Az amerikai bankok mindenkit finanszíroztak, akitől azt remélték, hogy bomlaszthatja az orosz cári birodalmat.

Az érdeklődő közönség már korábban is tudott arról, amiről a Bekiáltás blogban „A németek pénzelték Lenint” címmel számoltam be öt évvel ezelőtt. Ennek az volt az apropója, hogy akkor tűzte ismét műsorára az orosz állami tévé az ezzel a témával foglalkozó, 2004-ben készült dokumentumfilmet. Tudható volt azonban, hogy korántsem ez volt az egyetlen külső beavatkozási kísérlet az orosz cári birodalom, illetve Szovjet-Oroszország életébe. Minapi elemzésemben többek között Alexis de Tocqueville-től, az 1800-as évek első felében élt francia gondolkodótól idéztem azt a mondatot, hogy

Ebből kiindulva utaltam azokra az amerikai törekvésekre, amelyek egytől egyig arra irányultak, hogy ki kell iktatni a vetélkedésből az orosz felet. Ennek volt része az 1920 utáni kísérlet, amikor a nyugati hadseregek között az amerikai intervenciós csapatok is a támadók között voltak. A hatvanas években a washingtoni adminisztráció megrendelésére titkos tanulmányok készültek Ukrajna lehetséges fellázításáról. A hetvenes évekre a lengyel származású Zbigniew Brzezinski elnöki nemzetbiztonsági tanácsadó által is vallott felfogás nyomta rá a bélyegét, mely szerint az USA-nak saját hegemóniája érdekében ki kell állnia a valójában egységes Eurázsiában vezető szerepre törő bármely hatalommal szemben.

Az amerikai erőfeszítések a kilencvenes évek végére értek be. 1990 és 2000 között amerikai tanácsadók lepték el Borisz Jelcin orosz államfő környezetét, és amerikai-orosz nagytőkések, oligarchák vették tulajdonukba az orosz nyersanyag- és energiahordozó-lelőhelyeket, illetve a velük kart karba öltve együttműködő, korábbi pártelittel, nómenklatúrával közösen rabolták ki, tették tönkre az orosz gazdaságot. Vlagyimir Putyin Oroszországa azonban megálljt mondott a pusztításnak. Azóta folyik a NATO égisze alatt az amerikai csapatoknak, a haditechnikának, a bázisoknak az orosz határokhoz való mind közelebb telepítése. Természetesen a demokrácia, a szabadság meg a béke eszméjének gondolatával körítve.

„Kalapács alatt a korona” címmel tűzte műsorára az orosz állami televízió Arkagyij Mamontov alkotását, amely nagyrészt amerikai történészek megszólaltatásával, amerikai archívumok dokumentumainak bemutatásával azt vizsgálta, milyen szerepet játszott az Egyesült Államok az Orosz Birodalom összeomlásában.

Bocsássuk előre, a nálunk általánosan elterjedt hiedelemmel ellentétben, az uralkodót, II. Miklóst nem az októberi (a Gergely-naptár szerint: novemberi) forradalomban vezető szerepet játszott bolsevikok buktatták meg! Még 1917 februárjában, a polgári forradalom zavaros időszakában adták értésére, jobban teszi, ha lemond. Miután felesége révén közvetlen rokona V. György brit uralkodó nem volt hajlandó befogadni őt és családját, a nagytőke, az arisztokrácia egy részének, a tábornoki kar, a főhivatalnokok támogatását élvező mérsékelten szocialista, polgári liberális Kerenszkij-kormány a nyugat-szibériai Tobolszkba költöztette őket. Innen, már a bolsevik hatalomátvétel után, 1918 tavaszán kerültek Jekatyerinburgba, ahol máig sem ismert parancsra július 16-ról 17-re virradóan lőtték halomra mindegyiküket a lakhelyükként kijelölt Ipatyev-ház pincéjében.

A reformer II. Sándor elleni, 1881-es merényletet követően az Egyesült Államok vezető köreiben – építve az úgymond barbár, középkorias Oroszországgal kapcsolatos sztereotípiákra – a nemzetközi tőkés körökben az a nézet vált meghatározóvá, hogy a brithez hasonló alkotmányos monarchiára irányuló reformszándékok nem érvényesíthetők a hatalmas cári birodalomban. Ezért azokat a megmozdulásokat kell támogatni, amelyek az Amerikai Egyesült Államokéhoz hasonló viszonyokat hoznak létre.  Ebben az időben Jacob Henry Schiff (1847–1920) Wall Street-i bankár játszott meghatározó szerepet abban, hogy az Orosz Birodalom ne kapjon nemzetközi hiteleket. Az orosz-japán háborúban a japánokat finanszírozták, hogy ezzel is elősegítsék Oroszország kivéreztetését.

