„Nehéz az élet pozitív oldalára összpontosítani. Egyetlen pillanatra valahogy sikerül elkapni ezt az illékony jószágot, de mire rendesebben megmarkolod, máris a negatív oldalát mutatja.” (Lauren Graham)
Olyan érdekes, hogy a rossz dolgokat előbb és mindig észrevesszük, a jókért meg kell erőltetnünk magunkat. Akkor is, ha mindkettő egyaránt kiveri a szemünket, mert ott van előttünk. Hogy is van ez? A negatív közérthetőbb, mint a pozitív? Változtathatunk ezen a beállítódáson valamit?

Ez meg mi? Jön haza a gyerek és az ellenőrzőjében ott virít három ötös és egy négyes. Mit veszünk észre? Mit teszünk szóvá? „Mi ez a négyes” - kérdezzük. Nem foglalkozunk az ötösökkel, de választ várunk a négyesre. Vagy egy másik példa, amikor kicsi szemünk fénye boldogan vigyorog ránk, ahogy belépünk a szobájába, és büszkén kihúzza magát, hogy egyedül felöltözött. Igaz, hogy a póló háta van elöl, ám ez nem számít, ezen még mosolygunk. Az már annál inkább, hogy közben széttúrta a szekrényében az összes behajtogatott ruhát. És mit reagálunk? „Ügyes vagy, de mi ez a nagy rumli? Legközelebb ne csinálj ekkora felfordulást.” Valójában nem ismerjük el a büszke igyekezetét, hanem ledorongoljuk. Egyben romboljuk az önérzetét is.

A jó természetes. Ezek vagyunk mi, emberek. Van egy alaptermészetünk, amely előtérbe helyezi a negatívot, sokkal inkább, mint a pozitívot. Általában az arány 8:1-hez. Míg 8 negatívum ér minket, kritika, szidás, vita, addig csupán 1 kellemes élmény, mondjuk egy dicséret. Tegyük a szívünkre a kezünket, volt már, hogy valahol panaszt tettünk, reklamáltunk, felelőst követeltünk? És hányszor köszöntünk meg valamit külön csak azért, mert minden rendben volt? Utóbbi nem divat, ha minden oké, az teljesen természetes. Én nagyon szeretek visszajelezni olyan helyekre, ahol valaki foglalkozik a problémámmal, a megrendelésemmel, és ezáltal időben és rendben megkapom, amit akarok. Különösen akkor szeretem ezt, amikor név szerint is meg tudok szólítani valakit, mert akkor személyesebbnek érzem. Amikor valaki dolgozik azért, hogy teljesítse az igényeinket, jó érzés tudatni vele, hogy értékeljük az erőfeszítését.

Hiányzó alapok. Persze miről is beszéljünk, amikor gyakorta alapvető kommunikációs ismeretek hiányoznak. Jó példa erre az elmúlt hónapokban egy értékbecslő cég. Az elvégzett munkáról rossz számlát állítottak ki, és amikor erre rákérdeztem, gyorsan korrigálták a hibát, de olyan semmitmondó gépi válaszlevél kíséretében, amelybe nem fért bele egy elnézést kérünk, egy tisztességes megszólítás, vagy akár egy nevesített aláírás. A cég teljes kommunikációs szegénységi bizonyítványa benne volt abban a másfél sorban. Valahogy nekem eszembe sem jutna ennyire méltatlan viselkedésű céggel együttműködni. Épp ezért először meglepő, hogy nívós és neves bankoknak nem derogál egy ilyen partner. Ám ha belegondolunk a multicégek ügyfélkezelésébe, már nem is oly meglepő. Inkább tragikus.

