BEKIÁLTÁS: Orbánnal veszíteni fogunk

Orbán történelmi vesztésre áll Kádárral szemben, mert nem előre viszi Magyarországot, hanem visszafordította a Horthy-korszakba.

orban2017-10orbanszelfizokkozottfotominelnokihonlap.jpg

Nem fogom itt, ki tudja, hányadik alkalommal, elősorolni, miért vált méltatlanná az ország vezetésére és képviseletére az Orbáni szélsőjobboldali  társaság. Akinek még mindig el kell magyarázni, miért elfogadhatatlan az a mód, ahogyan a Fidesz-kör megteremtette hatalmának gazdasági alapjait az állami vagyon lenyúlásával, aki nem lát kifogásolni valót abban, miként került és kerül birtokok, kastélyok, cégek, értékes lakó- és üdülő ingatlanok sokasága az Orbán-klán tagjaihoz és a kegyencekhez, aki elfogadhatónak tartja, hogy az oligarchikus rezsim prominensei a lopást magától értetődőnek tekintik, lett légyen szó a diplomához, a doktori címhez szükséges, mások által írt dolgozatok lenyúlásáról, közbeszerzési pályázatok vagy éppen választások elcsalásáról, aki nem érzékeli, hogyan fosztják meg módszeresen az egyenlő esélyektől a nem tehetős családokba született gyerekeket, számolják fel a dolgozói érdekvédelmet, támadnak meg mindenféle önszerveződést, centralizálják a hatalmat, írják át nacionalista emlékezetpolitikával a történelmet, attól úgyis hiába kérdezném, hogy hol itt a keresztény állam.

És akkor még szóba sem hoztam a korrupt győri polgármester családjától nyilvánvalóan a hatalom csúcsáig elérő, sőt külföldi szálakkal is átszőtt botrányt. Amikor a Borkai-családot említem, az ugyebár nem igazán képzelhető el, hogy a huszonnégy éves fiú havi egymilliós apanázsáról ne tudtak volna a hozzátartozók? De ez nyilván csak a jéghegy csúcsa, ami azért érdemel igazán figyelmet, mert eddig úgy értesültünk, Orbán Viktor mindent kézben tart. Aztán hirtelen kiderül, hogy mégsem. Olyan események forgatagában találta magát ő és pártja, amelyről ha tudott, az a baj, ha meg nem, akkor az. És persze vannak visszaélések az ellenzékinek mondott oldalon, ám lássuk be – bár meg nem bocsáthatjuk –, hogy mindaz, ami velük kapcsolatban itt-ott kipereg a nyilvánosságba, gyerekcsíny az előzőekhez képest. Már amennyiben a gyakorlatilag teljhatalommal uralkodó kormánypárt mellett van még értelme Magyarországon az ellenzék szónak, minthogy hatalmi tényezőként nem, vagy alig játszanak szerepet. Arról természetesen végképp nincs szó, hogy baloldaliak lennének, vagyis az önigazgató szocializmus programját hirdetnék meg, mint azt tették '56 gyárfoglaló munkásai, munkástanácsai, aminek persze sem akkor nem voltak meg a feltételei, most pedig végképp nem.   

„Meg kell állítani Orbánt!”

Gondnak elég lenne ennyi is, de ennél jóval nagyobb a baj. Az ország-vezető legutóbb a Fidesz-kongresszuson bizonygatta, hogy Európa több politikusa is magáévá teszi az elveit. A csaknem tíz éve alkotmányozási joggal felruházott pártjának – amiként hátborzongatóan fogalmazott a beszédben: az egy vérből való bajtársi közösségnek – megoldásait szerinte immár nemcsak Közép-, illetve Kelet-Európa országai veszik át a Baltikumtól a Balkánig, de Olaszországban, Franciaországban, Ausztriában és másutt is van erre hajlandóság. Kis bökkenő: már a következő hét elején több jövendölését cáfolták az események.

