Zajlik a nemzeti oligarchia és az államok feletti tőkések küzdelme, ami Oroszországban akár fasizmussal fenyeget.

A középosztálybeli fiatalok hatalommal való szembefordulási–szembefordítási folyamatának fontos állomása volt Oroszországban 2021. január 23. Ami engem érdekelt, s alighanem a szervezőket is, mennyire működik itt a belarusz forgatókönyv. A fő kérdés:

Milyen mértékben mozgósíthatók a fiatalabb nemzedékek a bebetonozott hatalom ellen?

A független (ellenzéki?) Echo Moszkvi rádióadó szerint az egymásnak is ellentmondó források 15 és 50 ezer közé tették a fővárosi tüntetők számát. Jelentősebb megmozdulás zajlott még Szentpéterváron. A régi és az új fővároson kívül kéttucatnyi városban követelték a hat nappal azelőtt Berlinből Moszkvába érkezett, az előzetes bejelentésnek megfelelően már a repülőtéren őrizetbe vett Alekszej Navalnij ellenzéki vezető szabadlábra helyezését.

Az összes tüntetés résztvevőjét százezernyire becsülték. Vidéken helyenként néhány százan, másutt néhány ezren vonultak utcára. Jogvédők adatai alapján a letartóztatottak száma Moszkvában körülbelül 1300, Szentpéterváron 490, Novoszibirszkben nagyjából száz volt. Az ország egészében 3300–3500 személyt vettek őrizetbe. A letartóztatottak közé újságírók is kerültek, akiket néhány óra elteltével, a többséghez hasonlóan, kiengedtek.

Alekszandra Arhipova szociológus számításai szerint a kivonulók 42 százaléka először vett részt ilyen megmozduláson. A nyilvánvaló provokátorok, sőt náci jelkepekkel megjelenők támadásai következtében később kialakult összecsapásokban rendőrök és tüntetők is megsérültek. Állítólag a sérülések maradandó károsodással nem jártak. Kivéve egy 54 éves szentpétervári nőt, aki úgymond egy rohamosztagostól akart védelmezni egy fiatalt, s eközben kapott erős gumibotütést a fejére. Kórházban ápolják.

A magyar értelmiség hangadóinak többsége a tüntetéseket az orosz nép demokráciáért való küzdelmeként fogja fel.

Kizárólag érzelmi alapon, az orosz elnök zsigeri gyűlöletétől vezérelve nyilvánít véleményt, anélkül hogy Vlagyimir Putyin tevékenységének egészét, s annak az orosz világra való hatását átlátná. Ha pedig valaki történelmi-kulturális összefüggésekre, geopolitikai nézőpontokra hívja fel a figyelmet, mi több azt javasolja, hogy a kapitalizmus törvényszerűségei felől közelítsünk a jelenségekhez, azt muszkavezetőnek, diktátorok védelmezőjének titulálják, amint azt ezúttal is megtapasztalhattam, amikor a mostani eseménysorozatot egész nap figyelemmel kísérve ennek-annak válaszolgattam a Facebookon. Ám továbbra sem tekintek el attól, hogy a hírek mögé nézzek.

Fontos részlet, hogy az oroszországi tüntetések 14 órai hivatalos kezdetéig gyülekezők között viszonylag sok volt a kamaszarc. Az állami tévé esti híradójának felvételei szerint a gimnazista-, sőt általános iskolás korúnak kinézők  szelfiztek, társalogtak, lényegében korzóztak. Viszont később nagyban megcsappant – egyes értékelések alapján 4 százalék körülire csökkent – a tinédzserek aránya. A gyerekjogi ombudsman szerint országszerte háromszáz kiskorút vettek őrizetbe, és pár óra elteltével mindenkit hazaengedtek.

A rájuk irányuló megkülönböztetett figyelemnek az volt az oka, hogy korábban, a közösségi médiában kifejezetten gyerekképű és hangú műsorvezetők, influenszerek, streamerek, videobloggerek kapacitálták az iskolásokat a tüntetésen való részvételre. (Hogy is állunk most azzal a tabuval, hogy a gyerekek nem használhatók fel politikai célokra?) Az állami televízióban, a Kremlhez közelálló sajtóban ellenkezőleg: Moszkva polgármestere és a hatóságok képviselői kifejezetten a gyerekek és a szülők figyelmét hívták fel a lehetséges következményekre, különös tekintettel a járványra, amely miatt a tüntetéseket nem engedélyezték a hatóságok.

