Az újságírás: tükör. Csakúgy, mint a regény - arról ugyanazt írja Stendhal. Mindegy, mi a műfaj, a cél, hogy az író minél pontosabb képet alkosson magában a körülötte érzékelhető valóságról, és ezt képes legyen átültetni az olvasó fejébe is. 

Aminek nem a tükörtartás a végső célja, ahol az író nem erre törekszik, az nem újságírás (blogírás, regényírás, ha úgy tetszik). Az manipuláció, hangulatkeltés vagy provokáció, mindezt együtt kifejezve egy kalap szar. 

Ez a két kategória van, a többi felosztás apróság ehhez képest. A két tábor művelői általában ki nem állhatják egymást, különféle nyilvánvaló okokból. Ritka és visszatetsző dolog, ha a köpködés ugyanazon a térfélen folyik (van rá sajnos példa). 

De ez mellékes. 

Aki tükröt próbál tartani, folyton olyan kihívás előtt áll, hogy megtalálja azt a pontot, ahová állni érdemes. Ahonnan izgalmas dolgok lesznek a tükörben, amiket mások is megnéznének. Budapesttel kapcsolatban hét év alatt rengeteg módon próbálgattuk ezt a tükröt, egyes témákat, feldolgozási módokat már mi is ununk picit (a lépcsőházas sorozatunk azóta más lapokban önálló életre kelt), és próbálgatjuk mindig az új hangunkat, új ötleteinket, nehogy véletlenül is úgy gondolja valaki minket olvasva, hogy a város nem ugyanolyan izgalmas, mint hét éve, amikor elkezdtük írni a blogot. Nagyon is az. 

Két, egymástól független esemény jelölte ki számomra nemrég, hová kell állnom most a tükörrel.

Az egyik a legutóbbi Építészti Filmnapok volt. Akkor ugyanis megnéztem a 25Bis című dokumentumfilmet, ami August Perret – a 20. század egyik legbefolyásosabb francia építészének – egyik munkájáról szól. Egy lakóházról. A filmesek rendszeresen visszajárnak egy Perret-házba, és meglesik, hogyan élnek odabent az emberek. A különc gondnok, Monsieur Catello kíséri őket, a kilencemeletes épületet pedig az ő és a lakók nézőpontjából fedezzük fel. 

Rögtön beleszerettem a filmbe. Dokumentumfilm igénnyel készült, vagyis a valóság való minél pontosabb bemutatása volt a célja, így aztán nem hemzsegett a kimondottan izgalmas vagy lebilincselő részektől. Ahogy az élet sem hemzseg. Az egész, úgy, ahogy volt, önmaga volt lebilincselő, hiszen nem sokszor kapsz lehetőséget, hogy mások hétköznapjait lesd. 

A másik esemény az idei Budapest100 volt, Saly Noémi muzeológus-történész lépcsőház-vezetésén jártam ugyanis. Az csak egy dolog, hogy Noémi kiváló előadó, aki a történelmi anekdotákat mindenkinél élvezetesebben képes előadni. Ezúttal ugyanis abban a lépcsőházban jártunk, ahol ő is lakik, így a végén a lakásában kötöttünk ki nagyon sokan (erről az Én Menő Lakásom blogon közlök majd képeket később). Noémi megállt egy bejárati ajtónál, és úgy mesélte sorban az ott lakók felmenőinek vagy a korábban ott élők élettörténetét, ahogy én a sajátomat sem tudnám. 

Ez a két esemény végül elültette a gondolatot a fejemben: milyen jó lenne a 25Bishez hasonló filmeket nézni, sorozatban, Budapest lépcsőházaiban? Bevisz és odabent kísér minket egy lakó, több napon át ücsörgök a lépcsőn, várva, hogy a hétköznapi életről jó felvételeket készítsek, bekopogok lakásokba, és mini interjúkat készítek az ott élőkkel, beinvitálnak, és bepillantást kapunk kamerán keresztül az otthonukba is.

Azt gondoltam, hogy ez sima ügy lesz, az egyetlen problémát abban láttam, hogy mivel a dokumentumfilm jellege miatt nem engedek beleszólást a szerkesztésbe, és minden eltérő álláspontot bemutatok, esetleg megsértődnek majd egyesek, vagy visszavonják a közlésre való engedélyt. De, gondoltam, ezt majdcsak lekezelem valahogy.

Ha meggondoljuk, három dolog kell ehhez: egy építészetileg is izgalmas lépcsőház, egy valódi lakóközösség (nem szépségszalonok és ügyvédek, meg külföldi befektetől lakásai egymás felett), és persze egyfajta büszkeség, amivel az ott élők szívesen kiállnak a kamera elé.

Azt hittem, hogy egy városban, ahol tömegével akadnak szebbnél szebb lépcsőházak, ott legalább öt-hat lakó szívesen mesél akár több ezer embernek, szívesen megmutatja, hogyan él. Megörökíti magát. És tényleg lehet, hogy így is van, de arra is rájöttem, hogy ezeket a lépcsőházakat 

nagyon nehéz megtalálni. 

Volt több ideálisnak tűnő jelölt is, de vagy a közös képviselő zárkózott el az együttműködéstől, vagy a lakók nem szolgáltattak megfelelő alapanyagot, vagy más jött közbe. Persze nem adom fel, van még pár tippem, kit hívjak fel, de arra is rájöttem, hogy hülye lennék nem használni a blog felületét a segítségkérésre.

Szóval halló.

Aki tud olyan lépcsőházat, ami (építészetileg) szép, a lakóközösség pedig nemhogy nem akarja kardélre hányni egymást, de valamiféle összetartás, közösségi erő is van, akkor jelentkezzen nálam egy levéllel. Én ezt a csillagok szerencsés együttállása után egy amatőr kisfilmmel hálálom meg, ami remélhetőleg azt a szeletét mutatná meg a városnak, amit eddig nem láttunk.