Két évvel ezelőtt Deadpool jött, látott és győzött, bár hozzá kell tennem, hogy engem nem győzött meg igazán. Pedig már akkor is úgy tűnt, hogy minden adott lesz egy olyan filmhez, amit szenvtelenül, cinkos mosolyra húzott szájjal ülhetek végig. A számat sokszor aztán húztam is, de nem vigyorra, inkább kínomban. Voltak a filmnek jó pillanatai, de ezek mellé rendre előbukkant egy-egy rossz is, mely leginkább túltolt, erőltetett poénok formájában mutatkozott meg. Önmagában pedig az sem tudott igazán meglepni, hogy a film mennyire „meta”, meg a negyedik falat áttörő, mert igazából erre is láthattunk már példát, még ha nem is ilyen intenzíven, bár ezt az intenzitást is inkább túlzásba esésként fogalmaznám meg. Szóval eddig nem volt túl jó a kapcsolatom, az ugrabugráló, nagypofájú, piros szexbábunak öltözött ex-zsoldossal, ám bíztam benne, hogy ez változni fog. Bizalmamat pedig azon túl, hogy az alapanyagban nyilvánvalóan óriási potenciál van, nagyrészt az új film promóciós anyagaira alapoztam, nevezzetek bármily naivnak is. Igazából mindegy is minek neveztek, mert a számításaim bejöttek. A Deadpool 2 az, aminek már az első résznek is lennie kellett volna, igazi bűnös élvezet, és meglepő módon még a szíve is a helyén van.

A második rész pont olyan, mint amilyenek a folytatások általában. Nagyobb hosszabb, hangosabb, esetünkben pedig szerencsére jobb is, mert ez a léptékváltás ennek a filmnek igazán jót tett. Ennek fényében pedig hálát adhatunk a címszereplő, társíró és producer Ryan Reynoldsnak, akinek kreatív nézeteltérései támadtak az első részt jegyző Tim Millerrel, aki nem igazán nyitott a film világának efféle kiterjesztésére. Némi huzavona után végül a korábban kaszkadőrként dolgozó, rendezőként pedig a John Wick-et és az Atomszőkét levezénylő David Leitch került. A látottak alapján pedig kijelenthető, hogy Deadpool harsány és őrült világa igazi játszótérnek bizonyult számára.

A történetről büntetlenül nem mondhatok többet, mint amennyit az előzetesek lelepleznek belőle. A Terminátoréhoz hasonló dramaturgia szerint visszatér a jövőből Kábel (Josh Brolin), hogy elkapjon egy ifjú mutánst, Russelt (Julian Dennison), aki a puszta kezével képes bármit a lángok martalékává tenni. Eddigre azonban a fiú már közelebbi kapcsolatba kerül a pizzaképű, morálisan hajlékony (anti)hősünkkel, aki a védelmére is kel, majd miután kudarcot vall, csapatot toboroz, hogy megmentse a fiút. Ekkor kerül képbe Deadpool szedett-vedett, mindenféle szuperképességgel megáldott sleppje, az X-force. A csapat húzóneve az örök mázlista Domino (Zazie Beetz), de helyet kap benne egy Zeitgest nevű karakter is nem más, mint Bill Skarsgård megformálásában. A csapat belépője és első bevetése a film egyik csúcspontja, ami miatt már megérte leforgatni azt, és garantáltan beleég a retinádba. A Bosszúállók mehetnek a francba!

És valahol itt keresendő a film erénye, illetve előnye az első részhez képest, hogy ezúttal nem a címszereplő karakter egyszemélyes sója, így a sokszor alpári és politikailag a végletekig inkorrekt poénkodása nem fárad meg a kétórás játékidő alatt. Josh Brolin láthatólag élvezettel lubickolt a marcona Kábel szerepében, és baromi jól is áll neki. Zazie Beetz dögösebb és lazább Dominóként, mint amire a trailerek alapján számíthattunk. Az igazi aduász viszont a Vademberek hajszájában megismert Julian Dennison, aki amúgy azt leszámítva, hogy szuperképességgel rendelkezik, szinte egy az egyben a tőle már ismert karaktert hozza. Pontosabban annak egy dühösebb, némileg idősebb verzióját, de még a szájába adott mondatok is teljesen olyanok, mint Taika Waititi filmjében. Ez alapján persze azt is mondhatnánk, hogy a srácot már most beskatulyázták, vagy azt, hogy a Deadpool 2 készítői egyszerűen csak lenyúltak egy karaktert egy másik filmből. Mindenesetre a dolog működik, és ez a lényeg. Julian Dennisonra meg érdemes lesz odafigyelni a jövőben, és bár imádom ezt a lázadó, wannabe gengszter figurát, amit immár másodszor hoz, azért remélem, hogy másfajta szerepeket is osztanak majd rá, mert tehetséges fiú, az egyszer biztos.A történet folyásáról még annyit, hogy tartogat azért meglepetéseket, nem reked meg a „toborozzunk egy csapatot és győzzük le a gonoszt egy film végi látványos akciójelenetben” nevű, szokásos képregényfilmes dramaturgia szintjén. Látványos akciójelenet persze ettől függetlenül van, nem is kevés, látszik, hogy e-téren sem kötöttek túl sok kompromisszumot. Persze mi mást is várhatnánk, ha a filmet egy kaszkadőr rendezi? Jó aránnyal van adagolva az akció, a humor és a dráma (mert ilyen is akad a filmben), de azt hozzá kell tenni, hogy a poénok száz százalékos befogadásának előfeltétele, hogy képben legyünk az elmúlt cirka 30 év popkultúrájával.

Összegzésképpen a Deadpool 2 nem egy klasszikus értelemben vett jó film, inkább olyan, mint amit egy képregényeken és nem feltétlenül gyerekeknek szánt műfaji filmeken cseperedett kiskamasz jó filmként maga elé vizionál. És ez a kissrác most elégedetten dőlhet hátra a moziszékben.

7,5/10

A film MAFAB adatlapja