Korán kezdjük. Időben gondoskodunk róla, hogy a kishitűség belénk legyen plántálva. A folytonos kritizálás megtöri a lendületet, letöri a kezdeményező készséget, a vállalkozó kedvet. Rendelkezünk ezekkel a készségekkel valamilyen szinten, de biztatás és a jó szó hiányában elsorvadnak. Vagy tipikus szülői attitűd, hogy túlféltjük a gyermeket, és ott is veszélyt vizionálunk, ahol valójában nincs is, és végén mégis lesz. Mondjuk biciklizik a kiskrapek, mi észreveszünk egy bukkanót, és annyit odakiáltunk neki, hogy " vigyázz", mire a kölyök ránk figyel az út helyett, és tényleg elpottyan. Mi pedig konstatálhatjuk, hogy szóltunk előre ugyebár. Önbeteljesítő jóslatként figyelmeztettünk. Pedig a felnövés elengedhetetlen része a személyes tapasztalat. Akár kisebb sérülések árán is.

Negatív beszélgetések. Aki más példára vágyik, figyelje meg a leghétköznapibb beszélgetéseket. Milyen nagyban uralják ezeket a negatív témák. Találkozásainkkor olyanok tudunk lenni, mint egy bulvár lap. „Hallottad, hogy meghalt X? Tudtad, hogy kórházban van Y? Képzeld mit történt Z-vel!” Valahogy jobban el tudunk merülni mások vagy a saját nyomorunkban, mint egy felemelő sztorizásban. De említhetjük a másokkal kapcsolatos nézeteltéréseinket is, amelyben szintén meghatározó az általánosan negatív hozzáállás. Amikor felelősségre vonjuk gyermekünket, mert későn ért haza, hajlunk rá, hogy a jelen helyzeten túl lépve, olyasmiket vágjunk a fejéhez, mint: "te mindig így viselkedsz", "sosem lehet megbízni benned". A soha, a mindig, a folyton és hasonló kifejezések beleverik a másik fejébe, hogy ő ilyen vagy olyan, és bizony idővel meg is felel ennek a képnek mások és maga előtt. Az általánosítás rendszerint pesszimista és lehangoló következményekkel jár, mert megbélyegzi az illetőt.

Kicsit több dicséret. Mi lenne, ha picit többet méltatnánk másokat? Mondjuk csak a jóérzés kedvéért. Vagy csak ügyelnénk rá, hogy ha már dicsérünk, akkor dicsérjünk igazából. Találjuk meg azt, amit érdemes elismerni és ne nyírjuk ki a mondandónkat azzal, hogy „de” szócskával folytatjuk a mondatot. "Nagyszerűen lebonyolítottad a hétvégi konferenciát, de a következőnél már gyakorlatiasabb leszel.” Ezek szerint mégsem volt minden pazar. "Nagyszerűen lebonyolítottad a hétvégi konferenciát, és a következőnél már gyakorlatiasabb leszel.” Az „és” további biztatást ad, a „de” elveszi annak is az élét, amit előtte mondtunk. Fontoljuk meg, mert ugyan kicsi a különbség megfogalmazásban, ám óriási lesz a különbség a hatásban.

Társadalmunk szinte észrevétlenül halad abba a mentális irányba, ahol előbb fókuszálunk a borúlátásra, mint a derűlátó szemléletre. Hozzuk magunkkal kicsi korunkból és adjuk tovább mi is a következő generációnak. Azonban kis gondoskodással, kis pozitívumokkal mindenki jobban nőhet, fejlődhet és teljesedhet ki. Lelkünknek kell a támogatás, a megerősítés, hogy jó úton haladunk, jók vagyunk, és ezt megadhatjuk egymásnak a legkülönbözőbb kapcsolatainkban. Amint Müller Péter mondja; „Az a zene szól benned, amelyre hangolva vagy. És az igazi zene mindig szép és biztató és boldogító. Az már nem zene, ami nem dob fel, nem gyönyörködtet, nem tölt el örömmel, hogy élni - ha nehéz is, de - jó!”

Ha tetszett ez a poszt, akkor időnként látogass el az oldalra és olvass el pár hasonló bejegyzést.

Fotó: Christian Sterk, Unsplash