Az ipar helyzetét mutatta, hogy a hadsereget nagy ütemben korszerűsítették, a fegyverzetet automatizálták, páncélozott szállító járműveket gyártottak, tengeralattjárókat bocsátottak vízre, repülőgép-anyahajó építésébe kezdtek, megteremtették a légierőt a világ első bombázó repülőjével. Az orosz mezőgazdaság a világ gabonatermésének negyedét adta. II. Miklós uralkodásának húsz éve alatt a lakosság létszáma évente három millióval nőtt, 1914-re 182 millióra emelkedett.

Az USA Georgia államában, a Jekyll-szigeten, 1910-ben zajlott a hét leggazdagabb bankár zártkörű tanácskozása. Ezen határozták el a Federal Reserve System (FED), a jelenlegi Egyesült Államokban a jegybanki szerepet betöltő pénzügyi szervezet létrehozását. Mindez olyannyira titokban történt, hogy 1916-ig maga a kormány sem tudott arról, hogy a háttérben egyeztetett döntések születnek a kamatlábakról és más, a pénzügyi rendszer egészét érintő kérdésekről, noha 1913-tól ők határozhatták meg a forgalomba kerülő pénz mennyiségét is.

Jegyzőkönyv nem került nyilvánosságra azóta sem. Az egyik történész szerint valószínűleg megvitatták az akkor legfontosabb kérdéseket Latin-Amerika, Venezuela (!), Franciaország és Oroszország sorsáról. Biztosat nem lehet állítani a bankárok konkrét döntéseiről. Mindenesetre tény, hogy egy évre rá, a kongresszus igen szokatlan, csaknem egyöntetű határozatával felmondták az USA számára rendkívül előnyös, 1832-ben kötött orosz–amerikai kereskedelmi és hajózási szerződést. Utólag bizonyosan állítható, hogy ekkor kezdődött az Oroszország elleni újabb művelet.

A dokumentumfilmben három USA-beli történész is elmondja: az 1905-ös oroszországi forradalmi kísérlet után már több amerikai bank is foglalkozott az oroszországi helyzet lehetséges következményeivel, s azzal, miként lehetne nyereségre szert tenni. De ehhez sokáig nem látták megfelelőnek a viszonyokat. Azonban 1914-ben kitört az I. világháború. Ennek egyik meghatározó szereplője volt Németország, amely az Amerikával ellentétes oldalon szállt be a háborúba. Ám a német császár egyik legfőbb tanácsadójának tisztét nem más mint Max Warburg, a FED egyik alapítójának testvére töltötte be. És úgy tűnik fel, hogy van az a helyzet, amikor a családi kapcsolatok az államköziek fölé emelkednek.

Ezért történt-e vagy sem, mindenesetre az amerikai kormányzat vezetői többször kijelentették: Oroszország nem lehet győztese a háborúnak. Eközben a cári birodalom az Antant-hatalmak szövetségese volt a németek központi koalíciójával szemben, amit viszont érzékelhetően felülírt a hosszú távú gazdasági érdek. A végén a helyzet odáig jutott, hogy a világháború végefelé, 1917 elején a New York-i National City Bank részleget is nyitott Petrográdban és Moszkvában, hogy szükség szerint pénzt dobjanak át Oroszországba, kihasználandó az ebből eredő egyéb lehetőségeket. Az egyéb lehetőségek alatt a kémtevékenység, a fegyvereladás, a rendszer fellazítása értendő, amint azt az egyik történész nevekhez kötve elmondja a filmben.  

Manapság, ezekre építve, a szomszédos Litvániában időről időre megtartott ellenzéki migráns összejöveteleken, az amerikai vezetéssel szoros kapcsolatokat ápoló, ma New Yorkban élő Garri Kaszparov, az örmény-zsidó származású, egykori szovjet-orosz sakkvilágbajnok szervezetének egyes tagjai szintén ezt jelölik meg az egyik fő célként. A különféle javaslatok Szibéria, illetve a Távol-Kelet, Észak-Kaukázus és Közép-Ázsia, Kalinyingrád, Nyugat-Ukrajna és a Krím leszakítását és más országokhoz (Kína, Japán, USA, Törökország, Németország stb.) csatolását, érdekszférájába vonását tartalmazzák.

Az orosz állami tévében most bemutatott dokumentumfilm e háttér előtt vázolja fel az USA kormányának és meghatározó pénzügyi köreinek a cári birodalom felbomlasztására irányuló manővereit. Az egyik amerikai történész figyelemre méltónak tartja, hogy az USA csak akkor lépett be ténylegesen is a háborúba, amikor Oroszországban már túl voltak az 1917-es februári/márciusi forradalmon. (Hasonló történt a II. világháborúban is. A washingtoni kormány csupán 1944 júniusában nyitotta meg a második frontot, hajtotta végre a normandiai partraszállást, amikor úgy ítélték meg, hogy a Szovjetunió – s tegyük hozzá: Nagy-Britannia – már eléggé kivérzett!)