Ami pedig a brüsszeli győzelmeit illeti, én inkább azt látom, hogy módszeresen kényszerítik őt térdre Ursula von der Leyen hivatalba lépése előtt. Olybá tűnik, hogy még az előtt igyekeznek kiiktatni Orbán Viktort, hogy a bizottság új elnöke elfoglalná székét, aminek megszerzéséhez való hozzájárulását a Fidesz vezetője oly gyakran és kínosan hangoztatja. Pozícióvesztése nyilvánvaló az általa biztosnak jelölt Trócsányi László ügyében, vagy éppen azoknak az elveknek a körvonalazódásában, melyek szerint az EU-támogatások elosztását, amelyeknek közvetve Orbán a teljhatalmát, családja és holdudvara pedig a vagyonosodását köszönheti, a demokratikus elvek érvényesítésétől tennék függővé, a döntéshozatalban pedig megszüntetnék a teljes körű egyetértés követelményét.

A fenti sorok leírása után landolt a számítógépemen Radványi Miklós, az USA-ban élő külpolitikai és nemzetbiztonsági szakértő cikke, amelyben magyarra fordítva többek között ez áll:

„reálisan nézve, az EU tehetetlen és képtelen hatékonyan fellépni Orbán Viktor hatalmának kihívásaival szemben; meg tudja ugyan fosztani a szavazati jogától, de nem képes eltávolítani a szervezetből”. A konzervatív, ám ennek ellenére Trump elnök tevékenységét kritikusan értékelő elemző azt hangoztatja a magyar kormányfőről: „meg kell őt állítani”. Sőt, Washington térségbeli befolyásának erősítését követeli, amikor leszögezi: „Az Amerikai Egyesült Államoknak felül kell emelkednie Orbán fals narratíváján, miszerint bevándorlás ellenes politikája miatt ő az európai Trump. Az Egyesült Államoknak ismét meg kellene mentenie Európát!”

Mondanom sem kell, ha ez bekövetkezne, vagyis az USA itteni befolyása tovább nőne, mennyire „hálásak” lennének Orbánnak például a németek, a franciák, hogy ezt elintézte. Utóbbiak Charles de Gaulle óta próbálkoznak a kéretlen, a dolláron keresztül amúgy is mindenkit függésben tartó patrónus távoltartásával, a II. világháború óta megszállt, szövetségi rendszerbe bújtatott Németországról már nem is beszélve. De még tán Moszkvában is összehúznák a szemöldöküket emiatt, hiszen így is sok fejfájást okoznak a Kreml vezetőinek az oroszországi határokhoz egyre közelebb települő NATO- (valójában amerikai) csapatok és rakétaütegek. Ekkor aztán Orbán Viktor mindenütt persona non grata lenne!

Orbán országlása a Kádárénak ellentéte

De hogy jutott idáig ez a győzelemre éhes ember? Miért jutott zsákutcába történelmi léptékűnek remélt törekvése Magyarország megújítására?

Első megközelítésben az a válaszom erre a felvetésre: nem azt valósította meg, amit fiatalon ígért. Hatalomra jutva nem megújította, nem előre vitte Magyarországot, hanem sok tekintetben visszafordította a Horthy-korszakba. Bár emiatt a magukat hamis illúziókban ringatók között mindig lesznek hívei, nyilvánvaló, hogy arányuk fogyatkozni fog abban a mértékben, ahogyan idővel szembesülnek a romló életfeltételekkel.

Korábbi hazai választóinak egy része szemében enélkül is elveszítette hitelét mára. Nyilvánvalóan ezért kell újból és újból mozgósítani a határon túli magyarokat, ami ugyebár a tisztességtelenség egyik módja. Hiszen szavazatuk következményeit nem ők viselik. Vagy ha igen, például az anyaországból júdáspénzként nyújtott támogatásokkal, akkor még hasznot is húznak a magyarországi adózók befizetéseiből. Más kérdés, hogy saját országukban milyen retorziók érhetik még ezért őket a közeljövőben. Gondoljunk csak arra, hogy a héten hadgyakorlat zajlik Erdélyben, ahol a feltételezés szerint egy Csíkban lévő sörgyár elleni kíbertámadás következményeit kell felszámolni minden fegyveres erő, és a titkosszolgálatok közreműködésével...

