„Ő nem az a típus, aki csak azért nem mer szakítani, mert nem akar egyedül maradni” - A szóban forgó hölgy már ötven is elmúlt, mégis visszasírja a fiatal éveit, amikor nagykanállal falta az életet. Vannak, akik úgy idősödnek, hogy az igényeik és a vágyaik nem fejlődnek velük.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Ez már egy két éves történet, de a lényege valakinek talán ma is aktuális lehet.
Fiatalon még azt hittem, hogy a gondoskodás önkéntelenül jön a nőkből. Ma egyre többől kiveszni látszik. Amikor még fiatalok, a világ kiszolgálja őket - ha jól néznek ki -, de 40-50 körül egy új szakasznak kéne elkezdődnie. És a gondoskodás bizonyos szegmenseit ekkor kényszerből megtanulják, mert a célirányos vonzerejük már hervadóban.
A nő – legyen M. - 49 volt, amikor megismertem. Fiatal korában nagyon jól nézett ki, ezt mondta is, látszott is. Viszont az önzetlen gondoskodást csak később alakította ki magában, több-kevesebb sikerrel.
Nos, M. nem volt házias, látszott rajta, hogy nem mozog otthonosan se a boltban, se a konyhában, gyakran ár és nem minőség alapján vásárolt. Nekem kellett terelgetni számos dologban, hálát nem várva. Ma már néha kifejezetten kikérik maguknak a nők, hogy hogy képzeli azt egy férfi, hogy a nők majd gondoskodjanak magukról. Szerintem itt inkább arányosságra kéne törekedni.
Ha véletlenül megjegyeztem, vagy épp kifejezetten ő kérte, hogy mi a véleményem valami vele kapcsolatosról, és nem tetszett neki a válasz, utána napokig mindenért én voltam a hibás. Lett egy rövid szakításunk, végül ő keresett rövid időn belül. Elmondta, hogy tudja, mi az igazság vele kapcsolatban, de nem szereti hallani. Mit is? Hogy közel 50 évesen nulla egzisztenciát épített, és túl sok pasija volt? Hogy csak a buli és a szórakozás vezérelte? Motorosokkal mászkált, voltaképpen nem volt otthona, utazgatott, csavargott. Nagyétkű volt a férfiak terén, de elkötelezni senki mellett nem tudta magát.
Na, az újrakezdés: ezerből tíznek ha van értelme.
Maga a háziasság és hasonlók fokozatosan alakulnak ki és épülnek be a személyiségbe, ezt nem lehet egységcsomagban megvenni, amikor a korosodó hölgy magához kap és erre is kedve szottyan, és most van rá ideje.
Néha elmondtam, mit hogyan kellene csinálnia, mert észszerűbb volt, mint ahogy ő akarta volna. Egy idő után feladtam. Közbejött, hogy akkor szakított velem végleg. A bűnöm: meg mertem neki mondani a valóságot. Azt mondta, mellettem már rohadtul nem érzi magát nőiesnek vagy egyenrangúnak, mert kioktatom. Az irányító szerepektől pedig undorodik egy kapcsolatban.
Törődtem vele. Támadásnak vette. Segíteni akartam: kioktatásnak vette. Ha együtt vagyok valakivel, nekem egyenlő ez azzal, hogy törődök vele, nem hagyom kallódni, és igyekszem kihozni belőle a legjobbat – nem magamért: elsősorban magáért.
Mindezt természetesen nem sulykolva. Nem írtam be a határidőnaplómba: hogy „szerda, M. tanítgatása” - és nem tettem fel zavarba hozó kérdéseket sem, pl. hogy mik a tervei 5- 10 év múlva. A jelenre koncentráltam. Ránk.
Ő nem az a típus, aki csak azért nem mer szakítani, mert nem akar egyedül maradni. Benne 20 év múlva is égni fog az a Remény. De csak az ő fejében. Ő gondolkodásban és igényben megmaradt 20 évesnek, ugyanazt az életet akarta volna vissza. Csakhogy – sajnos -, ahogy idősödik az ember, az igényei és a vágyai nem idősödnek vele. Azért mérges rám, mert ő is tudja valahol mélyen, hogy az idő múlásával a kemény realitások egyre erőteljesebben fogják éreztetni hatásukat. Lehetne ő boldog – de a boldogságának a legfőbb akadálya ő maga.