Washington az I. világháború alatt titkos akciókkal igyekezett bomlasztani a cári rendszert, de ez nem gátolta abban, hogy – más európai országok bankjaihoz hasonlóan – meghitelezze az amerikai – a nagy szállítási távolságokat és a tengeralattjáró-veszélyt is figyelembe véve, viszonylag drága – fegyvervásárlásokat. Oroszországnak először 25 millió dolláros, majd még egyszer ugyanakkora hitelkeretet nyitottak erre a célra. De egyes bankházak – köztük a Kuhn, Loeb & Co., a Morgan – szintén sokmilliós, mai értékükön milliárdos akciókat is indítottak. A háborús fegyverüzlet általában is igen előnyös volt az USA számára, hiszen 1914-ben még csak 6 milliárd dollárral tartoztak az európai országok az amerikai bankoknak, ugyanebben a viszonylatban az adósság 10 milliárd dollárra nőtt 1918-ra.

Az 1917-es februári/márciusi forradalmat megelőző, oroszországi liberális propaganda középpontjában az állt, mindenkinek jobb lesz cár nélkül. A nemzetközi tőkéscsoportok nyilvánvalóan abból indultak ki, hogy konszolidált, demokratikus és úgymond szabadpiaci viszonyok közepette nem ütközik akadályba a kereskedelmi-pénzpiaci kapcsolatok kiteljesítése. Vagyis kevesen gondoltak arra, hogy a befektetett pénz akár el is veszhet. Ám a polgári demokratikus Kerenszkij-kormány képtelen volt úrrá lenni a helyzeten, bár újabb és újabb milliókat kapott a nyugati bankoktól. Ennek ellenére nem tudta megakadályozni az igazgatási rendszer széthullását. A frontokon fellázadtak a katonák. A parasztok, a munkások sok helyen önállósították magukat: elkergették korábbi uraikat, földeket, gyárakat foglaltak le, éhséglázadások alakultak ki.

A nyugati propagandaüzenet azonban változatlan maradt. A filmben bemutatott egyik 1917-es májusi (!) rajzból az derül ki, hogy az igazi kereszténység Nyugatról, sőt Amerikából érkező fénye bevilágítja Oroszország sötét földjét. Egy másik, ami ennek az írásnak a címképe is, azt ábrázolja, hogy az orosz medve hátán ülő amerikai Szabadság-szobor égisze alatt, az amerikai eszmék győzelmeként jön létre az Oroszországi Egyesült Államok. Előttem rejtély, hogy milyen megérzésekre hagyatkozva, de a nyugati tőkés köröknek B-tervük is volt a kommunista fordulat esetére.

Ha nem így lett volna, akkor egy hónappal a vértelen, ám heteken belül zűrzavart hozott polgári forradalom után, nem szelte volna át egy Svájcból induló, zárt különvonat Németországot, amely Stockholmba szállította az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt forradalmi marxista, bolsevik szárnyának harminchárom vezetőjét és hozzátartozóikat. (Erről az akcióról számoltam be a cikk elején említett, öt évvel ezelőtti írásomban.) Az utazást, amelynek végcélja Petrográd volt – egy korábbi német ügynök, a bolsevikok oldalán a szovjet-orosz nemzeti bank vezetésére végül sikertelenül aspirált Alekszandr Parvusz bevonásával – a németek bonyolították le. Nem mellesleg 15 millió birodalmi márkát (mai értéken egy milliárd dollárt) bocsátottak Leninék rendelkezésére az Olof Aschberg által vezetett stockholmi Munkás Bank bevonásával. Ebből az összegből többek között nyomdát vásároltak a kommunista propaganda terjesztésére. Az amerikai történész szerint jelentősen többet fizettek érte az áránál, amit akár korrupcióként, akár jutalékként is értelmezhetünk.

Azt az erőt, amely – a bolsevik párton belül is nagy viták közepette, végül Leninnek az elvtársaival szembeni határozott fellépésére, Bruno Drweski francia történész értékelése szerint – élére állt „az önmagát megszervezett tömeg megmozdulásának”. A bolsevikok eleget tettek a német fél akaratának, s beszüntették a harcokat a német-orosz fronton. Ezzel a korábbi ellenfél a nyugati hadszíntérre koncentrálhatott. Bár a pénzmozgásokat szigorú titokban tartották, s az ezzel kapcsolatos közvetlen dokumentumokat rendre megsemmisítették – a filmben elhangzottak szerint –, Leninék a breszt-litovszki békével hálálták meg a szponzorálást azzal, hogy hatalmas, orosz birodalmi területeket juttattak Németországnak.