Egyfajta küzdelem zajlott tehát a legfiatalabbakért. Ehhez képest konstatálhatjuk, hogy ezekből a korosztályokból viszonylag sokan mozdultak meg, amit az USA egyik korábbi moszkvai nagykövete, aki folyamatosan kommentálta az eseményeket, lelkesen üdvözölt és igazolni igyekezett a törvénytelen megmozdulás jogosságát. Képzeljük el ugyanezt fordított esetben! Minthogy főleg a két legnagyobb oroszországi nagyvárosban és környékén súlyos a járványhelyzet, ezt akár úgy is felfoghatjuk:

a középosztály jövendő nemzedékének egy része hajlik arra, hogy figyelmen kívül hagyja tetteinek a társadalom más tagjaira, főleg az idősebb generációkra hatását, járjanak azok akár súlyos következményekkel. Vagy bele sem gondol, mennyire befolyásolható, s mozdítható általa átláthatatlan célokért.

Nem csak oroszországi jelenség ez. A nyugati világban általában is szakadoznak a nemzedékek közötti szálak. A feltörekvő hadnak elege van az akadékoskodó idősebbekből, megkopott bennük a szolidaritás érzése. Jó hír ez azoknak, akiknek érdekében áll szőnyeg alá söpörni a kapitalista társadalom alapkonfliktusát, a tőke–munka, a kizsákmányoló–kizsákmányolt ellentétét. Amíg a nemzetközi térben az iszlám vagy éppen az evangéliumi keresztények vallási fanatizmusára és a nemzetállamok nacionalizmusára apellálva lehet szítani az ellentéteket, addig a jóléti társadalmakon belül, amilyen az orosz is, a tőkés–dolgozó ellentét negligálásával – már amennyiben van még arca a tőkésnek – a nemzedéki feszültségek kiélezésével idézhető elő ingatag helyzet.

Az egyik oldalon a fő cél, hogy az egyes országok viszonyait a transznacionális tőkés érdekeknek megfelelően lehessen alakítani. A másikon az ennek való ellenállás, amint azt Magyarországon is érzékeljük. E tekintetben, de csak e tekintetben lehet párhuzamot a budapesti, illetve a moszkvai vezetés – s természetesen még számos ország vezetésének – hatalomgyakorlása között. Ezekben az államokban a nemzeti oligarchikus burzsoázia propagandája a hagyományos értékek túlhangsúlyozásával fedezi a kizsákmányolást, míg a velük szemben álló érdekeket képviselők a globalizmus időszakában is a klasszikus kapitalista társadalmak hagyományos polgári értékeivel győzködik a népeket. Azazhogy a népességnek egy viszonylag szűk, ám annál meghatározóbb részét, a középosztályt.

Ilyen módon a január 23-ai oroszországi megmozdulások is az ottani uralkodó elit és a vele együttműködő apparátusok, illetve a nemzetállamok feletti tőkéscsoportok öntudatlan szálláscsinálói közötti ütközet egyik fontos mozzanatai voltak. Az egyik oldal zászlait a haza és a nép szentsége, s az ezek tévedhetetlen képviselőjének nevében emelték és emelik magasba, a másikéira viszont a demokrácia, a szabadság, a jogállam szavakat írták és írják. Nem egészen újdonság ez. Ami az eddigiektől eltérővé teszi a helyzetet:

a középosztályon belül manapság válnak túlnyomóvá a digitális nemzedékek tagjai.

Ezeknek a generációknak a képernyőkre szegezett tekintettel dolgozó, a számítógépek, a chipek világában eligazodó, gyakran a programozáshoz is értő tagjai meg vannak győződve arról: bármi is történjék, ők csak nyertesei lehetnek a változásoknak. Hiszen szükség van rájuk a munkaerő-piacon, s közülük sokakat igen jól megfizetnek. Hogy nagy tömegeik mit adnak fel a sok tekintetben a virtuális térben zajló életmóddal, a végtelenített munkaidővel, a társadalom mélyebb folyamatait is láttatni engedő művelődésnek a közéleti és bulvár információmorzsákra cserélésével, az még nem tudatosult bennük. Az pedig végképp nem, hogy már küszöbön a mesterséges intelligencia tömeges térhódítása, ami sokukat a pálya szélére fog lökni.

Viszont az említett transznacionális tőkeérdekek képviselői nem is kívánhatnának maguknak eszményibb célcsoportot a meghódításra szánt Kelet-Európában. Ebben az összefüggésben zajlik a Szovjetunió szétesése óta az utóbbi évtizedek legnagyobb projektje, a putyini rendszer fellazítása. A fő cél Oroszországban a gazdasági és politikai befolyás megszerzése. Mindez az Ukrajnába behatolást követően történik, összehangolva a főleg Varsóból, illetve Vilniusból szervezett Belarusz eseményekkel. Felkészül Moldova!

Az USA-ban történt elnökváltás kedvez a folyamatnak, hiszen ezekben a kérdésekben igencsak járatos elnöke lett az Egyesült Államoknak.

