Clint Eastwood bár 1971 óta folyamatosan rendez, sokáig váratott magára, hogy maximálisan ki tudjon teljesedni a kamera mögött. Ez az 1992-es Nincs bocsánattal jött el, mely egy teljesen új korszakot indított el a munkásságában. Az Oscar-díjakkal kitüntetett western előtt is csinált figyelemreméltó filmeket, ám egyes alkotásai ebből az időszakból jóval egyszerűbb szemléletet mutatnak, mint a későbbiek. Igaz ez a '80-as években forgatott Halálhágóra is, mely kb. annyira érzékenyen tárja fel a háború poklát, amilyen finomsággal Piszkos Harry szokott megoldani egy túszdrámát. A film tekinthető az egy évvel később a mozikba került Acéllövedék könnyed előfutárának is. Meglehet nincsenek olyan nagy gondolatai, mint Kubrick remekművének, ám jóval szórakoztatóbb eltölteni vele az időt.
A történet Thomas Highway őrmesterről szól, aki bár közel áll a nyugdíj korhatárhoz, kiharcolja visszahelyezését a tengerészgyalogsághoz, ahonnan egyszer kivágták. A hírhedt tiszt nyakába varrják a felderítő osztag kiképzését, mely a lébecoláshoz van szokva. Új szelek fújnak már, azonban Highway a régi módszereket követve lát neki a bagázs gatyába rázásának, köztük az önjelölt rocklegenda, Stitch (Mario Van Peebles - Fenegyerekek) megregulázásának. Felettesének, egy dicsőségre vágyó, bürokratikus őrnagynak (Everett McGill - Twin Peaks) csípi a szemét a jelenléte és alig várja, hogy megszabadulhasson tőle. Highway kendőzetlen stílusával elüldözte maga mellől a korábbi feleségét (Marsha Mason - Hölgyem, Isten áldja), azonban megpróbálja visszahódítani az asszonyt. Mindkét célkitűzésében egész jól halad, amikor kitör a háború.
A Halálhágót anno gyerek fejjel láttam egy megviselt, Intervideós kaziról. Eastwoodot akkor még csak színészként ismertem, ez volt számomra a rendezői bemutatkozása. Az archív felvételekből álló főcím nem ígért semmi extrát, ám mindjárt az első mondat felkavarta az állóvizet. "Krisztus még a bölcsőben ringott, amikor én már rég szétkeféltem az agyamat!" - mutatkozik be Highway. Kész, ilyen gyorsan nem szerettek bele filmbe! A Halálhágónak az Eastwood karizmáján nyugvó Thomas Highway a motorja. A kiképzőtiszt hálás szerep, tanúsíthatja ezt Louis Gossett Jr-tól Chistopher Walkenig jópár színész. Eastwood komoly előnnyel indul hozzájuk képest. Mivel a film nem az újonc, hanem a kiképző nézőpontját közvetíti, ezért már a kezdetektől nyilvánvaló, hogy Highway bár nem bánik kesztyűs kézzel az embereivel, nem a személyes ellenszenv vezérli, hanem, hogy élve jöhessenek haza.
A forgatókönyvet író James Carabatsos részt vett a vietnami háborúban, azonban a filmből nem annyira a harci tapasztalatok jönnek le, hanem, hogy odafigyelt azokra a katonákra, akiket megismert. Az autentikus beszédstíluson és habituson túl ennek a legfőbb eredménye annyi világbajnok, szőrőstökű beszólás egybegyűjtése, amitől az arra érzékenyek könnyen tesztoszteron mérgezést kaphatnak. Mindenki más garantáltan széles vigyorral üli végig a filmet! Egy gránát nem pusztít akkorát, mint mikor Highway kinyitja a száját. Clint Eastwood korábbi szerepeivel már szerzett elég gyakorlatot, hogy tudja, hogyan kell valakit verbálisan a padlóra küldeni, de soha nem volt olyan vicces, mint itt! Alig vártam minden egyes alkalommal, mit nyög be legközelebb annak a biztos tudatában, hogy gyilkos egy egysoros lesz. Az árnyékában élvezettel parádézik a fiatal Mario Van Peebles, aki hiába rendezte meg később a kult-klasszik New Jack City-t, azóta lecsúszott a Zs-kategóriába.
A Halálhágó drámai címére rácáfolva gyakran kifejezetten vígjátékba hajlik. Még a magánéleti szálban is felüti a fejét a humor: Highway női magazinokat lapozgatva próbálja megérteni a gyengébb nem lelkét. Ellenlábasa, az őrnagy is egy komikusan eltúlzott tapló, akit Everett McGill szikár, sorozatgyilkos arcberendezése billent vissza valamelyest a komolyan vehetőség felé. Mindezzel nincs túl nagy gond amíg az ártalmatlan kiképzés van a történet középpontjában, onnantól viszont, hogy ütközetbe küldik a fiúkat, a film elveszti az ereje jelentős részét. Az Acéllövedékben is törést okozott, amikor a történet átugrott a hadszíntérre és nem tudott felérni az előzmények színvonalához. A Halálhágóban ez sokkal rosszabb, mivel Eastwood szerény fél órát hagy a grenadai invázióra. Az részben érthető, hogy elhagyja a politikai kontextust, hisz az oda küldött katonák se lehettek túlzottan tisztában vele, de a semmitmondó akciójelenetekkel együtt ez a rész már határozottan az összecsapottság benyomását kelti. Arctalan ellenség kontra hősies amerikaiak, ennyire telt Eastwoodtól.
A grenadai ütközet mintha csak azért került volna bele a filmbe, hogy bemutathassák a kiképzés meghozta gyümölcsét. A militarista Halálhágónak eszében sincs a háborút elrettentő erővel ábrázolni, netán kritikát gyakorolni. Highway néhány elszólása miatt éri meg átvészelni az amerikai hadigépezet fölényét ünneplő, propagandaízű végkifejletet. Ezt segíti elő az eredeti szinkron is. Ahogy az Eastwoodot fantasztikusan tolmácsoló Koncz Gábor finoman közli, hogy "Ne értse félre uram, de már kezdem kurvára unni magát!" azt hallani kell! Van, aki az HBO-s változatot részesíti előnyben, azonban se Koroknay Géza hangjával, se a fordítással nem voltam kibékülve. Inkább az elsőt verziót javaslom azzal együtt is, hogy a rendszerváltás alatti minőségzuhanást magán hordozó videós szinkron technikailag annyi sebből vérzik, amennyit csak el lehet képzelni. Néhol például egyáltalán nincsenek hangeffektek. Szóval vannak hibái mind a régebbi magyar szinkronnak, mind a filmnek, én mégis azt mondom, hogy az, amit jól csinálnak többet nyom a latba. A Halálhágót elviszi a hátán telitalálat főszereplője illetve a tőle elhangzó oltári dumák tömkelege. Ha Eastwood rendezésének nincs is ott a helye a nagy háborús filmek között, Highway őrmester kiérdemelte, hogy bekerüljön a filmtörténet leghíresebb kiképzőtisztjeinek elitjébe.
ÉRTÉKELÉS: 70%