De nem jártak rosszul az USA bankárai sem. A filmben a New York Tribune, a New York Times 1921-es számait mutatja az egyik amerikai történész arról, hogy hol egy millió, hol hét millió, hol huszonkét millió dollár értékű aranyszállítmány érkezett Oroszországból Amerikába. Ő ezt úgy értelmezi: az orosz bolsevikok megfizették a tartozást, amit azért kaptak, hogy megszerezzék a hatalmat. Egy Litvániában élő oknyomozó újságíró, Alekszandr Moszjakov, „Az Orosz Birodalom aranyának sorsa” című könyv szerzője a nyilvánosság előtt először bemutatott orosz központi banki feljegyzéssel igazolja a filmben, hogy a bolsevikok hatalomátvételekor 1120 tonna volt a központi aranytartalék, ám ez 1921. szeptember 1-re 56 tonna 900 kilogrammra apadt.

Mint megjegyezte, bár soha, senki nem mondott semmi érdemlegeset ennek a jóval több mint ezer tonnás negatív különbségnek az okáról, tekintettel arra, hogy az előző polgárháború éveiben egyáltalán nem folyt aranykereskedelem Oroszországban, a magyarázat csak az lehet, hogy az arany nagy hányada az Egyesült Államokba kerülhetett. Egy részét – amint arra Maxim Litvinov külügyi népi komisszár-helyettes egyik visszaemlékezésében utalt – a termelés beindításához szükséges gépek külföldi vásárlására fordították. A tömböket Franciaországban, Svájcban, Svédországban újraöntötték, majd szintén az USA-ba, a Federal Reserve számára szállították le.

A film készítői kommentárjukban keserű szavakkal szóltak a bolsevikokról. Még inkább a cári rendszer főhivatalnokairól, tábornokairól, akik megszegték az utóbb szentté avatott cárra tett esküjüket, akinek vértanúságára emlékezve évről évre zarándoklatot szerveznek a Putyini Oroszországban. De ez már igazán az oroszok ügye. Azért annyit talán érdemes megjegyezni: az Oroszország gyengítésére irányuló törekvés egyáltalán nem járt sikerrel. A Rettegett Iváni, a Nagy Péteri utáni lenini-sztálini, úgynevezett III. birodalom, vagyis a Szovjetunió atomnagyhatalommá vált.

Leküzdötte a polgárháború, az ellene indított nyugati intervenció következményeit. Borzalmas véráldozatok árán, a sztálini diktatúra talán szükségszerű körülményei közepette visszaverte a részben amerikai pénzből felfegyverzett náci-német hadsereg és szövetségeseinek 1941-ben kezdődött, pusztító támadását. Majd felszámolta a háború következményeit, s közben hatalmas tömegeket részesített oktatásban, addig nem ismert színvonalú egészségügyi és szociális ellátásban.

Hogy aztán mi lesz a sorsa a IV., a nagy külső nyomás alatt formálódó Putyini birodalomnak, az a következő évtizedekben dől el. Ebben – a rendszer értelmiségi támogatói szerint – úgymond visszatérhet a nép önmagához. A vezetés egyre inkább a népből a népre építve, sőt az egyénből kiindulva, az egyénre támaszkodva végzi munkáját. E vízió szerint úgy, ahogyan ez megtörtént már a novgorodi városi demokrácia, a vecséknek nevezett népgyűlések időszakának gyakorlatában, vagy az orosz falusi önszerveződés, a „mir” világában. (Ennek a Putyin tanácsadója, Vlagyiszláv Szurkov által megfogalmazottakhoz kapcsolódó érvelésnek a megkérdőjelezése az Index cikkében: itt.) Mindenesetre, bármiként történik, az bennünket is érint, már csak geopolitikai okok miatt is, bár jól tudjuk, hogy nincs sok ránk bízva ezekben a nagyhatalmi, globális játszmákban. #

CÍMKÉP: 1917-es propaganda rajz – Az orosz medve hátán ülő amerikai Szabadság-szobor égisze alatt, az amerikai eszmék győzelmeként jön létre az Oroszországi Egyesült Államok. (Képernyőkép a dokumentumfilmből)

A hivatkozott orosz dokumentumfilm számos adatát igyekeztem ellenőrizni, további háttérinformációkkal kiegészíteni. Ezzel együtt szívesen veszem, ha egyes vitatható tényállításokkal szemben korrekcióval élnek a forrás megjelölésével a profilban megadott elérhetőségen keresztül. A névtelen szitkozódástól azonban, kérem, kíméljenek meg! 

Véleménye fontos az iránymutatásban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!