Hogy emlékszel vissza életed karácsonyaira? A gyerekkori, kamaszkori és felnőttkori emlékeid, megéléseid mennyiben különböznek?

Egyáltalán: számodra mit jelent? Mennyire fontos neked ez az ünnep, mennyire vagy részese, megélője, aktív szereplője a … minek is? A karácsony misztériumának? Vagy a nagy össznépi őrületnek, a csináljunk-úgy-mintha, de valójában a fogyasztói társadalom csimborasszójának?

Kisgyerekkor, vidéki karácsonyok

Nem tudom megmondani pontosan hány éves is voltam (3-4-5?) azon a karácsonyon, amire én legelsőként emlékszem. Miközben nálunk játszott a rokon Zsuzsi, jött érte az apukája és szólt, hogy náluk már járt a Jézuska, menjünk át, nézzük meg (persze a szüleim otthon maradtak, később jöttek értem, így közben jöhetett hozzánk is a Jézuska). Elképesztő volt, hogy Zsuzsiéknál a fán narancsok is lógtak! A papa rendszeresen járt vasutasként Budapestre és időnként hozzájutott ilyen csodákhoz (hatvanas évek vége…).  És én is kaptam egyet! Arra nem is emlékszem, mi volt aztán otthon, az a narancs nagyon elvitte a show-t.

Nagyon szerényen éltünk (Mádon, egy tokaj-hegyaljai településen), de a karácsony és a nagyobb egyházi, családi ünnepek (lakodalmak, keresztelők) komoly napok voltak, nagyon megéltük őket, fontos napok sőt, valóban JELES napok voltak! Takarítás, felkészülés, sütés-főzés, templom.  A legmélyebb emlékeim azok, hogy megyünk egyik rokontól a másikhoz és olyan biztonságos, vidám, szeretettel teli légkör vesz körül. Még az is jó emlék, hogy egyszer tükörjégen, egyszer térdig sárban kellett közlekedni, nagyon rosszak voltak még az utak akkor Mádon. Az mindig olyan izgi volt, késő este jönni-menni a faluban, az ablakokban látni a gyertyákat, az akkor még nagyon szolid fényeket. Isteni sütik voltak mindenhol, hegyekben állt a kaja (mindenkinek volt disznója, baromfi, szinte mindent saját maguk termesztettek, ételben tényleg nem volt hiány).

24.-én hal, halászlé, krumplisaláta, aztán töltöttkáposzta, sült húsok, sült tök, kocsonya, finom házi befőttek, savanyúságok.

Kamaszkor, lázadós karácsonyok

Későbbi, kamaszkori karácsonyok: már én vagyok a fa-felelős, besegítek anyukámnak a főzésben, takarításban, de a fő feladatom a fa feldíszítése. Reggel időben szólok Apunak, hogy megint nem ég az égősor, csináljon vele valamit (magát az égősort is ő csinálta valamikor évekkel korábban, mert ő igazi ezermester volt, eredetileg géplakatos, de sok egyéb dolgot is csinált: drótkerítést font éjjelente, kerítéseket kovácsolt megrendelésre a saját készítésű kovácstűzhelyén (persze mindezt a rendes munkája mellett fusiban) és alapból mindent meg tudott javítani. Igazi szőlőpréseket, darálókat is gyártott. Később az unokáinak rollert is készített, fából, valami régi fűnyírónak a kerekeit felhasználva! Hogy honnan vett Mádon régi fűnyírót, azt most el nem tudom képzelni…

Volt azonban egy olyan tulajdonsága, hogy azzal szeretett foglalkozni, amihez neki épp kedve volt, nem szerette, ha mások mondták meg, épp mit kellene csinálnia (pláne, ha a családtagok próbálkoztak ezzel…). Ebből persze anyukámmal rendszeresen konfliktusai adódtak (különösképpen, ha a hangulata épp a bármit csinálás csúcspontja, a barátokkal, szomszéddal való időtöltés, borozgatás volt. És ez volt az a fix, minden évben megismétlődő alkalom, amikor velem is hasonló ’élményt’ kellett megélnie, mint élete párjával. Nekem általában mindig mindent megcsinált, ha néha kértem valamit. De karácsonykor, az égősornál mindig megmakacsolta magát. Mi lehetett mögötte, fel nem foghatom. Illetve dehogynem!...

