Már amikor Laura még csak a pocakomban volt, biztosak voltunk benne, hogy egyszer szeretnénk majd neki egy kistestvért. Gyerekvállalás szemponjából - szerintem tudjátok rólunk - mindketten Dáviddal nagyon tudatosak vagyunk, így több kritériumot is állítottunk magunk elé.. ezek közül az első és legfontosabb az volt, hogy mindeképp kivárjuk azt az időpontot, amikor mindketten újra nagyon vágyunk arra, hogy babánk legyen.
Szeretnénk a második gyerekünknek is biztosítani azt a harmóniát és nyugalmat, ami Laura születése után az otthonunkra jellemző volt. Azt az odafigyelést és türelmet megadni majd neki is, mint, amit Laura is kezdetektől megkapott. Nyilván lesz különbség, hiszen mindezt valahogy úgy szeretnénk megteremteni, hogy közben egy Laurával már többen vagyunk :)
Amikor a gondolat megérett a fejünkben, épp egy nagyon káoszos időszakában voltunk az életünknek, épitkeztünk, én az őszi/téli kollekció véghajrájában voltam, millió apró stresszforrás vett minket körül... A tavalyi évünket pedig, bár eddig sosem beszéltem róla, de nagyon meghatározta és fájdalmassá tette Apukám hirtelen elvesztése. Erre nyilvánvalóan az ember sosem tud felkészülni és még mindig sokszor úgy érzem, hogy ez nem lehet a valóság... Minden egyes nap hiányzik és úgy gondolom az űr, amit maga után hagyott, sose fog megszűnni. Ugyanakkor az idő arra is megtanított, hogy emlékezzek azokra az értékekre és tulajdonságokra, amiket tőle kaptam, amiket ő tanított nekem. Elkezdtek eszembe jutni azok az emlékek, amik a mai napig meghatározzák a világnézetem és amit neki köszönhetek. Hogy mindig arra tanított semmi sem megoldhatatlan. Hogy mindig minden rendben lesz. Az egyik ilyen kedvenc emlékem is ezzel kapcsolatos.. Mindig is utáltam a tej ízét, óvodában pedig kötelező volt nálunk a tejivás. Én már előre rosszul voltam minden reggel, mert tudtam, hogy aznap veszekedni fognak velem az óvónők, amiért nem vagyok hajlandó meginni a tejet. Apukám addig beszélt az óvónőkkel, amíg megengedték, hogy becsempésszenek a szekrénybe nekem kakaóport és minden alkalommal, amikor tej volt a reggelihez vagy uzsonnához, akkor én kakaót ittam. Apróságnak tűnhet ez a gesztus, de valójában már egész kicsiként megtanított arra, hogy ne nyugodjak bele abba, ha valami nem úgy van, ahogy azt én szeretném és keressek megoldást a problémáimra. Örökké hálás leszek, amiért őt kaptam Apukámnak!
Az, hogy az útobbi időben háttérbe szorultak a személyes tartalmak és, hogy rengeteg ideig nem volt lelkizősebb témában blog cikk, az pontosan emiatt volt. Nagyon nehéz időszakon mentünk át, én sokáig képtelen voltam beszélni az érzéseimről, nem, hogy írni róluk... Még most is megkönnyezem ezeket a sorokat, de valamiért úgy érzem, hogy szeretném, ha tudnátok milyen lelki úton mentem ennek köszönhetően végig. Szépen lassan elkezdtem lelkileg erősödni és tisztázni magamban, hogy mire is vágyok az életemtől. Ami azelőtt félelmetes volt, már nem tűnt annak. Úgy éreztem ismét készen állok arra, hogy egy új életet hordjak a szívem alatt és boldogsággal töltött el a gondolat, hogy újra belevágunk ebbe az izgalmas kalandba.
Az első pillanat, amikor gyanakodni kezdtem, hogy lehet csinálnom kellene egy tesztet az volt, amikor épp a barátainknak tartottunk egy lakásavató vacsorát az új ottthonunkban. Beleittam a fehérborba, ami mindenkinek ízlett, én viszont konkrétan romlottnak éreztem. Másnap reggel első dolgom volt kirohanni az ágyból és tesztet csinálni. Őszintén szólva arra számítottam, hogy nem lesz pozitív vagy legalábbis nem lesz nagyon egyértelmű pozitív, mivel amikor Laurával csináltam az első tesztet, az annyira halvány csíkot mutatott, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy most akkor az ott van, vagy nincs?!? Na hát ez a teszt nagyon is egyértelmű volt, azonnal pozitív lett. Álltam a fürdőszobában és hallottam, ahogy Dávid kint telefonál a nappaliban. Azonnal felmarkoltam a tesztet és leültem mellé a kanapéra. Nagyjából 30 másodpercig bírtam várni, majd mondtam neki, hogy "oké mostmár tedd le!" :D Furcsán nézett rám, de elköszönt és letette. Azonnal előhúztam a hátam mögül a tesztet.. a többit gondolom nem kell magyaráznom, borzasztóan boldogok voltunk és kicsit alig hittük el, hogy most akkor ez valóban megtörténik.
Viki
@viktoriabolla