Bevezetésként egy téma, amit esetleg számon lehet kérni rajtam: ezeken az oldalakon nem egyszer említettem már, hogy a túl nagy, azaz több ezer utast szállító hajókra nem vágyom túlságosan. És most mégis az Aida társaság jelenleg még legnagyobb hajóját választottam: egyszerűen kíváncsi voltam rá, milyen is az élet egy ekkora hajón. És mivel ez a blog 2016 tavaszán épp a Primával kezdődött, némi kötődést is éreztem iránta. Kiváncsiságomat ezennel kielégítettem, a továbbiakban a nagy hajókra a korábbi mondás érvényes: ’csodálom, ámde nem szeretem’.

A rendszeres olvasóknak tartozom egy másik információval is: tavaly június elején volt szó itt az óceánáthajózásról, amiért annak idején nagyon lelkesedtem, és komoly volt a szándék, hogy ki is próbálom. Aztán jöttek a kétségek, hogy szabad-e kiadnom egy meglehetősen nagy összeget azért, hogy a 14 napból 8 napig csak a tengert lássam. A végső választ aztán a célpontokat is érintő hurrikánok adták meg: mégsem kellene elmenni. Győzött tehát a józan ész, így változott át egy rövidebb, ún. szigetszökkenés (Inselhopping / Island Hopping) jellegű hajóúttá, azaz minden nap más szigeten ébredtünk. Ezen az úton is volt azonban két ún. „tengeri nap” az Atlanti-óceánon, de itt azért nem maga az utazás, hanem annak egyes állomásai voltak fontosak: Madeira és a Kanári-szigetek.

Habár hajóútról beszélünk, igazából csak a két tengeri nap tűnt annak, hiszen Madeiráig, illetve vissza a Kanári-szigetekig egész nap tartott az út, többnyire erős, 50-70 km/h erősségű széllel kísérve, a hajó belsejében is érezhető billegéssel, ugyanakkor a hajó néha csak 5-6 csomós (9-11 km/h) sebességgel haladt, talán azért, mert a 290 mérföld távolságot akár 14-15 óra alatt is meg tudta volna tenni, ezzel szemben az út 33 órát tartott (átlagsebesség: 8,8 csomó = 16 km/h). A szigetek közötti utat ezután mindig éjszaka tette meg a hajó.

Az egyhetes utat Gran Canaria és Tenerife szigetén is el lehet kezdeni: mi Las Palmasból (Gran Canaria) szombati napon indultunk. A repülőutat magunk szerveztük, és a lehetséges téli közlekedési komplikációktól tartva már előző nap megérkeztünk. Mivel az utazást kissé kényelmesre vettük, egész nap úton voltunk. Las Palmasban a kikötő közelében foglaltunk szállodát, hogy másnap a beszálláskor ne kelljen túl sokat vontatni a bőröndöket. A szombat délutáni behajózásig így már jót nagyot sétálhattunk az óvárosban a katedrális környékén, a Vegueta (tényleg vegetának hangzik) csarnokban megcsodáltuk a tengeri herkentyűket, a sosem látott gyümölcsöket.

Az előző esti reptéri transzfer során hallottuk, hogy a kikötő közelében Kolumbusz egyik hajójának másolata áll – La Nina - ezt is fel kellett keresnünk: ha tényleg mérethű (a Wikipedia cikke szerint csak 15 m hosszú), akkor a 24 fős személyzet nem lehetett bővében a helynek. 

