Feladatok, a családi élet olajozott működéséhez elengedhetetlen teendők. A gyerek szülinapi zsúrja lefoglalva. A torta, kedvenc mesefigura marcipánjával, megrendelve. Ovis zsák megvarrva. Tisztasági csomag megvéve, három különböző helyről beszerezve. Férj beadott cipője elhozva a cipésztől. Kutya időpontja az állatorvoshoz lefoglalva. Lefoglalódott, megrendeződőtt, magvarródott, elhozódott?

Nem.

Valaki észben tartotta, hogy le kell foglalni, meg kell szervezni. Megvette, elintézte, elhozta.

Ez a láthatatlan házimunka. Többnyire nők végzik. Dolgozó anyukák, akiknek 8 óra munka mellett még erre is kiterjed a figyelmük.

A minap egy ápolt, rendezett külsejű, teltkarcsú, barna hajú 30-as anyuka, egy 5 éves fiú édesanyja járt nálam szülőkonzultáción. Így fakadt ki:

„Lehet, hogy apróság, de nem tudok napirendre térni afelett, ami történt. Nagyon megbántva érzem magam, és még azt sem tudom igazán, hogy miért. Teljesen banális sztori, azért elmesélem. Tomira adom rá a cipőt reggel, oviba menet, mire közli, hogy nyomja. 2 hónapja vettük! Mit csináljak? Úgy látszik nincs mit tenni, kinőtte. Új cipőre van szüksége. Tegnap, munkából hazafelé menet a sportbolt felé mentem. Mindig hordok magamnál centit, hátha vennem kell valamit a gyereknek, hogy ellenőrizni tudjam a méretet. Centi előkap, 2-3 cipő között vívódtam, végül az egyik sportcipőt megvettem. Rohanok haza. Mama hozta el az oviból Tomit, gyorsan levittem még a kutyát sétálni, aztán bevásároltam, átvettem Tomit a Mamától. Megmutattam a cipőt Tominak, felpróbálta. Izgultam, hogy tetszik-e neki, mert nem hajlandó bármit felvenni. Siker. Közben hazaért a férjem is, én vacsorát főztem, majd megettük, aztán elmosogattam. Aztán eszembe jutott, hogy kivágom a belső címkét az új cipőből, hogy ne nyomja Tomi lábát, és beleírom az ovis jelét, mert úgy tudjuk másnap bevinni az oviba. Ezzel megvoltam, és csak leraktam valahová a cipőket, nem is nagyon regisztráltam magamban, hogy hová. Kijön a férjem a nagyszobából és azt mondja, hogy rakhattam volna máshová a cipőket. Rossz helyen vannak, majdnem elbotlott benne.Lefagytam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy reagáljak. Igen, tény, hogy a cipősszekrény elé raktam, így foglalta a helyet a szűk előszobában. De akkor is. Ő azt sem tudta, hogy a gyerek megint kinőtte a cipőjét. Fogalma sincs hányas a gyerek lába, vagy, hogy miket kértek az oviba bevinni. Nem várok mindezekért hátba veregetést. Teszem a dolgom. Csak azt nem szeretem, hogy az a sok dolog, amit megteszek, az szót sem érdemel. De az, hogy rossz helyre tettem le a cipőt? Az elhangzik. Nem tudom miért, annyira rosszul esett. „

Nem csak a gyerekeknek van szükségük elismerésre és pozitív figyelemre! Egy felnőttet persze  nem kell állandóan dicsérgetni, természetes, hogy mindenki teszi a dolgát. Apa is, anya is. Közösen vállalt felelősséget vive, családjukért dolgozva. Ám feszültséget hoz a párkapcsolatba, ha a felek nem mutatják ki szavakkal, gesztusokkal és tettekkel, hogy értékelik, amit a másik tesz. Ez minden napnak a része kéne, hogy legyen!

Tanuljuk meg észrevenni a szülőtársunk családért végzett munkáját!

Becsüljük meg a több láthatatlan, érzelmi házimunkát végzőt!

Egy kritikus megjegyzésre, legalább 10 elismerő szónak kell jutni, ahhoz, hogy az érzelmi tank ne merüljön ki, hogy kedvvel-örömmel lehessen végezni, még a nem szeretem, sziszifuszi, nem túl látványos, vagy nulla sikerrel kecsegtető feladatokat is.

Keressünk tudatosan dolgokat, melyekért dicsérni lehet.

Fejezzük ki minden nap hálánkat és elégedettségünket!

Osszák el arányosabban a teendőket, hogy egyik fél se érezze áldozatnak, vagy túl lestrapáltnak magát!

Váljék láthatóvá a láthatatlan házimunka, és legyen becsülete!