A nyugati mítoszok jegyében formált Oroszország-kép nem segít a tisztán látásban.

Elemezni: IGEN. Arról okoskodni, mit kellene csinálniuk az oroszoknak: NEM. Utóbbi legyen az ő dolguk! Ehhez képest „A putyini hatalomgyakorlás eszközei” címmel január 10-én, hatalmas érdeklődéssel kísért, az Athenaeum Kiadó és a Republikon Intézet kisebb budapesti konferenciájának főleg második felét az arról való elmélkedés töltötte ki, mit kellene tennie az orosz népnek, hogy úgymond lerázza magáról Vlagyimir Putyin rendszerét.

A vita résztvevői: Balázs Péter korábbi külügyminiszter, az európai szomszédsági kérdések szakértője, Győrffy Dóra az Európai Unió perifériájának gazdaságpolitikai kérdéseivel foglalkozó egyetemi tanár, Jeszenszky Géza korábbi külügyminiszter, történész, Krekó Péter politológus, szociálpszichológus, Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértő. Egyik-másikukról feltételezhető, hogy tudnak ezt-azt az úgymond orosz nép valóságos érzületéről, törekvéseiről. De még ha így is van, szerintem nem helyén való tanácsokat osztogatni innen az oroszoknak, vagy bárki másnak. Ám ez mégis gyakran megtörténik. S bár a vita résztvevői sokáig ellenálltak a kísértésnek, a konferencia második felében mégis megadták magukat.

Fegyverrel terjesztik az eszmét

Az ok: a magyar és általában a bal- és jobboldali liberális értelmiség félreértett szerepfelfogása. Ez – Alexander Dugin orosz konzervatív bölcselő szerint – abból, a lényegét tekintve nyugati kulturális, civilizációs és gazdasági rasszizmusból ered, amely más népek és kultúrák értékeit tökéletlennek, fejletlennek tekinti. Ezért világszerte azt erőlteti, hogy mindenkinek át kell esnie a nyugati modellt utánzó modernizáción. Alain de Benoist jobboldali elkötelezettségű francia filozófus kifejezéseivel: a pluriverzalizmus helyett univerzalizmust, ha úgy tetszik, egypólusú világot akar teremteni a lelkes liberális. Ezen közben persze talán önmaga előtt is rejtve marad, hogy a jót tevés szándéka a legtöbbször fegyverrel is támogatott nyugati gazdasági behatolásnak ágyaz meg.

Természetesen érteni vélem, miért nem ebben az összefüggésben mutatják be nekünk az oroszországi viszonyokat sem. Azért, mert ezzel lelepleződnének azok a liberális mítoszok, amelyekre a rendszerváltozások épültek. Amiként Yuval Noah Harari „Sapiens” című kötetében kifejti: a szabadság, a testvériség, az egyenlőség, a demokrácia mítoszokként lelkesítő eszméi ténylegesen soha nem érvényesültek a nyugati társadalmakban. Ennek ellenére, csak azokat tekintik rendes embereknek, szalonképes politikusoknak és országoknak, akik azonosulnak ezzel a felfogással. Függetlenül attól, hogy mit művelnek, feltéve, hogy országuk piacát megnyitják a nyugati tőke előtt. Domenico Losurdo, a nemrég elhunyt marxista filozófus szavai azt világítják meg, hogy az erkölcsi okok miatti tarthatatlanságán túl, miért áll ingatag alapokon a nyugati felsőbbrendűségi komplexus:

„Amerikában a nemzetbiztonság elleni komoly veszélyforrás szinte teljes hiánya tette lehetővé a szabad intézmények létrejöttét. Őrültség vagy reálpolitikai cinizmus jele a demokrácia hiánya miatti felháborodás azon országokat illetően, amelyeket egy szörnyűséges háborús gépezet veszélyeztet, és állandóan gazdasági, diplomáciai, katonai ostrom alatt tart”. (Eszmélet, 119. szám, 25. oldal)

Nem vagyunk egy súlycsoportban

Hogy a csúnya, személyes anyagi és egyéb érdekeket ne említsük, a liberális hittérítői buzgalom gyakran odavezet, hogy a szakértők az érdemi elemzésről is elfeledkeznek. És éppen ez történt a szóban forgó, Oroszországgal kapcsolatos konferencián. Például említésre sem kerültek a geopolitikai kérdések, a történelmi összefüggések. A jeles személyek jobbára közismert események, a korábbi vagy a friss közvélemény-kutatások, és kis mértékben az orosz gazdaság teljesítménymutatóinak felidézésére hagyatkoztak. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy az esemény apropóját a 2006 őszén Moszkvában meggyilkolt Anna Politkovszkaja ellenzéki újságíró „Orosz napló” című kötetének magyar nyelvű kiadása adta. Ez kínált alkalmat arra, hogy aki akart, kicsit szörnyülködhessen a putyini Oroszország állapotai fölött.