Az a Joe Biden felügyelte a 2014-es kijevi puccs megszervezését, majd az ország amerikai érdekeknek alárendelését, beleértve a magát az oroszsággal szemben meghatározó, fasiszta hagyományok állami rangra emelését, aki most ült be a washingtoni Fehér Házba. Jobb keze lesz a térségben az a Victoria Nuland, aki évekkel a kijevi puccs előtt nyilvánosan jelentette be, hogy az USA három milliárd dollárt fordít Ukrajna átalakítására, beleértve a paramilitáris alakulatok kiképzését. Ezek aztán lángba borították a kijevi Majdant, majd betörtek a Donyec-medencébe, rettegést okoztak Ogyesszában, s más helyeken. Ha még emlékezünk erre.

Mindenesetre azóta Ukrajna gazdasági mélypontra került. Néhányan persze igen jól jártak. Köztük Joe Biden fia, aki az egyik ukrán energetikai cégtől hatalmas summához jutott. Biden azonban, aki akkor Barack Obama kormányában az USA alelnöke volt, megfenyegette Petro Porosenko államfőt: ha nem távolítják el a fia ügyében nyomozást elrendelt ukrán főügyészt, amíg ő kiér a kijevi repülőtérre, akkor annak rossz vége lesz. A leváltás azonnal megtörtént. Azóta, roppant környezeti kárt okozva, megkezdődött a kitermelés azokon az ukrajnai, a Donyec-medence nyugati szélén lévő palagázmezőkön, amelyekre az erőszakos hatalomátvétel után nyomban koncessziót kaptak a Biden-családhoz közelálló érdekeltségek. No, meg Galíciában...

Ennyit az emberarcú kapitalizmusról, amelynek nevében Oroszországban Alekszej Navalnij, Belaruszban Szvetlana Tyihanovszkaja kampányol. S tény, hogy a hatalom birtokosai nagy labdákat adnak fel. Belaruszban Lukasenka elnök a választások értelmetlen túlnyerésének kimutatásával. Oroszországban Putyin a megalománság, a bárdolatlanság netovábbjával, a fényűző palota megépíttetésével és még egy s mással. Ép ésszel fel nem fogható, ezek az emberek miért homályosítják el az országaik stabilizálásában, fejlesztésében elért kétségtelen érdemeiket hatalmi túltengéstől vezettetve. Hogy Putyinnál maradjunk! A palota ugyan minden ellenkező híresztelés ellenében állami szervezetek nevén van, az ügyet már a Reuters is megszellőztette vagy tíz éve. Ám ez mit sem változtat azon, hogy 2021 januárjában ezt használhassák fel egy oroszországi tüntetéssorozat kiváltásához.

Ami a mérleg másik serpenyőjében van, a kutyát sem érdekli: a nyilvánvalóan jelentős összegekből elkészített, kétórás videóból egyértelművé vált, ami eddig is feltételezhető volt, hogy külföldi állami-titkosszolgálatok állnak Navalnij és oroszországi hálózatának hátterében. Amiként vérprofikra vall az akciósorozat felépítése is:

Sokan hiszik, hogy egy ilyen akciósorozatot képes végrehajtani egyetlen nagyon elszánt és tehetséges ember. Én nem. Lehet álmodozni, de nyilvánvaló, hogy Alekszej Navalnij egész Oroszországot behálózó szervezete jelentékeny pénzből és külső közreműködéssel ténykedik. Amiként a belarussziai megmozdulások mögötti nyugati pénzügyi, szervezési és médiabefolyás igen sok részlete közismert. Tény, hogy Navalnij korábban dollár milliós juttatásokat kapott olyan cégvezetőktől, akik azóta sikkasztásért ülnek. De azok az összegek csupán arra lehettek elegendők, hogy családjával luxus körülmények között éljen Nyugaton. Még úgyis, hogy egyik gyerekének USA-beli egyetemi oktatási költségeit az amerikai állam fedezi.

Alapítványi hálózata fenntartásához, a tevékenység finanszírozásához ennél jóval több kell. Szervezete ma már akkora, és annyi szakembert foglalkoztat, hogy mint most érzékelhető volt, akkor is megoldja a feladatokat, ha a vezető külföldön van gyógykezelésen, vagy éppen Oroszországban letartóztatva. Ezzel nem kisebbíteni akarom főleg kommunikációs képességeit, sőt. Jogászként, pénzügyekkel, tőzsdézéssel foglalkozó közgazdászként ugyan nem volt sikeres, viszont az említett Gari Kaszparovval való kapcsolatát jól kamatoztatta, míg ki nem zárták az ellenzéki Jabloko pártból, ahol az alapítót akarta kitúrni.

