Napjaink egyik legtehetségesebb színésznője, Jászai Mari-díjas, amikor a színpadon van, akkor ott bizony forr a levegő, és nehéz másra figyelni. Ónodi Eszter emellett az elmúlt tizenöt évben szinte az összes magyar mozifilmben is szerepelt, mégsem tudjuk megunni.

Még nagyon fiatal vagy, de már így is meglehetősen nagy életművel rendelkezel. Melyik volt a legkedvesebb karakter számodra, akit eljátszhattál?

Ami legutóbb nagyon sok örömet okozott nekem, az az Aranyélet. A kritikai visszhangja mellett a nézők is nagyon szerették, ez mindenképpen ritkaságszámba megy manapság, szerintem. De az Anyám és más futóbolondok vagy az Aglaja-béli szerepeimet is borzasztóan kedveltem, illetve egyik első filmemet, a Boldog születésnapot is említhetném, mint nagy kedvenc. Most épp Ibsen Nóráját próbálom a Katonában, és bár még igencsak az elején vagyunk, de nagyon izgat a feladat.

De kimondott karakter?

Nem, ilyen nem volt. Sőt, én amellett, hogy a figurákat természetesen, akár a saját életemet is felhasználva próbálom maximális hitelességgel eljátszani, azért mégis igyekszem távolságot tartani köztük és köztem, mert véleményem szerint nem egészséges összekeverni a szerepet a valósággal. És lehet, hogy nekem unalmas életem van, mert rólam nem írnak darabokat, így nem is vagyok veszélyben. :)

Ki a kedvenc színészed, színésznőd?

Éppen most fedeztem fel újra régi nagy kedvencemet, ő pedig nem más, mint Gena Rowlands, John Cassavetes felesége (A fiatalabbak a Szerelmünk lapjai, az idősebbek a Premier, a film ínyencek pedig az Éjszaka a földön című filmből ismerhetik a színésznőt). Most éppen őt mondom, de lehet, holnap mást.

A színjátszás egyik legnehezebb része a szöveg bebiflázása lehet, legalábbis magamból kiindulva. Veled fordult már elő valaha, hogy belesültél a szövegedbe előadás közben?

Ilyenkor az ember öregszik harminc évet, lefogy tíz kilót, és szívroham kerülgeti. Az első ilyen komolyabb rolóm pont egy Shakespeare darabban volt, amit még főiskolásként játszottam, ott álltam leforrázva, nekem kellett volna továbbvinni a cselekményt, semmi nem jutott eszembe. Szerencsére Újlaki Dini (Újlaki Dénes) kollégám, aki már akkor is tapasztalt róka volt, olyan hívószavakat dobott be, amitől vissza tudtam lendülni a szerepbe. Pokoli érzés volt, szörnyű, és hiába szokták mondani, hogy a súgó erre van, ez nálam soha nem működött. Persze, ahogy az ember öregszik, és egyre több darab van a fejében, ez gyakrabban megesik, emiatt aztán hamarabb túl is lendül rajta. Megjegyezném itt azért másodpercekről van szó, ami sokszor nem is tűnik fel a közönségnek.

Szabó István filmjében, A napfény ízében is szerepet kaptál, amiben többek között Ralph Fiennes is játszott. Milyen volt vele dolgozni?

Fél napom volt a forgatáson, de minden pillanatára emlékszem. Egy közös jelenetünk volt, ráadásul a dialógusban, ha jól emlékszem, hazudnia kellett nekem. Szabó István többször is felvette velünk a jelenetet, és fantasztikus volt látni, hogy pusztán azt a színészi feladatot, hogy nem mond igazat, mennyire különböző eszközökkel tudta hozni. Attól függően, hogy közeli vagy totál volt, hihetetlen, mit tudott az arcával művelni. Azt gondoltam, hogy valószínűleg ismeri minden arcizmát. A szünetben pedig keresett egy félreeső folyosót, tenyerébe hajtotta a fejét, és koncentrált. Hát igen, való igaz, ha valaki benne van egy szerepben, és forgat kilencven napig, akkor nem lehet csak úgy kiengedni.

A Katona József Színházban játszol rendszeresen, egész pontosan húsz éve. Szinte második család? Fontos, hogy kijöjjetek egymással, de mi történik, ha súrlódás van?

