve az év legkellemesebb meglepetését.

Remy: A szuperhősfilmeken túl tekintve, idén eddig nem igen akartak betalálni az alkotások, azonban David Mackenzie neowesternje sikerrel vette ezt az akadályt. Egy olyan tökös heist movie-t rakott össze, ami mentesült minden hollywoodi sablontól. Nem szerepeltek itt hősök, nem létezett sikersztori és mesébe illő végkifejlet, csak a melankolikus, poros és kihalt nyugat-texasi látkép, egy testvérpárral, akik reménykednek egy szebb jövőben. Mackenzie alkotása nem vállalt nagyot, a történet majdhogynem faék egyszerűségű, de a tálalás, a karakterek remekül megírt dialógusai, a színészek - főleg Jeff Bridges és Ben Foster - játéka, valamint a hangulatot a csúcsra járató fényképezés és zeneválasztás egyvelege tette majdhogynem tökéletessé végül a filmet.

Duba Dániel: 2016 első - és így az év vége felé gyanítom egyben az utolsó - olyan filmje, amiben minden, azaz MINDEN összejött. A két testvér iszonyúan feszült és intenzív ámokfutását legalább akkora élvezet nézni, mint a nyomukba eredő rangerek ugratásait (akiket legalább annyira testvéreknek éreztem a film alatt, mint a másik kettőt, még ha nem is köti össze őket a vér). A hígítatlanul adagolt HANGULAT, a mindig jókor kirobbanó erőszak-jelenetek, a vadnyugat bölcsessége, mind ott vannak ebben a szűk két órában, ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy a zenéért a Nick Cave-Warren Ellis páros a felelősek, akkor megkérdőjelezhetetlenül ez nálam az év legjobb filmje. Egy újabb vérmocskos gyémánt a Mytery Road és a Cold in July után, ami nem csak mutat, de mond is valamit. A stáblista ráhagy pár komótosan tovagördülő ördögszekeret a nappalidra, a végére pedig nem lesz más a képeden, csak egy rohadtul elégedett félmosoly.

hannigabi: Már az előzetese rendkívül hangulatos volt a produkciónak, egyszerűen magával ragadott, így alig vártam, hogy láthassam. Az izgalmamat pedig csak fokozta, hogy a szkriptet az a Taylor Sheridan írta, akinek a Sicario forgatókönyvét is köszönhetjük, valamint a filmben Marcus Hamiltont alakító Jeff Bridges hatalmas kedvencem. Az elvárások nagyok voltak, de ezeket teljesítette a mű, bár túl nem szárnyalta. Egy igazán jó westernbe oltott kis heist movie-t kapunk, ami nem újít, de mégis van benne valami egyedi, valami különleges. A színészek brutálisak, és ez különösen igaz Ben Fosterre, aki sajnos úgy néz ki mellőzve lesz a díjszezonban. Egy szó, mint száz pazar lett a Hell or High Water, minden megvan benne, ami az év legjobbjai közé emeli. Mindenkinek ajánlom megtekintésre.

Mikesi Tomi: Ez az a film, ami a mozgókép legharcedzettebb szerelmeseinek az arcára is gyermeki vigyort varázsol, és azt a gondolatot ülteti el a fejükben, hogy mégiscsak forgatnak még emlékezetes alkotásokat. A Hell or High Water viszont nem csak az idei év mozijai közül emelkedik ki, iskolapéldája annak, hogyan lehet a filmtörténet bő 120 éve után is izgalmas és eredeti filmet készíteni. A cselekmény elvonatkoztat a jó és a rossz általános értelmezésétől, elhagyja az archetipikus főhősöket, ezzel pedig életszerűvé, hitelessé válik. Napestig lehetne sorolni, mi az, ami miatt ez a film ilyen jól működik, hiszen a kamera mindkét oldalán valóban tehetséges szakemberek sorakoztak fel. Több, mint kellemes filmélményt nyújt, magával ragadó hangulata, idézhető dialógusai miatt méltán válhatna klasszikussá.

A film MAFAB adatlapja