Szóval, én jeleztem időben (tapasztalatokból tanulva), hogy (megint) rossz a füzérsor, mire ő motyogott valamit, hogy minek is az, elvan anélkül is a fa és különben is, most más dolga van. Ezen én kiakadtam (hisz tudtam, ha nem vagyok elég határozott, mindjárt eltűnik) és egy házsártos feleség módjára próbáltam a sarkában maradni. Régi, klasszikus cseh filmekből lehet ismerni ezeket a típusú férfiembereket.  Ma már mosolygok ezen, így utólag egy vicces népi játéknak, folklórnak látom. Sajnos Apu már évek óta nincs köztünk. A vége persze minden évben az volt, hogy utolsó pillanatban (amikor a rántott hal már vadul sistergett az olajban) elkészült, megoldódott a technikai probléma és én be tudtam fejezni a művemet. Olyan is volt, hogy elkészült az ünnepi ebéd és ő kámforrá vált. Gondolta, a fűzér-javítás után megérdemel egy kis kikapcsolódást…

Mivel Mád borvidék, akkor még mindenkinek volt saját bora. Így visszagondolva, felnőtt fejjel, teljesen érthetőnek tartom, hogy volt egy olyan ’társadalmi felelősségérzet’ rajtuk, a férfiembereken, hogy folyamatosan össze kellett hasonlítani, kinek hogy sikerült az idei évjárata, hol tart a hordóban a friss nedű. Érdekes módon a nők egyáltalán nem ittak, sem bort, sem mást. Legalábbis azok, akikkel én találkoztam. Persze, nekik dolguk volt a konyhában… nem voltak még holmi dzsenderes témák, mindenki tudta a ’dolgát’, nagyjából tisztában volt a határokkal.

Változnak az idők…

Egyetemistaként, Budapestről hazajárva

Aztán arra is emlékszem, hogy amikor már egyetemista voltam, kollégiumban laktam Bp-en, jó messze Mádtól, így csak 3-4 hetente utaztam haza. A téli szünetet és a karácsonyt is nagyon vártam mindig, hullafáradtan, kiéhezve értem haza mindig a karácsony előtti nap (nekünk még volt vizsgánk karácsony előtt, két ünnep között és januárban is). Kínszenvedés volt, hogy mindig muszáj volt betenni egy vizsgát a két ünnep közé, ami megkeserítette az egész ünnepemet. Idegességemben még többet ettem. Az első sikertelen vizsgám egy karácsony utáni jog vizsga volt. Képtelen voltam rá felkészülni otthon, a rokonok és a kalóriák túltengése mellett.

Ifjú szülőként

Az elmúlt 20 év legemlékezetesebb karácsonyai azok voltak, amikor megszülettek a gyerekeink és velük, előbb egy másfél hónapossal, majd négy év múlva a négyévessel és egy egyhetes bébivel élhettük át a karácsony misztériumát. Egy újszülött mellett egyébként is egy ideig bódulatban létezik az anya és az apa, így - jó hangulati elemként is - szép hátteret adott hozzá a karácsonyfa, a sok finomság, amikkel anyukám, az egyszem nagymama hozzásegített minket a teljességhez. Az is egy jó emlék, amikor az első fiam 2 éves volt, én pedig szépen felöltöztem a karácsony tiszteletére, ő pedig úgy ledöbbent a látványtól, nem a karácsonyfától, hanem tőlem, akit mindig nadrágban, játszóruhában látott, hogy szájtátva (még alig tudott beszélni) azt mondta: ANYA KILÁJLÁNY!! vagyis: anya királylány! Sose felejtem el! Nagyon cuki volt!

Aztán volt pár év, ahogy nőttek a srácok, engem meg elkapott az ékszíj és mindig túlpörögtem ezekben a készülődős hetekben. Ilyenkor az iskolában, oviban is túltolják a dolgokat: vigyél sütit, menj be a műsorra, készítsetek ajándékot, vegyetek valamit a tanító néninek, süssetek együtt anyukák, a saját készítésű ajándék az igazi! De legyél gasztrotündér is, lehetőleg legyen elfogadható frizurád, menj el kozmetikushoz (akkor még a körmözés nem volt ennyire nagy divat mint most), a barátokkal is fussunk össze, kollégákkal karácsonyi vacsora, adventezés a faluban, stb-stb. Emlékszem az érzésre, hogy szinte szédelegtem a fáradtságtól minden évben. Menetrendszerűen beköszöntöttek az első járványos hetek is, izgultam, csak tudjam vinni a gyereket végig oviba, mert ha otthon kell tartani, lőttek a terveknek.