A másik ok ennél lényegesebb, minthogy mélyebb nemzetközi vonatkozásai vannak. Alapkérdés, hogy egy Magyarországhoz hasonló állam vezetője felismeri-e milyen regionális, kontinentális, sőt globális viszonyrendszerben, mit kell tennie országa egészének felemeléséért. Az önálló gazdasági erőt nem képviselő, számottevő népességgel nem bíró, nyelve okán is elszigetelt, a geopolitikai játszmákhoz több száz éve szerencsétlenül alkalmazkodó országunk mozgástere igen csekély. Ám nem kell nagyon visszatekinteni a történelemben, hogy észrevegyük: Kádár János – előbb vállalva a kívülről rákényszerített borzalmas tetteket –, lassan és óvatosan képes volt tágítani a kereteket. Ha pártos elkötelezettség is munkált benne, vagy netalán zsarolásnak engedett, az ország népének nagy része idővel szintén nyert vele.

Orbán Viktor országlása épp az ellenkezője az övének. Mégpedig azért, mert bármennyire állítja is magáról, hogy a diplomáciai játszmák nagymestere, úgy tűnik fel, valójában nem érzékeli ennek a világnak a lényegét, amelyben működni kénytelen ő maga, és amelyben az ország vezetését oly erősen ambicionálja. Mintha éppen azt nem látná, hogy mettől meddig terjed az említett mozgástere. Ez a világ – egészen banális lesz a kijelentésem – a kapitalizmus világa. Az amerikai kontinenstől az Oroszországot és Kínát is magába foglaló Eurázsián, továbbá a Közel- és Közép-Keleten, Indián, egész Délkelet-Ázsián keresztül Ausztráliáig a tőkés rendszer működtetése és fenntartása az az alapkövetelmény, aminek bármely állam vezetőjének meg kell felelnie mostanság. Természetesen, számos társadalmi–kulturális–történeti–gazdaságtörténeti sajátossággal színezve. De a feladat nehézsége nem annyira ebből következik, hanem abból, hogy a kapitalizmus válságot válság után keletkeztet mindaddig, amíg fel nem éli tartalékait, fel nem számolja önmagát s talán önmagával együtt az emberi civilizációt is.

Amíg azonban ez a helyzet nem áll elő, addig ennek a világrendszernek az elitje – két világégés után, a teljes megsemmisüléssel fenyegető harmadik árnyékában – egyre inkább azokat fogja értékelni, akik a leghatékonyabbnak bizonyulnak a társadalmi-gazdasági válságok megelőzésében, kezelésében. Bár a nagyhatalmak egyes vezetői – gyakran társaik rosszallásától kísérve – olykor megengedik maguknak a keménykedést, a kicsiknek e tekintetben biztosan nem osztanak lapokat. A tőkés mogulok, a világpénzügyi rendszer vezetőinek, a befolyásos nemzetközi szervezetek irányítóinak, továbbá az állam- és kormányfőknek az elitklubjába csak azok kerülhetnek, akik a legsikeresebbek a feszültségek elsimításában. És ugyanezért övezi az uralkodó réteg ilyen-olyan módon kifejezett elismerése a komprádor szakszervezeti vezetőket, akik ellenőrizhető keretek között képesek tartani a jogaikért, életszínvonaluk emeléséért küzdő alkalmazottakat. Ezért kapnak hatalmas összegeket a nem kormányzati (nálunk megtévesztően civilnek nevezett), Orbán által szüntelenül támadott szervezetek, mert a hatalomgyakorlást ingataggá tevő pártokkal szemben csupán a rendszer működésének zavarait tárják fel a reparálás szándékával, de gyökeres átalakítására nem mozgósítanak. Akik ezt nem értik meg, mint Orbán, akár a kapitalista rendszerre magára is veszélyt jelenthetnek, ami nem tolerálható egy ponton túl.

