A 70-es évektől kezdve az FBI igyekezett konkrétan meghatározni a szó tartalmát, kibontani összefüggéseit, meghatározni, definiálni kialakulásának, felismerhetőségének lehetőségeit. Jelentem: tökfölösleges munkát végeztek. Bizonyíték erre Ted Bandy vagy Andrij Csikatilo, John Wayne Gacy, Jeffrey Dahmer, Luis Alfredo Garavito - és még sorolhatnám, akiknek élete, pályája, körülményei szerint teljesen normálisak is lehettek volna. Sorsukban, személyiségfejlődésükben nem lelni általánosan azonos momentumokat, hacsak az nem, hogy külön-külön is sok embert öltek meg.

Kicsit áltudományosan, inkább a művészet nyelvén Lars von Trier: A ház, amit Jack épített című filmjében igyekszik rámutatni egy sorozatgyilkos lelki átalakulására, bemutatni a pokolba vezető útját. Spoilerezve: a két áldozat közötti belső folyamatot az ember árnyékának változásával definiálja, amint egyik utcai villanylámpától eljut a következő utcai villanylámpáig. (https://www.youtube.com/watch?v=mtD2BKXKKxI)

Készülget már egy nagyobbacska cikk, ahhoz olvasgattam hozzá, s e téma is -érintőlegesen- érdeklődésem célkeresztjébe került. Annyit megállapítottam, hogy nincs semmilyen séma, amit az összes sorozatgyilkosra rá lehetne húzni. Az viszont tény, hogy egyikük sem kifejezetten elmebeteg, viszont komoly személyiségzavarral élnek. Látszólag békés, egyszerű embereknek tűnnek, akik a légynek sem tudnak ártani, így könnyen elaltatják későbbi áldozatuk, áldozataik gyanakvását, félelmét. Az is azonosnak tekinthető, hogy leleplezésük, szörnyű tetteik napvilágra kerülése után nem éreznek megbánást. Ennek és tetteiknek pszichológiai hátterének kutatása még eléggé gyerekcipőben jár, de a pszichológus szakma hajlamos azt állítani, ők már levezették, külön pontokba szedték, definiálták, kielemezték „ésatöbbi” „ésatöbbi”. Aztán jön egy újabb sorozatgyilkos és a feje tetejére állítja ezt az amúgy is bizonytalan tudomány megállapításait. Valljuk be, ahogy Istené, úgy a lélek útjai is még mindig kifürkészhetetlenek.