Egy tönkretett pszichoterapeuta túszejtő, egy épp öngyilkosságra készülő alkoholista túsztárgyaló, egy hivatalosan halott menyasszony, a német állam, és némi orosz-ukrán maffia. Hogy mi lesz, ha ezeket összeengedjük? Katyvasz. Jó nagy katyvasz.
Ez a nap lesz az utolsó. A neves kriminálpszichológus, Ira Samin gondosan előkészített öngyilkosságot tervez. Idősebbik lányának halála túl nagy súllyal nehezedik a lelkiismeretére. Ám ekkor segítségül hívják az egyik rádióadóba, ahol brutális túszdráma folyik. Egy pszichopata hátborzongató játékba kezdett: élő adásban, véletlenszerűen hívogat fel embereket. Ha a vonal túlsó végén a megfelelő jelszó hangzik fel, elenged egy túszt. De ha nem, a túsz meghal. A férfi azzal fenyegetőzik, hogy addig folytatja a játékot, amíg a menyasszonya meg nem jelenik nála a stúdióban. Csakhogy a lány már hónapok óta halott. Ira kilátástalan túsztárgyalásba kezd, melynek több millió ember válik fültanújává…
"– Mindenki, aki az életben jelent valamit a számunkra, többé-kevésbé örök titok marad."
Ebben a könyvben semmi nem az, aminek látszik, és ironikus, hogy a legszimpatikusabb és legösszetettebb, leghitelesebb szereplő (legalábbis számomra) éppen a túszejtő volt. Egy harmincas éveiben járó nagypályás pszichiáter, aki éppen a pszichiátriai tárgyalási módszerekről írta a doktoriját. Ira Samint, az alkoholista, lecsúszott kriminálpszichológust akarja, beteg játékot eszelt ki: minden órában felhív egy véletlenszerű telefonszámot, és ha nem a megfelelő szlogent hallja rögtön, megöl egy túszt. Egy emberrel már végzett, tehát komolyan gondolja. Ám Steuer, az akció vezetője mindenáron meg akarja rohamozni a rádióstúdiót, kerül, amibe kerül. Nem akarja Irát a közelben látni, és a magas rangú államügyész is egyértelművé teszi, hogy nem nyomozhat.
Jan May ugyanis nem véletlenül ejtett túszokat. Néhány hónappal korábban épp a menyasszonyát, Leonit várta vacsorára, amikor csörgött a telefon. A lány hívta, de nagyon szakadozott a vonal, alig pár szót értett, de az egyértelmű volt, hogy zaklatott és sír. Éppen akkor, amikor Leonival beszélt, csengettek: egy rendőr értesítette, hogy sajnálatos módon egy órával korábban baleset történt, Leoni autójáról leszakadt két kerék is, és egy oszlopnak csapódott, azonnal meghalt. Első perctől fogva nem hitte el. A baleset túl hihetetlen, a holttestet sosem mutatták meg, csak egy boncolási jegyzőkönyvet, ahol azonban nem írták le, hogy terhes, pedig az volt. Talán aznap este akarta elmondani a férfinak. Mindenhol zárt ajtókba ütközött, majd amikor a médiához akart fordulni, koholt vádakkal ellehetetlenítették a praxisát, tönkretették. Jan utolsó, kétségbeesett lépése volt a túszdráma.
"Akiket a legjobban szeretünk, azok jelentik számunkra a legnagyobb rejtélyt."
De ahogy mondtam: ebben a könyvben semmi, de semmi sem az, aminek látszik. Vagyis de, Jan és Ira talán végig őszinte volt, legalábbis többé-kevésbé. Belegondolva, minden egyes eleme, egyesével vizsgálva, egészen jó volt. Némelyik még együtt is. De az egész együtt túl sok. Túl sok a szemfényvesztés, túl sok a "véletlen" és a véletlen, egyszerűen... a való világban nem történhet meg ilyen, egyszerűen nincs ilyen. Túl regényes. De külön-külön nézve mégis teljesen megállják a helyüket.
Sebastian Fitzek
Ezt a könyvet egyébként egy kedves ismerőstől kaptam egy baráti csoportból egy olyan ajándékozásra, melyek az a lényege, hogy saját magunkból adjunk valamit. Egy kedvenc könyvünket, egy kedvenc receptünket, pár dolgot leírva, ami egyedi, fura szokásunk. Nem egyszerű ám ez az ajándékozás. Ennek a keretében kaptam ezt a könyvet, és elég hamar neki is álltam, még a nagy őszi-karácsonyi könyvroham előtt el akartam olvasni, és jól is tettem, mert mára már 14-15 vadi új könyv vár rám a polcomon, hogy minél előbb elolvassam :) Ha nem egy ilyen eseményre kapom, akkor elképzelhető, hogy félbehagyom. 400 oldal kb., és a 180. oldalig nagyjából untam. Nehezen indul be nagyon, kevés szimpatikus, szerethető karakter vagy momentum van, konkrétan csak a túszejtő az, aki majdnem első perctől szimpatikus. Túl klisés is a kezdete. De utána felpörög, és amikor végre kezd kiderülni, mi az igazság, nincs megállás. Nagyon tetszett benne ugyanakkor a pszichológiai huzavona, az, hogy maga a túszejtő is profi szinten ért ahhoz, mit kell ilyenkor mondani és mit nem szabad egy túsztárgyalónak. Tetszett az, hogy kikényszeríti Irából, hogy a saját öngyilkos lányáról meséljen. Tetszett a rádiós műsorvezető éles esze, a másik rádiós munkatárs merészsége, a különleges egység vezetőjének odafigyelése, az, hogy hogyan jönnek rá a dolgokra, az államügyész rejtett üzenete - bár itt éreztem egy gyenge logikai bakit, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy az.
"Minél teljesebb egy párkapcsolat, annál erősebb a két fél szerelmének titka. Nincs fárasztóbb, mint egy történet, amelynek már előre tudod a végét. És semmi nem forraszt össze annyira, mint egy óriási kérdőjel. Mit gondol a partnerem valójában? Vajon örökké hű lesz hozzám? Vajon minden érzésünket megosztjuk, vagy van, amit titkol előlem? Ha őszinték akarunk lenni, a nagy szerelmünket soha nem szeretnénk igazán megismerni. Csak a titkai által nem válik unalmassá számunkra…"
Túl sok volt a végére a csavar talán, és egy kicsit elegem lett abból is, hogy semmi sem az, aminek látszik. Ennek ellenére végigolvasva a legkevésbé sem bántam meg, és itt is köszönöm az ajándékozómnak. :) A könyvből elvileg készülni fog egy német tévéfilm, de egyelőre csak néhány szereplő van meg, dátum sincs, semmi. Simán el tudnék képzelni egy akciódús, pörgős filmet belőle akár még moziban is. Kíváncsi leszek rá. :)
A könyv a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg nálunk, a képre kattintva elérhető az oldalukon.
Kövess minket Facebookon!