A moderátor Veiszer Alinda egy amerikai szerző Oroszország-jellemzésével próbálta megalapozni az ejnye-bejnyézést, illetve a magyarországi viszonyokra asszociálást: civilek kriminalizálása / a média fölötti uralom megszerzése / oligarchavilág. A meghívott előadók dicséretére legyen mondva, nem ugrottak azonnal a hívószavakra. Sőt! Balázs Péter – ellentétben az általam ismert médiabeli megszólalásaival – óvott a szoros párhuzamok erőltetésétől már csak a méretkülönbségek, a világpolitikában betöltött alapvetően eltérő szerepek miatt, amit orosz oldalon a glóbusz atomfegyverkészletének több mint negyven százalékának birtoklása nyomatékosít.

Sz. Bíró Zoltán szintén a különbségekre helyezte a hangsúlyt. Amíg szerinte ott imitált, domesztikált ellenzéki pártok vannak, Magyarországon az ellenzékiségnek még van érdemi szerepe; ott az oligarchákat mint adottságot örökölte Putyin, itt részben Orbán teremtette őket; az orosz sajtó árnyaltabb mint a magyar. Az pedig teljesen ismeretlen nálunk, ami Putyinnak immár fenyegető veszély, hogy az általa megteremtett, személyétől függő rendszerből való kilépéssel akár életét is kockáztathatja. Mert a láthatáron nincs utód, illetve nem jöttek létre azok a mechanizmusok, amelyek megrázkódtatás nélkül tennék lehetővé a hatalomváltást…

A beszélgetés idővel az úgynevezett vörös vonalak átlépéseinek taglalásába torkollott. Vagyis akörül mozgott, milyen, a nyugati mércének – persze nem a gyakorlatnak – ellentmondó lépések kísérték az orosz vezető pályáját, s a demokráciák ezekhez való viszonyát. Aztán a gazdasági nehézségek, a bizalmi indexek alakulása fölötti lamentálással, a hallgatóság nagy része előtt bizonyosan ismert részletek ismertetésével telt az idő. Olyan szempont viszont, akár cáfolatként, még csak véletlenül sem került elő, amivel például a tavaly elhunyt egyiptomi-francia, marxista közgazdász Samir Amin érvelt:

„Oroszország ellen, a kapitalizmus restaurációja dacára, a hidegháború folytatódik, csupán amiatt, mert a Putyin által kézbe vett orosz állam nem hajlandó elfogadni az USA által uralt hatalom szerepét, amit az Egyesült Államoknak, Jelcin elnökségének időszakában, sikerült Oroszországra oktrojálnia”. (Eszmélet, 117. szám, 32., ill. 36. o.)

Történeti és geopolitikai elemzést!

Lehetséges, hogy a fentebb kiemelt meggondolássokkal kellett volna, kellene szembesíteni az oroszországi autokrácia fejlődési ívével kapcsolatos okok megvilágítását. Már ha valakinek a háttér feltárása a célja, s nem a propaganda. Ám ez a szembesítés elmaradt a budapesti konferencián. Sőt, a beszélgetés második része már nem nélkülözte az elhallgatásokat, a csúsztatásokat sem.

Nem esett szó például arról, hogy miként sodorta az összeomlás szélére Oroszországot az amerikai-orosz tanácsadókkal körülvett Borisz Jelcin második elnöki periódusában. Épp csak említés történt a csecsenföldi problémáról, a terrorizmusról, a banditizmusról, az országból kiszivattyúzott elképesztő értékekről, de nem Putyin örökségeként. Egyáltalán nem beszéltek a termelés csaknem teljes leállásáról, az oligarchák tobzódásáról. És persze a munkanélküliség méreteiről, a tömegeket sújtó éhezésről, a magára hagyott hadseregről, az Afganisztánból hazajött és szélnek eresztett, kiképzett, harcedzett, elkeseredett katonák garázdálkodásairól, önkényéről, az alvilágba való beépüléséről sem, ami szintén az örökség része volt. A felszínes, célzatos tálalásban Viktor Janukovics ukrán elnök úgymond lelépett 2014 februárjában, holott az USA által megszervezett, utóbb sok helyütt forradalomnak titulált, fegyveres puccs következtében kellett elmenekülnie Kijevből és így tovább.

