Figyelve a körülöttem élő embereket, azt, hogyan élik meg a mindennapokat, hogyan viselik a megpróbáltatásokat, elgondolkodtatott, hogy milyen személyiségvonások azok, amelyek segítenek lelki egészségünk megteremtésében, megőrzésében, a stresszel való megküzdésben. Melyek azok az erősségek, amelyeket fejleszteni, továbbadni tudok a gyermekeimnek ahhoz, hogy dacolva a nehézségekkel, minden körülmények között tudjanak egészségesek maradni, legyenek képesek befogadni és elfogadni az életükben történteket, és késznek lenni a jó dolgok megélésére?

Mi a stressz?

A stressz életünk része. Bár általában így nem szoktunk rá gondolni, bizonyos szintig a stressz fontos eleme az egészséges, jól működő viselkedésnek. Azt a célt szolgálja, hogy veszélyes, ártó helyzetekben felkészítse a szervezetünket a menekülésre vagy éppen a megküzdésre. A stressz onnantól válik ellenségünkké, amikor a megküzdés meghaladja a képességeinket, és szervezetünk energiatartalékai kimerülnek. Ilyenkor azt érezzük, hogy testileg és lelkileg is elfáradtunk, kimerültünk.

A kutatások alapján vannak olyan személyiségvonások, amelyek a stresszel való pozitív megküzdést segítik, és a jó hír az, hogy ezek a képességek erősíthetőek. Erről beszélgetek dr. Vizin Anita coach, trénerrel, aki egykori büntető bíróként számtalan nehéz élethelyzettel, krízissel, illetve mindezek különféle megélési módjaival találkozott a tárgyalóteremben, pályája 15 éve során az emberi reakciók és érzelmek széles skálája tárult elé. Mindennek hatására – ahogy Anita fogalmaz - foglalkoztatta, mi a titka annak, hogy egyik ember viszonylag könnyen feláll a padlóról, míg mások évek múlva is megtörten állnak bizonyos események előtt? Anita nemrég alapította meg Énerő Akadémiáját, ahol a legfőbb célkitűzés a belső erő, reziliencia és megküzdési képesség megtalálása és hatékony felhasználása az énvédelem érdekében.

Illés Hilda: Anita, hogyan látod, mi az énerő, és mi jellemzi az énerős embereket?

Vizin Anita: Az Énerő Akadémia „névadó” fogalmára egyfajta belső erőként, a reziliencia, a megküzdési képesség, lelki rugalmasság alapjaként és hajtóerejeként tekintünk. A stabilabb belső erővel bíró személyek képesek leginkább beleengedni magukat ebbe a rugalmasságba, ők tudnak igazán nyitottak lenni a változásokra, és egy kíváncsi attitűddel tekinteni a történésekre, legyenek azok pozitívak vagy negatívak.

Véleményem szerint az élet megpróbáltatásaihoz, vagy kihívásaihoz fűződő eltérő jellegű és előjelű viszonyulás tekintetében alapvetően meghatározó, mennyire stabil valakinek az önértékelése, mennyire mély az önismerete, mennyire széles vagy intenzíven működő a támogató kapcsolati rendszere. Ám azt, hogy milyen gyorsan nyeri vissza a kibillent egyensúlyát, milyen szájízzel megy tovább egy-egy nehézség vagy probléma után, számos egyéb körülmény is befolyásolja. Leginkább az, hogy milyen szemüveggel tekint a történtekre, mennyire képes meglátni azt, amit egy nehéz helyzetben tanult. Észre tudja-e venni a kimerültség ellenére, hogy a veszteség, a rossz érzések, a nehézségek mellett gazdagabb is lett valamivel: a megküzdés tapasztalataival, eredményével, sikerével. Függ attól is, meg tudja-e érezni a saját erejét, van-e szeme vagy mersze meglátni azt, hogy a kilábalást magának (is) köszönheti. Mert azt gondolom, hogy sokszor ezekre nem vagyunk tudatosak, márpedig valamennyi korábbi sikeres megküzdésünk lesz a magja az énerőnknek, és a további életünkben a rugalmasságunknak, a „Keljfeljancsi” attitűdünknek is.

Illés Hilda: Honnan fakad ez a belső erő meglátásod szerint?

A belső erőnk az önmagunkkal való empátiából fakad és táplálkozik, majd így növekszik, és hat kifelé, mutatkozik meg a külvilág eseményeire való reagálásban, a másokkal való interakciókban és a speciális nehéz helyzetekben.

Ha empatikus vagy magaddal, nem harcolsz az érzelmeiddel, nem akarod legyőzni, megmásítani vagy elterelni őket. Odafigyelsz rájuk és meghallgatod, mit üzennek, legyenek azok az adott pillanatban kellemesnek vagy akár kellemetlennek tűnőek is, együtt vagy velük, és megéled a létezésed a maga teljességében. A “self-empathy” tanulható gyakorlatok összessége: a relaxáció utat nyit, oldja az érzelmeket blokkoló krónikus stresszt, a fókuszolás interaktív kapcsolatot teremt az érzés-érzelem-gondolat háromszögben, és mindez életre hívja az empatikus együttlétet önmagunkkal, erőszak, ítélkezés és manipuláció mentesen. Ha pedig ez utóbbiakra nem pazaroljuk el az energiánkat, akkor az énerőnket is a legmagasabb szinten leszünk képesek megélni.