Magyarország kísérleti laboratórium

A globálkapitalista viszonyok minél zavartalanabb fenntartása szempontjából Orbán Viktorral az a gond, hogy kezelhetetlen. Addig, amíg magyarországi keretek között ténykedett, senkit nem foglalkoztatott a tőkés világban, hogy családja és holdudvarának érdekeit az országé elé helyezi. Ez számos helyen van így. Magában az Egyesült Államokban is dívik a nepotizmus, amint azt a Bush elnöki dinasztia, a Kennedy-család ügyletei, vagy, hogy mást ne mondjunk, Obama alelnökének, Joe Bidennek gyakori, a fiát üzleti pozíciókhoz juttató, ukrajnai útjai is mutatták a közelmúltban.

Orbánhoz visszatérve, már csak azért is szemet hunytak kisebb-nagyobb stiklijei, az Európai Unió fórumain hepciáskodó magatartása, a magyarországi demokrácia épp kialakult intézményrendszerének szétverése miatt, mert készségesen kiszolgálta és kiszolgálja a nyugati és a keleti tőke érdekeit. Tovább gyengítette Magyarország termelési és humán alapjait, szellemi potenciáját, társadalmi kohézióját, ami pompásan megfelelt az újgyarmatosítók törekvéseinek. Ennek a folyamatnak a konkrét tényei már mindenki könyökén jönnek ki, felsorolásukkal nem fogom ezt a cikket nyújtani. Nincs ebben semmi nóvum: így megy ez a világ más részein is – az erős hatalmak diktálnak, a gyenge országok pedig elviselik, s jobb esetben némi ügyes lavírozással ellensúlyozzák az alávetettséget, hogy azért nekik is maradjon valami.

Nekünk, a mai Magyarországon élőknek az a nagy gondunk, hogy Orbán Viktor megnyilatkozásai arra engednek következtetni: nincs tisztában ezekkel a körülményekkel. Semmi jele nincs annak, hogy érzékelné azokat a korlátokat, amelyek között felléphet országunk adott erőforrásai mellett, adott geopolitikai helyzetében, az általunk gyakorlatilag befolyásolhatatlan világfolyamatok közepette. Feltehetően azt gondolja: azok közé tartozik, akik uralják a tőkés rendszert, hiszen az egyik igen befolyásos személyiség, Soros György segítségével hozták helyzetbe őt, és került a hatalomba. Személyi kvalitások persze kellettek hozzá, de ettől még nagy hiba, hogy láthatóan azt hiszi: ő fújja a passzátszelet, s önállósította magát. Eközben azonban nem vette észre, hogy azért hagyták ügyködni, azért irányul rá a nemzetközi figyelem, mert egy kis országban viszonylag kockázatmentesen tanulmányozható azoknak az ötleteknek, intézkedéseknek a hatása, amelyek a kapitalizmus zavarainak kiküszöbölését célozzák. De csak addig, amíg...

Nem volt ez másként a Kádári Magyarországon sem. Bizonyos értelemben a kísérleti laboratórium szerepét töltöttük be – még Kína számára is! – annak tanulmányozására, meddig lehet elmenni a diktatúra kemény és puha eszközeinek alkalmazásában annak érdekében, hogy az eufemizmussal itt szocialistának – Nyugaton még hibásabban, valójában propagandisztikus okokból kommunistának – titulált államszocialista (más nézőpontból: államkapitalista) rendszer fennmaradhasson az azt uraló párt- és gazdasági nomenklatúra érdekeinek szolgálatában. Ezzel persze nem akarom leértékelni azoknak a viszonyoknak a történelmi szerepét, jelentőségét. Hiszen Magyarország népességének nagy része polgári értelemben jogfosztottként, rettenetes munka- és lakáskörülmények között, látástól vakulásig robotolva, úrnak, mindenféle nadrágos embernek, csendőrnek kiszolgáltatva, félanalfabétaként vagy egészen írástudatlanul érte meg az 1945-ös esztendőt. Ekkortól viszont, Tamás Gáspár Miklós filozófus szavaival:

„Döbbenetes mértékű társadalmi mobilitás vette kezdetét, munkáshatalomnak a munkásszármazású káderek uralmát tartották, az urbanizáció, a tömeg- és fölnőttoktatás, a származási és nemi privilégiumok lebontása, a világi kultúra (mindenekelőtt a műszaki és természettudományok) hallatlan mérvű elterjesztése, az iparosítás stb. ugyanakkora krízist okozott, mint a klasszikus brit kapitalizmus Angliának annak idején (csak gyarmatbirodalom és flotta nélkül), s ezért nem volt elegendő vigasz a könyvkiadás fölfutása, az énekkarok ezrei, a városok viharos növekedése.”

Mint fentebb már említettem, Kádár János nagy érdeme volt, hogy értékelve az 1945 és 1948 közötti, majd az 1949-től 1956-ig, 1957-ig terjedő időszaknak a sok tekintetben a nemzetközi kényszerek miatti kanyarjait, zsákutcáit, a hatvanas évektől a legjobbat hozta ki a lehetőségekből az egész ország számára. Szemléletesen mutatja ezt, hogy más kelet-európai államokhoz képest fokozatosan szabadabb lett itt a légkör, kevésbé korlátozták a rendszer korlátait feszegető szellemi tevékenységet. Ismét csak az ismert filozófusnak a polgárosulást egy sajátos nézőpontból kedvezőbb fényben láttató, ezért vitatható, ám átgondolásra érdemes mondatai szerint:

„Az igazi polgári időszaka a magyar történelemnek egyébként a Kádár-korszak volt, amelynek a kultúrája teljes egészében polgári volt, és amelyben a (marxista) baloldal természetesen megint csak ellenzékben volt. Ki vette itt komolyan a marxizmust? Néhány éhenkórász, akit kidobtak az állásából. (…) Az egyetlen modern, polgári, nem kapitalista, hanem polgári berendezkedés, ami volt Magyarországon, az a Kádár-rendszer volt. Abban voltak valamennyire szokások, volt rend, megbízhatóság, lehetett számítani dolgokra és így tovább. (…) Mélységesen gyűlöltem, de elismerem, hogy nyújtott valamicskét a delikvenseknek. Ki volt a Kádár-korszak emblematikus írója? Szabó Magda. Igazi, mélyen polgári író. (Libri, 2019, 64., 117., 126., oldal)

„A történelem szemétdombjára vele!”

Az idő tájt az ország tekintélye, elfogadottsága folyamatosan nőtt Keleten és Nyugaton. Olyannyira, hogy voltak évek, amikor szinte egymásnak adták a kilincset Budapesten a legbefolyásosabb állami vezetők, pénzügyi szakemberek, társadalomtudósok. Persze, jó, ha eszünkbe véssük: ennek akkor sem valamifajta csodálat volt az oka. Egyszerűen kíváncsiak voltak a Kádári kísérletre, annak módszereire, s arra, mit emelhetnének át belőle politikájukba. Megvolt azonban az az előnye, hogy az akkoriban egyre több ember előtt megnyílt határokon átlépve, az átlag magyart érdeklődéssel, bizalommal fogadták a külföldiek.