Igen, fontos persze, hiszen nagyon sok időt töltünk egymással, de éppen ezért külön nem járunk össze. De egy nagyon egészséges, jó munkakapcsolat van köztünk. Szerencsére nincs olyan kollégám, akitől, ha látom, hogy vele vagyok beosztva, összeszorul a gyomrom. És azért, ha az ember ott van 20 éve egy társulatban, akkor az azt is jelenti, hogy nincs olyan nagy baj.

Az „igazi” családod mennyire gyakran lát? Tudsz időt szakítani rájuk?

Ebből a szempontból baromi tudatosan kell kezelnem az életemet, mert nagyon kevés az a szabadidő, amit a családnak lehet szentelni. Vannak olyan időszakok, amikor nehezebb, de utána törekszem arra, hogy lazább legyen. Nyilván rengeteg áldozattal is jár, de ez az élet része.

Az Aranyélet második évada pont most kezdődött el. Sokak szerint elég realisztikusan mutatja be a „kis magyar valóságot”. Te hogy látod? Miért lett ilyen sikeres ez a történet?

Az tény, és  fontos eleme a sorozatnak, hogy eléggé bátor tükröt tart a magyar társadalom elé. Nagyon sok mindenben magunkra és a környezetünkre ismerhetünk. Azért, ha csak erről szólna, biztosan nem lenne ennyire sikeres, kellenek bele gengszterek, gondoljunk a Maffiózókra vagy a Breaking bad-re. Szerintem van ennek egy reneszánsza, hogy a gengszter életet romantikával fűszerezik, ezt az emberek nagyon szeretik. De nem tudok elmenni a jó forgatókönyv mellett sem, ami nagyon megkönnyíti a színészi játékot is.

Mikor történt veled olyan, ami után azt gondoltad: „Igen, ezért megérte ezt a szakmát választani”?

Pont az Aranyéletnél éreztem azt, hogy „Örülök, hogy ennek a részese lehettem”, de ilyen még a Monte-Carlói díjam. Persze, nem ezek mentén élem az életem, de az egy jó délután volt. Legalább ennyire, ha nem még fontosabb az, amikor előadás után kapok egy megrendült arcot vagy egy megható levelet, hogy ez valakinek sokat jelentett. Ezek nagyon jól tudnak esni. Valahol, végül is ez a mi dolgunk, hogy az embernek a lelkét karbantartsuk, ápolgassuk vagy elgondolkodtassuk.

Többször is láttam előadás után, hogy amikor minden elcsendesült, kiültél egy pohár roséval a színház elé egy padra/utcakőre. Ez nálad hagyomány?

Nem minden előadás után, de vannak ilyen rituálék, meg jó egy roséfröccsel lenyugtatni magát az embernek. Néha annyira felfokozott állapotban hagyjuk el a színpadot, hogy kicsit ki kell engedni, de nem az alkoholon van a hangsúly, lehet az egy finom kakaó is.

Ha nem vettek volna fel a Színművészeti Egyetemre, most angolt tanítanál egy gimiben?

Biztos, hogy nem. Életemben kettő darab angol órát tartottam, egyik rosszabb volt, mint a másik (nevet). Erre alkalmatlan vagyok, nincs meg hozzá a tudásom. Azt éreztem, hogy amíg ez nincs meg, addig milyen jogon okoskodom. Biztos, hogy a színházban kötök ki akkor is, ha nem színésznő vagyok.

Hogy látod a színész utánpótlást? Akinek nem jut hely kőszínházban, tud máshogy, máshol érvényesülni? Vagy ez talpraesettségtől is függ?

Látok erre is, arra is példát. Vannak olyan kezdeményezések, független színpadok, amik ki tudták nőni magukat, de vannak olyan színészek, akik végül elmentek felszolgálni, és ott is maradtak. De még nem telt el annyi idő, hogy ebben állást tudjak foglalni. Abban egyetértünk, hogy rengeteg tehetség van, és sokkal kevesebb a fóka, mint az eszkimó.

Mi az, ami még kimaradt az életedből, de mindenképp be szeretnéd pótolni?

A zene. Ami mostanában új terep, de beköltözött az életembe néhány este erejéig. Párszor felléptem mostanában, és fantasztikusan jól éreztem magam. Nagyon sokat adott, a rockzene annyira brutális műfaj, iszonyat erős hatásokat ad nekem és a közönségnek is. De nem fogom görcsösen akarni. Ha majd rengeteg időm lesz, és tényleg semmi másra nem vágyom, akkor ki tudja, talán belevágok...