Az AidaPrimán belső kabinban laktunk. 70 felé közeledve az egyes szigeteken lemondtunk az esetleg autóbérléssel kombinált önálló programok szervezéséről, de hogy az egyes szigetekből a lehető legtöbbet láthassuk, ezért az AIDA kínálatából válogattunk, és buszos körutakra jelentkeztünk. Így volt ez Madeirán, Fuerteventurán és Lanzarotén is. Ez persze a költségesebb, de az önálló autóvezetéshez képest teljesen stresszmentes megoldás. Utólag értékelve a látottakat örülök, hogy mindennek nem tettem ki magam: mindenhol sok az autó, rengeteg az új út és körforgalom, sok helyen tétovázó turisták, akik éppen „tájékozódtak”, még januárban is hamar megtelő parkolók, bebocsátásra várakozó sorok, nagyon szűk, szinte egy jármű szélességű utak, és ehhez minden nap új szolgáltató, más előírások és persze egy másik autó. 

Német hajóról és döntő százalékban német utasokról lévén szó, többször is helyben lakó és német anyanyelvű idegenvezető kísérte a buszt, sok-sok, a helyi életből vett részletet is elmesélve. Az egész napos programokhoz dél körül ebéd is járt, bár legtöbbször felejthető minőségben. Tenerifén, az akvárium-alagút és a vízi-showk miatt a nap nagy részét kirándulás helyett az ún. Loro Parkban (papagájparkban) töltöttük, ahol a sok látnivalóval jól eltelt a nap. Csak a helyszínen derült ki, hogy Las Palmasban a kikötőben tavaly év végén nyílt meg egy hatalmas új akvárium, de oda már nem volt időnk elmenni.

Az utolsó napunkon, szombaton a kihajózás és a csomagok kirakodása után (délutánig ott lehetett hagyni a kikötő épületében) elbuszoztunk Gran Canaria déli csücskébe Maspalomas dűnéihez, megtapasztalni egy kis „sivatagi fílinget”, és valóban, január 20-án mezítláb lehetett sétálni a kellemes homokban. Aztán persze alig győzte az ember az erős szél hordta homokot eltávolítani csomagról, ruháról, minden testrészéről.

A hajóról és a szokásokról
Ez a hajó más volt, mint első ilyen utunkon: személyesen nagyon értékeltem a kötetlenebb ruharendet, a szabadon választható éttermeket, és nem hiányoltam az ültetéses vacsorákat, valamint az ünnepi témaestéket sem. A 4-5 svédasztalos büfé-étteremben az ételválaszték hatalmas, kiki kedvére válogathat, és ezekben a reggelit, ebédet és vacsorát is el lehetett költeni. Este az asztalokon könnyű fehér- és vörösbor is volt, sört mindenki magának csapolhatott, az alkoholmentes italokat automatákból lehetett beszerezni. Nagyon tetszett a nagy választékot kínáló teatéka a tölthető filterpapírral, amibe mindenki maga mérhette bele a kiválasztott teafüvet. És ha az egyik étteremben már restellte az ember, hogy mennyi tányért hordott az asztalhoz, egy másikban nyugodtan folytathatta.

A szabadidős programválaszték hatalmas; mi főleg a színház műsorát kísértük figyelemmel, a kirándulós napokon azonban többnyire a kabinban néztük, mert ott kényelmesebb volt: az AidaPrima kommunikációs rendszere ugyanis a kabin tévéjén is közvetítette a fontosabb színházi előadásokat.

***

Habár január 10. körül nem volt szigorú a tél, hiszen az udvaron a feketerigók már szinte tavaszi nótájukat próbálgatták, mégis elutaztunk, hiszen az út már nyár óta le volt foglalva. A hazaérkezéskor pedig már hóesésben-latyakban volt részünk – azaz egy héttel később kellett volna indulni. Így viszont elmondhatjuk: az ottani tavaszból – amiben tényleg elfelejti az ember a telet – hazarepültünk az itthoni télbe. A Madridból Ferihegyig tartó útvonal is tartogatott meglepetést: Velence fölött repülve látni lehetett a Lidót.

A felhős idő miatt a Balatont sajnos csak sejteni lehetett, pedig az útvonal ideális lett volna, ld. a Flightradar24 képernyőképét:

A szigetről-szigetre vezető hajóút egyes állomásairól egy következő posztban számolok be.