Orbánnak adatott meg a nagy lehetőség, hogy folytassa a valóságos országépítést. Ő azonban csak szobrokat és épületeket restauráltatott, főtereket köveztetett. Az élsportba, a stadionokba öntötte a pénzt, miközben a lakásépítés töredéke az átkosénak. Egyre kurtítja az oktatásra, az egészségügyre, a szociális ellátásra jutó összegeket. Ezért tevékenységének ellenkező a hatása. Ráadásul az európai parlamenti, a magyar kormányt élesen elítélő viták, a leköszönő brüsszeli vezetők bíráló mondatai, a finn, a görög vezetők, a szlovák köztársasági elnök és mások kritikája nyomán növekszik a bizalmatlanság Magyarország iránt. Mindennél jobban kifejezik ezt a cikk elején már idézett, Amerikában élő, külpolitikai és nemzetbiztonsági szakértő Radványi Miklós szavai. A jobbközép értékeket követő, a Ronald Reagant politikai ideáljának tekintő washingtoni szervezet, a Frontiers of Freedom elnökhelyettese Orbán Viktort olyan korrupt személyként írja le, aki részes a történelem úgymond legsikeresebb civilizációjának a tönkretételében.

„Nem kérdés a választás az Európai Unió és Orbán Viktor között, s ha Orbán nem érti meg, hogy mi forog kockán, akkor száműzni kell őt a történelem szemétdombjára” – szögezi le.

A sikerpropaganda ellenére Orbán törekvései az ellenpontot képviselik a nemzetközi politika főáramában ténykedők számára. Ha találkoznak is vele ismert vezetők, gyakran azért teszik, hogy megismerjék, mit kell elkerülniük annak érdekében, hogy hatalmukat megszilárdítsák. Orbán ellenében fogalmazzák meg gondolataikat a felszólalók számos nemzetközi fórumon. Nem híres lett, hanem hírhedett, akinek árnyéka mindannyiunkra vetül. Egyre inkább a szeszélyeinek kiszolgáltatott ország állampolgárai vagyunk, akik megadóan tűrik, hogy egy uralommániás lebontsa a többpártrendszert, az állam eszközévé tegye a települési önkormányzatokat, kiüresítse az érdekegyeztetés fórumait, meggyengítse az érdekképviseleteket, hallgatást parancsoljon az alkalmazottakra. A társadalommal való érdemi párbeszédnek a Kádár-rendszerben kiépülni kezdett, majd a rendszerváltozás után megsokasodott fórumait jelentéktelenné teszi, a sajtó nagy részét a Fidesz állampárti nomenklatúra érdekeinek szolgálatába állítja. Vagyis fokozatosan diktatúrát hoz létre, amely akár fasizmusba is torkollhat.

Hogy ez a formáció létrejön-e, vagy sem, az például Ungvári Rudolf író-társadalomkutató szerint már nem is kérdés, mert szerinte az Orbán-rezsim fasisztoid mutáció. E fölött ugyan lehet polemizálni, ráadásul az Európai Unióban (egyelőre) nincsenek meg a feltételei annak, hogy a nemzeti NEM együttműködés rendszere véres terrorba forduljon. Az azonban máris bizonyosnak látszik, hogy Orbán Viktor útja vereségbe torkollik, sőt talán már torkollott is a Kádárral a történelmi megítélésért vívott küzdelemben. Kádár János ugyanis az 1956-1957-es leszámolások után, az adott feltételek között kockára téve pozícióját, s talán életét is, az ország egészének boldogulásáért, gyarapításáért, egy fokozatosan nyitottabb világért munkálkodott. Orbán esetében a folyamatok épp ellenkező irányba tartanak. Ne adj Isten, akár erőszakos hatalomgyakorlásba is fulladhatnak, bezárván, nem pedig kiegyenesítvén azt a kört, amelynek kezdőpontját 1956 novemberében kezdte rajzolni a bennünk és velünk munkáló történelem.

Élhetőbb országot mindenkinek!