Természetesen érteni vélem ezt a magatartást. A putyini Oroszország folyamatainak ilyen összefüggésekbe ágyazása nem illeszkedik a fentebb említett, a nyugati mítoszok formálta képbe. Még kevésbé az Oroszországra a Nyugat erőforrásaként tekintő, például a Zbigniew Brzezinski által megfogalmazott doktrína szerinti elképzelésekbe. (Tetszik,nem tetszik, ennek előzményei Napóleon, az angolok Krím-beli, az I. világháború utáni nyugati intervenciósok, majd Hitler uszulásai!) A megszólalásokból teljességgel hiányzott a történeti, illetve a geopolitikai nézőpont. Egy szó sem hangzott el például arról, hogy Európa három történeti régiójában – amint azt Szűcs Jenő bemutatta a rendszerváltozás előtti nagyesszéjében – az eltérő társadalmi-gazdasági folyamatok érvényesülésének történeti, gazdaság-földrajzi, kulturális és más okai vannak. És ezek az okok a nyugatitól eltérő intézményrendszereket, irányítási felfogásokat alakítottak ki. Nem utolsósorban azért, mert kényszerek, például háborúk, hosszan tartó megszállási időszakok hatása alatt alakultak a viszonyok. Amint azt Ránki György alapján Krausz Tamás is kifejtette: emiatt a Nyugat utolérése nem következhet be ezekben a térségekben. Legalábbis a nyugati modellek alapján biztosan nem – teszem én hozzá.

A konferencián nem került szóba a NATO Oroszország elleni felvonulásának kérdése. Márpedig a geopolitikát érintő szempontok nélkül bármilyen elemzés féloldalas. Hogy ne mondjam, hamis lesz a következtetés. Ehhez képest Tim Marshall, aki korábban a Sky News csatorna szerkesztője, a BBC munkatársa volt, és megjárta a világ forró pontjait, „A földrajz fogságában” című, magyarul nemrég megjelent könyvében felhívja figyelmet arra, hogy Napóleon 1812-es támadása óta az oroszoknak átlagosan harminchárom évenként kellett háborút vívniuk a kelet-európai síkvidéki területen a rájuk támadó nyugatiak ellen.

Aki ezek ismeretében elhallgatja, hogy Moszkvának nincs oka a nyugtalanságra amiatt, hogy a nyugati, mindenekelőtt az amerikai haderő a Baltikumitól Lengyelországon, Ukrajnán, Románián, Törökországon át egyes kaukázusi és közép-ázsiai államokig lényegében körbe fogta Oroszországot, akkor az félrevezeti a közvéleményt. Félrevezeti, mert nem hívja fel a figyelmet arra, hogy a Kreml geopolitikai érdekeinek szőnyeg alá söprése a kelet-európai térséget, teljes Európát háborús célponttá teheti, de akár az egész világot is végveszélybe sodorhatja. Holott ilyesfajta összefüggésekkel való szembesítéseket várna el az ember akár Oroszország valóságos viszonyainak megértéséhez, akár a rendszerváltozás utáni Kelet-Európa, benne Magyarország elmúlt harminc év alatti folyamatainak feltárásához, nem utolsó sorban a bennünket fenyegető helyzetek miatti riadóztatáshoz! Ezzel szemben az történik, amiről Samir Amin így írt:

„a nyugati tömegtájékoztatás a kelet-európai forradalmakat szeretné a szabadság forradalmainak beállítani, ám óvakodik attól, hogy elemezze a demokratizálás sebezhetőségét, amelynek következtében a demokratizálás könnyen a vadkapitalizmusba való átmenet puszta eszközévé válhat, márpedig ez utóbbi – amint azt a kapitalista perifériák történelmi tapasztalatai mutatják – mindig szükségszerűen despotikus jellegű.” (Eszmélet, 119. szám, 46. oldal)

CÍMKÉP: Anna Politkovszkaja sírja Moszkvában

Véleménye fontos az orientálásomban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!