Ő azonban továbbra is a közéleti szereplést tartotta az érvényesülés legjobb módjának. Hiszen ennek révén még az Aeroflot légitársáság igazgatóságába is bekerült. Változatos, az Echo Moszkvi rádió műsorvetői posztját felölelő pályáján tett néhány ideológiai kanyart a nacionalizmustól a liberalizmusig a politika mezején. Ezzel viszont kivívta a szovjet disszidens nyugatosok nagy tekintélyű, 2014-ben elhunyt politikusának, Valerija Novodvorszkajanak, a Szovjetunió első nyíltan ellenzéki pártja, a Demokratikus Szövetség 1988-beli alapítójának bírálatát: mint ultranacionalizmusra hajlamos embertől óvta az irányzat képviselőit attól, hogy bedőljenek Navalnijnak. Leszögezte egy interjúban: az általa kínált út az országot a fasizmusba taszítja. Mint az ellenkező oldalon álló Komszomolszkaja Pravda újságírója mondta: senki ne gondolja, hogy Navalnij egy Che Guevera, vagy egy Lenin. Programjából én is csupán ennyit tudtam kihámozni:

Tegyük elfogadhatóbbá a kapitalizmust a középosztály számára! 

Kérdés, felmérte-e, hogy akik előtérbe tolták, azoknak nyilvánvaló célja Oroszország valamilyen formában való meghódítása. S mert Napóleon óta tudott, hogy egészben nem lehetséges, logikus a szétdarabolása. Ennek jegyében zajlott már az 1918–1922 közötti polgárháború egyes erőinek nyugati támogatása. Aztán Hitler részletezte ennek módját a Mein Kampf 14. fejezetében. Később az amerikai-lengyel Brzezinski szintén ebben gondolkodott. Az idő tájt a washingtoni kormány megrendelésére amerikai egyetemeken dolgoztak ki koncepciókat arra, miként lehetne a Szovjetunió népeinek nacionalizmusára építve az országot szétrobbantani.

A Baltikumról most nem beszélve, mert az más lapra tartozik, végül részben belülről végezték el ezt a munkát a pénzéhes nómenklatúra tagjai, a közép-ázsiai köztársaságok teljhatalomra éhes kommunista párttag vezetői, s mindenekelőtt a belarusz Suskevics, az ukrán Kravcsuk, az orosz Jelcin. Utóbbi elnökségének főleg második periódusában, részben amerikai tanácsadók befolyása alatt valósággal kirabolták az országot, elpusztították az állam intézményeit. A szó szerint végletes, a lakosság nagy tömegeit végveszélybe sodró helyzeten Putyin lett úrrá. Mikor ismét helyet kért Oroszországnak a nagyhatalmak asztalánál, a nemzetközi erők céltáblája lett. Országa szétszedésének ma a washingtoni törvényhozók között gyakran feltűnő Gari Kaszparov, a szovjet-orosz-örmény sakkvilágbajnok az arca. Szervezetének évente kétszer, Litvániában megtartott kongresszusán arról elmélkednek, milyen lesz Oroszország részekre darabolva, amelyek elnevezésükben sem őrizhetik meg az orosz kifejezést.

Egy szó, mint száz, a Washington mögött álló tőkés csoportok érdeke Moszkva Pekingről, illetve Brüsszelről való leválasztása, ami a kapitalista erők közötti küzdelem része. Méghozzá amerikai kormányzatokon átnyúló része. Ezért vagyok Tamás, amikor álmodozó énemmel a tüntetők mellett állnék, ám eszem meg azt mondatja velem: a gyanútlan, méltóbb életre vágyó sokaságot időről-időre visszaélésszerűen használják fel. Ugyanis a nyugati behatolás nyomán még sehol nem javultak lényegesen a viszonyok. Sem Dél-Amerikában, sem Észak-Afrikában, sem a Közel-Keleten, sem Közép-Ázsiában, sem Közép-, Kelet- és Délkelet-Európában. A társadalmak többsége kiszolgáltatottabb, mint valaha. Ha csak Európát tekintem, minél keletebbre megyünk, annál kevésbé képesek megerősödni a demokrácia intézményes biztosítékai. Áldemokráciák, autoriter viszonyok alakulnak ki karnyújtásnyira a diktatúrától, s fellángol a nacionalizmus. És azután mi lesz, kedves fotelforradalmárok?#

CÍMKÉP: Tinédzserek a Navalnij melletti tüntetésen Petrozavodszkban, 2021. január 23-án – Ami az eddigiektől eltérővé teszi a helyzetet: a középosztályon belül manapság válnak túlnyomóvá a digitális nemzedékek tagjai. Ez az egész világon kihívás elé állítja a hatalomgyakorlókat, nem csak Oroszországban (Fotó: Szergej Zudin)