Na, és nálunk az extra-szuper-csúcs-hab a tortán: karácsony előtt egy héttel az aktuális születésnapi zsúr! Hú, az már tényleg kész harakiri volt! Aztán persze 2-3 alkalom után rájöttünk, hogy meg lehet dumálni a gyerekkel, a bulit tegyük át januárra, mindenki sokkal jobban fogja élvezni, mint így, karácsony előtt.

A szép emlékek üzenete

Mondhatjuk azt is, az idő sok emléket megszépít. Vagy sokan vagyunk, akik inkább a jó dolgokat vesszük észre, a rossz emlékeket lesüllyesztjük jó mélyre, átkeretezzük?

Fontos, hogy elhiggyük, ezt tudatosan is lehet csinálni, (meg) lehet tanulni!

Mert miért is rágódjunk rossz emlékeken, amikor annyi jó is van?! És Istenem! Mennyire nem azon múltak a szép emlékek, hogy mennyit költhettünk, milyen gazdag volt az ajándékozás! Ezt kellene ma is felfogni, erre kellene a hangsúlyt fektetni!

Édesanyám idősotthonban lakik. Kiderült, egyedül mi szoktuk őt elhozni ünnepekre, a többiekhez legfeljebb, ha bemennek a gyerekek, unokák egy kis időre. Nem akartam elhinni. Persze nem minden idős ember szállítható, sokan már nincsenek olyan állapotban, hogy a családhoz lehessen őket vinni, de amíg lehet, addig muszáj! El sem tudnám képzelni nélküle. Emlékszem, amikor kicsi voltam, és valamiért haragudtam a szüleimre, sokszor mondtam nekik, ha majd én leszek az ő anyukájuk, én is szigorú leszek velük, vagy én sem fogok velük játszani. Tényleg volt egy olyan meggyőződésem, hogy majd egyszer fordított lesz a szereposztás. És tényleg.

Egy jobb világ reményében

Arra gondolok, milyen jó is lenne, ha mindenkinek ilyen szép emlékeket, ilyen kellemes napokat hozna a karácsony, ha minden család asztalán lehetne ünnepi menü és senkinek nem kellene egyedül, esetleg fűtetlen szobában, vagy még ennél is rosszabb helyzetben, netán kinn az utcán töltenie a karácsonyt!

Milyen jó, hogy vannak emberek köztünk, akik odafigyelnek az elesettekre és tesznek azért, hogy változzon, aminek változnia kell. Minden tisztelet és hála a munkájukért! Az a baj, hogy egyre több felé kellene segíteni, egyre több a rászoruló. Óriási különbségek alakultak ki, nagy az olló a jómódúak és a lecsúszottak között. Nem tudom, meddig fokozható még ez, hogy minél nagyobb a gazdagság, a jólét, annál több az elesett, szerencsétlen, elszegényedett ember.

Ha valamit most kérhetnék a ’Jézuskától’, én biztos, hogy valami ilyesmit kérnék: tegye a világunkat arányosabbá, igazságosabbá, emberhez méltóbbá! Mert félek, ennek így nem lesz jó vége.

Azt kérném még, hogy ébredjenek rá a hatalmon és fontos döntési helyzetekben lévők a felelősségükre, arra, mennyi ember függ tőlük és döntéseiket mindig ennek tudatában, ezzel a felelősségérzettel hozzák meg. És ne várjanak több tiszteletet maguknak annál, amennyit ők tanúsítanak felénk! Ne várjunk el másoktól többet, mint magunktól!

Ha mi nem tartjuk be a szabályokat, mások sem fogják. Ha mi nem tudunk szeretetet adni, kapni sem fogunk.

Bízzunk egy jobb világban, vigyázzunk szeretteinkre, környezetünkre, magunkra! És ahogy a zuhanó repülőgépben is magunkra kell előbb az oxigénmaszkot feltenni, hogy tudjunk aztán segíteni másokon, úgy az életben is fontos, hogy előbb mindig magunkon kezdjük a kritikát, a változtatást! 

Ha mi jobbak leszünk, a világ is jobb lesz és a hatásunk előbb-utóbb eljut másokhoz is.

Neked is!! Olyat, amilyet szeretnél, amilyenre majd szívesen emlékszel vissza sok évvel később is!

Koskovics Éva

www.kokart.hu

www.treevision.org