Amikor a barátnő a saját lakásodat sem tiszteli, nagyjából elképzelhető, mit tesz majd a közös fészketekkel. Posztolónk letesztelte a csajt, és három napra rábízta a lakását, de amikor hazajött egy kisebbfajta szeméttelep várta. Utána nem sokkal vetette fel a csaj, hogy össze kéne költözniük.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok,
azt hittem, a házimunka is közös dolog egy kapcsolat során, de én férfiként sokkal többet törődök a renddel, a tisztasággal, mint a párom. A nőknek fontosabbnak kéne ennek lennie. A mosogatás, edények elrakása, mosás, az mind rám hárul. Párom is csinálta az elején, de beleunt. Vagy azt mondta, majd ha lesz ideje. Megértem, de nem az egész lakás kitakarításáról van szó. Kifogás és nyafogás. Ennyi erővel akkor már a vécét se húzza le, mert az is meló. Nem lakunk együtt teljesen, ő jár fel hozzám, napokat itt tölt, tehát valami tevékenység már elvárható. Én magamtól képes vagyok automatikusan figyelni a rendre, amire ő nem hajlandó. Már azzal is megkönnyítené a dolgom, ha legalább utána nem kellene rámolni.
Ha én meg tudom tenni, akkor ő is, elkerülhető így a számonkérés, de tapintatos vagyok, hiába bosszant, ha egyértelmű dolgok nem jönnek át a másiknak. Ennek magától kéne működnie.
Megbeszéltünk már pár dolgot, pl. hogy mit adunk a másiknak ajándékba, mert ha nem tetszik, vagy fölösleges neki, pénzkidobás... emberek vagyunk, hibázunk, ebből lehet tanulni. És érteni abból, amit a másik közöl. De az, hogy ne kelljen utána járnom a lakásomban, mert látom a nyomait, amikor nálam van, az lehetetlen elvárás.
Többször kérdeztem, hogy ő mit gondol erről, de sosem kaptam értékelhető választ, mondván, „ezek nem komoly problémák”. De én mégis hülyén érzem magam, amikor egy 28 éves nőt én tanítgatok. Van, hogy beszélek hozzá, ő meg ugye mobilfüggő, elmerült benne, és egy szót nem hallott belőle.
A szüleitől látta ezt sajnos, voltam náluk és a házukban – ami igen frekventált helyen van, egyébiránt egy kisebb palota - szinte minden szobában le van rakva valami szirszar, amik ösvényt képeznek végig a helyiségen. Az előszobában van egy hosszú fogassor és annyi kabát lóg rajta, hogy elveszi a helyiség 70%-t, szerintem a falat nem látták mögötte már jó ideje, és mindenféle ruha, szezontól függetlenül oda van b*szva, amikor szekrényeik is vannak, vagy ki lehetne dobni, ami nem kell.
Neki minden nehéz és körülményes. A mai napig megcsinálja, hogy amikor megtelik a konyhai szemetes, csak összehúzza a zsák száját, jelezve valakinek, hogy tele van és valamit kezdeni kéne vele, de azzal az erővel le is vihetné. És ez csak egy dolog...Azt sem értem, ez neki miért jó, miért nem zavarja?
Azt mondja, nincs türelme, mert ő dolgozik, de belegondolva, ha gyerekünk lesz, arra is azt mondja majd, nincs türelme, mert ő dolgozik. Én is. Ő könnyű fizikai munkát is végez, de lényegében csak a kasszánál áll.
Egyszer el kellett mennem három napra, addig ő odaköltözött, majd vigyáz mindenre. Hát hadd ne mondjam, mi fogadott... Amikor hazaértem a mosást a gépben találtam, papírok szanaszét, tányérok, edények mosatlanul, egy üres pizzás dobozba meg majdnem beleléptem. Ő a szobában tespedt, és még arra sem vette a fáradtságot, hogy felálljon köszönni, csak nagyvonalúan intett nekem, mint Erzsébet királynő az erkélyről... És nem sokkal ezután vetette fel az összeköltözést. Amit én határozottan kivitelezhetetlennek tartok, mert nem kolesz-feelingben képzelem el. Akkor most ki is a hibás? Vagy én kértem túl sokat? Vagy bízzak a fejlődésében?