Az énerő tehát semmiképpen sem a konkrét fizikai, nyers erő. Sokkal inkább a saját „csúcs-erősségek” (Martin E. P. Seligman) ismerete és tudatos, bátor használata, hajlandóság a gyengeségeinkkel való szembenézésre, és azok fejlesztésére. Egyfajta tudatosság, önuralás, énhatékonyság, a perspektívaváltás képessége. Emellett az énerő néha pont a passzivitás vállalásában, a nemtevésben nyilvánul meg, azaz, hogy vmit nem teszek meg, amit ösztönösen megtennék, mert jól működik az impulzusok feletti kontrollom.

Az Énerő Akadémia küldetése megláttatni az emberekkel a saját énerejüket, segíteni kibontani azokat a kincseket, erőforrásokat, amelyekkel az eddigi életükben is előre jutottak, és amelyekkel még messzebbre juthatnak a jövőben. Óriási ereje van ugyanis annak, ha felismerjük, hogy egy kellemetlen történés miként fordítható a javunkra, hogyan válhat egy nehéz helyzet vagy egy válság a fejlődés ugródeszkájává az énerőnk megélése által, vagy épp a rugalmasságunknak köszönhetően. Épp ezért az egyik fő célkitűzésünk a reziliencia fejlesztése, mivel álláspontunk szerint az az életképesség sava-borsa.

Illés Hilda: A stresszel való megküzdésben is fontos szerep jut énerőnknek és lelki rugalmasságunknak, ellenálló képességünknek. Hogyan függnek össze ezek a stresszkezeléssel?

Vizin Anita: Előszeretettel használok ennek érzékeltetésére egy metaforát. Gyakran emlegetjük, hogy “áthajózunk az élet tengerén…” Ilyenkor általában elképzeljük, hogy a vízen béke van, hajónk egyenletesen halad egy meghatározott cél felé, mi pedig kézben tartjuk az irányítást, biztonságban vagyunk.

Jóval ritkábban, vagy egyáltalán nem idézzük fel azt a képet, hogy viharos szél tombol, a hullámok átveszik az uralmat a térben, mi pedig egyszer csak kiszolgáltatottá válunk az elemeknek.

Pedig rendkívül fontos kérdés, hogy tudunk-e hinni abban, hogy a viharban is meglelhető a biztonság. Ha pedig hiszünk ebben, és azt gondoljuk, hogy minden „csak” a profi felszerelésen múlik, akkor pedig nem mindegy, hogy hogyan érzünk: „Noé bárkáját” kell megépíteni a biztonsághoz, vagy elég egy szörfdeszka is ahhoz, hogy uralni tudjuk a hullámainkat, és ne azok temessenek maguk alá minket.

A reziliens működés éppen ezt jelenti: a “szörfdeszka” szükséges, ám elégséges voltát a viharban, a stresszhelyzetben. A könnyedség és biztonság zseniális egyvelegét, az énhatékonyság és a sorsuralás érzetét, illetve tapasztalatát. Úgy vélem, ezek tényleg igazi kincsek, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy minőségi életet éljünk az önmagunkért való felelősség jegyében.

Illés Hilda: Az Énerő Akadémia azt hirdeti, hogy a stressz erőforrásunkká válhat. Hogyan?

Vizin Anita: A stresszre általában mint ellenségre, az életünkből száműzendő szükségtelen rosszra tekintünk. Aki kizárólag ártalmasnak hiszi a stresszt, az nagy valószínűséggel elkerüli azt. Eltereli a figyelmét a stresszről ahelyett, hogy megbirkózna vele, arra összpontosít, hogyan tudna megszabadulni a stresszes élménytől ahelyett, hogy a forrását venné célba pl. inkább alkoholba, vagy más szer fogyasztásába menekül, és kevesebb figyelmet, energiát fordít arra a kapcsolatára vagy azon szerepeire, amelyek a stresszt okozzák.

Ezzel szemben aki azt gondolja, hogy a stressz segítheti őt, az proaktív módon küzd meg vele: jobban elfogadja az élmény megtörténtét, stratégiát tervez a helyzet kezelésére, segítség, tanács után kutat, lépéseket tesz a stresszforrás legyőzésére, és megpróbálja a legjobbat kihozni a helyzetből, hiszen növekedési lehetőséget lát benne.

Sőt, még a stresszre adott biológiai reakciója is más, kedvezőbb, mint azoknak, akik félelemmel telítődnek akár a stressz hallatán is.

Mivel a stressz a mindennapjaink része, ezért egyáltalán nem mindegy, milyen a hozzá fűződő viszonyunk: ellenségként vagy szövetségesként tekintünk-e rá. Márpedig, ha tudnánk másként, akadályozó helyett támogatóként, erőforrásként kezelni, akkor annak az eredményét nap mint nap élvezhetnénk. Ehhez szeretnénk eszközöket és módszereket adni.

Köszönöm a beszélgetést!

Felhasznált irodalom:

• Gy. Kiss E. (2012). A személyiség pozitív erőforrásai. In: Gy. Kiss Enikő, Polyák Lilla (szerk).: Egészség Rehabilitációs Füzetek II. A személyes és társas tényezők szerepe a rehabilitációs munkában. Budapest: Oriold és Társa Kiadó
• Járai R. és mtsai. (2015). A Connor-Davidson Reziliencia Kérdőív 10 itemes változatának jellemzői. Alkalmazott pszichológia, 15 (1):129-136.
• Kádár A. (2012). Mesepszichológia. Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban. Budapest: Kulcslyuk Kiadó
• Nemes Éva: Reziliencia, avagy a boldogulási képesség és a szupervízió. https://szupervizorok.hu
• Kelly McGonigal: A stressz napos oldala Ursus Libris 2016