Elképzelhető, hogy ilyen vagy hasonló tragédia nálunk is megtörténhet? Itt, Magyarországon? A mi gyerekünk iskolájában?

Gyerek ragadott fegyvert. Szándékosan ölt. Életek mentek tönkre végérvényesen. Az ügy hátterét most kezdik csak felgöngyölíteni, csak találgatni tudunk, hogy a konkrét esetben mi vezetett a tragédiához. Mégis fontos beszélnünk a jelenségről. Ez nem Amerikában történt, ahol az ilyen eseteket részben a jelentős kulturális különbség és a lazább fegyvertartási szabályok számlájára írhatjuk. Ez itt történt a közelünkben.

A kérdésre az én válaszom: igen. Minden esélyünk megvan rá. Miért gondolom így?

- Sok gyermek él hazánkban hátrányos körülmények között, ahol nem kapja meg sem testi, sem lelki, sem erkölcsi értelemben az elégséges feltételeit annak, hogy egészséges személyiség válhasson belőle. A fizikai és lelki bántalmazás hihetetlen indulatokat gerjeszthet egy gyermekben, aki, ha lehetőséget kap rá, kilép az áldozatszerepből és ő maga is agresszorrá válhat. Feszíti a sok igazságtalanság, bántás, ami vele történt. Azt hiheti, hogyha ezt egy nálánál gyengébben, kiszolgáltatottabban megtorolja, akkor megszabadulhat az emésztő kisebbrendűségi érzéstől. A vélt vagy valós igazságtalan bánásmód vörös posztóvá válik szemében, a legkisebb ingerre (rossz jegyet kapott…) is hatalmas nagyot reagál, nem odaillő helyzetekben tör fel belőle a sok elfojtott indulat.

Elhanyagolt gyerekek eszméletlenül káros ingerekkel szembesülnek, ahol tanúi lehetnek a szülők elfajuló vitáinak, verekedésbe torkolló konfliktusainak, láthatják a családon belüli tudatmódosító szerek pusztító hatását. Mindemellett olyan ingerek is elárasztják őket, melyek agresszió fokozó és személyiségformáló hatásúak: a számítógépes lövöldözős játékok, az agressziót nyíltan ábrázoló sokkal idősebb korosztály számára készített filmek, felnőtt szexuális tartalmak. Ez az elárasztottság olyan érzelmi összezavarodottságot okoz, ami egyrészt elszigetelheti kortársaitól a gyereket, másrészt feldolgozatlan feszültségeket és magányosságérzetet gerjeszthet benne. Nincsenek hatékony eszközei arra, hogy kitörjön ebből a világból, ahol csak rossz vagy még rosszabb mintákat és életutakat lát.

A szülő nincs feltétlenül tisztában gyermeke érdeklődési körével. Sok szülőnek fogalma sincsen, hogy kikkel ismerkedik gyermeke online, milyen szélsőséges szervezetek, szekták, vagy más káros befolyások hatnak rá.

- A gyermekvédelmi rendszer akadozik, súlyos, kezeletlen rendszerhibákkal küzd. A családon belüli erőszak, - ahol gyerekek az áldozatok - sokáig észrevétlen maradhat. A gyerekekkel foglalkozó szakembereknek: pedagógusoknak, szociális munkásoknak, családsegítőknek kevés jó tapasztalatuk lehet a rendszerrel, hiszen a családból való kiemelés sem hozza meg az egészséges felnövekedés, mentális és lelki egészség feltételeit a hátrányos helyzetből induló fiatal számára.

- A gyermekpszichiátriai ellátás hazánkban egyes régiókban szinte elérhetetlen. A fővárosban is hosszú várólista van, ahol az öngyilkossági gondolatokkal küzdő tinédzserek is több hetes várakozás után kaphatnak csak kórházi ellátást, ahová, ha bekerülnek 1-2 hét után kirakhatják őket. A kevésbé feltűnőnek ható, vagy nem annyira súlyosnak tekinthető tünetektől szenvedő gyerekek-kamaszok szinte biztos, hogy nagyon lassan, nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak el szakemberhez.

- A családok relatív elszigeteltségben élnek egymástól a nagyobb városokban. Nem ismerjük a szomszédunkat sem, nem is érzékeljük, ha valaki bajban van. A nagyobb megtartó közösségekből kevés van, sok család nem tagja semmilyen nagyobb közösségnek.

- A pszichológiai ellátás nem csak, hogy alig-alig elérhető az állami ellátás kereti között, de jellemző a tájékozatlanság is. Emiatt egyáltalán nem, vagy túl későn fordulnak segítségért a családok, ahol esetleg azt tapasztalják, hogy a gyerek ’furcsán’ viselkedik.

Mindig megragadható a szülői felelősség egy gyerek elfajult magatartása hátterében és az állami oktatási, egészségügyi, gyerekvédelmi és szociális rendszer hiányosságai és rendszerhibái fokozzák a valószínűségét annak, hogy egy családon belül megjelenő probléma tovább fokozódik. Az elkövető gyerek maga egy tünet. Egy beteg, patológiásan működő család, és egy őt cserbenhagyó társadalom tünete.

Bárcsak sosem történt volna meg a belgrádi iskolai lövöldözés. Bárcsak tanulnánk belőle. Azt kívánom sose kelljen azt leírnom hazai vonatkozásban, hogy „ez várható volt”.