Ahogy elnézem, csupán abban reménykedhetünk, hogy miután a kapitalizmusnak a régiónkban való működésében okozhat beláthatatlan következményekkel járó zavarokat az Orbáni ámokfutás, kívülről avatkoznak be valamely hatalmak, amiként az ezen a tájon gyakorta megesik. Ha szerencsénk van – mint ahogy általában nem szokott – megtörténhetne ez úgyis, ahogyan most kibontakozni látszik Orbán tekintélyének lassú erodálása, nemzetközi mozgásterének szűkítése, amit elősegít a magyarországi uralkodó körökön belüli botrányok kirobbanása. Ezek ugyanis akár híveinek egy részét is ráébreszthetik, hogy milyen képmutató az Orbáni úgymond kereszténydemokrata állam, amely a templomba járók, a hívők arányát, a vezetők életmódját tekintve eleve nem keresztény. Ezt aztán külön is aláhúzza, mennyire nem keresztényi módon szólalnak meg a cikk elején említett Borkai-botránnyal összefüggésben Orbán legközelebbi vezetőtársai. De akkor meg mire volt jó meghirdetni a keresztény állammal kapcsolatos doktrínát, ha azoknak sem belülről fakadó értékrendje ez, akik másfél hete még tapsoltak hozzá? A másik gond a doktrínájával, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerének fellazítása, a hatalomhoz szükséges erőforrásoknak a Fidesz állampárt általi kisajátítása, a többpártiság névlegessé tétele miatt csupán formálisan demokrácia az ország. 

Azért a külső erők általi rendcsinálás tekintetében se legyenek vérmes reményeink! Amiként Krausz Tamás történész most megjelent, „A népirtástól a történelemhamisításig” című interjúkötetének bemutatóján elhangzott: a térségünkben mindig külső hatalmak hozzák el a változást, ám a változások kivétel nélkül rombolással jártak. Ezt már én teszem hozzá: gondoljunk arra, hány halott volt csak az 1990-es évek óta a demokrácia terjesztésének ürügyén az európai, a kaukázusi, a közép-ázsiai, a közel-keleti, az észak-afrikai térségekben a tőkés vállalatok terjeszkedése érdekében indított háborúkban, szervezett lázadásokban! Figyeljünk arra is, mi történik az úgymond demokratizált Ukrajnában, s főleg annak keleti részében, ahol bár meg-megújuló erővel kap lábra a fasizmus, ahol pogromok is vannak, ám ahol a nyugati – főként az amerikai – tőke térnyerése egyre zavartalanabb!

Talán jobban járnánk, ha saját magunk tennénk rendet az országunkban! És ha lehetséges, akkor a még létező, bár állami eszközökkel már erősen befolyásolt, tehát csupán részben szabad választások útján. Persze, ez a felvetés már a szinte megbocsáthatatlan illúziókeltés körébe tartozik. Merthogy jól tudjuk, milyen rombolással – milliónyi munkahely elvesztésével, a kilátástalan élethelyzetek miatti öngyilkosságokkal, az addig felhalmozott nemzeti vagyon elkótyavetyélésével – járt a magyarországi úgymond békés rendszerváltozás, noha nálunk nem folyt vér az utcákon. Miközben tehát az egyik kérdés, hogy érdemben befolyásolható-e, megállítható-e belső erővel a romlás folyamata, a másiknak mindjárt annak kell lennie, amint az a könyvbemutatón is elhangzott: „Ha egyszer változni fog a rendszer, mi lesz annak az ára?” Szerencsére, a kérdés csupán teoretikus, mert a változásokra akkor kerül majd sor, amikor ennek létrejöttek a társadalom mélyében a feltételei. Addig a közember és a vezető egyet azért tehetne: tisztességesen éli az életét, s a maga helyén mindent elkövetne azért, hogy ne csak neki, hanem másoknak is esélye legyen a boldogulásra. Hogy ne mondjam, legalább valamelyest Jézus tanításait tekintse mérvadónak, és akkor élhetőbb lenne az ország, amit nevezzenek aztán kereszténynek, ha úgy tetszik. De csak ez után!   #

CÍMKÉP:  A 2017-es novemberi Fidesz-kongresszuson is agyonszelfizték Orbán Viktort (Forrás: Facebook)