Mintha divatba jöttek volna mostanában az apák! Mi lehet emögött?

Hangsúlyozottan több a kifejezetten apák számára szóló fejlesztő program, szaporodik a tematikus oldalak, blogok száma, egyre több apa vállalja fel, sőt, nem tartja cikinek ezt nyíltan kommunikálni, hogy komolyan veszi apai szerepét, és az messze nem merül ki az anyagi háttér előteremtésében. És ez egyre természetesebb is. Valahogy érezzük, ez egy egészséges, pozitív folyamat.

Nem mennék bele a társadalmi-szociális-gazdasági háttér elemzésébe, abba, hogyan hat a sok csonka családban felnőtt gyerekre az apahiány, abba sem, milyen arányban gazdasági kényszer vagy lehetőség az apák szerepvállalásának változása, abba pedig mégkevésbé, hogy milyen várható eredményekkel számolhatunk, ha ez majd jelentősebb méreteket ölt, még természetesebbé válik. Reméljük, a fejlődés nem áll meg és sok egyéb pozitív hatással jár majd!

Ki a virágot szereti…

Arról jutott eszembe a téma, hogy locsoltam a virágaimat.

A csodás, szinte folyton virágzó hibiszkuszom láttán eszembe jutott, hogy a héten lett volna az én apámnak a 83. születésnapja, ráadásul a névnapja is, mert József napon született. Idős korában nagyon szerette a virágokat, vannak leandereink is tőle, amelyeket még ő szaporított. Tíz éve ment el. A hibiszkuszt más sokszor egészen visszametszettem, volt, hogy lefagyott kicsit, volt, hogy leégette a nap, amikor kitettem, de mindig életre kel, hozza a sok virágot. És milyen érdekes, ez is csak most tudatosodott bennem, hogy majdnem egy napon született a férjemmel, csak kerek 30 év különbséggel.

A hibiszkusz mellett egy olyan pozsgás áll, ami még a férjem nagymamájától van, minimum 30 éves. Idén először virágzott is. Soha nem láttam még ilyet virágozni.

Ők a mi élő örökségeink. Azaz dehogy! Néha annyira érzem, milyen sok van bennem apámból! Persze anyukámból is, de valahogy az kevésbé feltűnő, tetten érhető (zavaró?)... Aztán néha rácsodálkozom a fiaimra, amikor bennük is felfedezem egyik-másik vonását. De annyira, hogy az szinte hihetetlen! Imádtam, ahogy mondták kiskorukban a nagyapjuknak: Apuuuu!

Szülővel, szülő nélkül

Persze tudom én, hogy a szülő-gyerek kapcsolatok sokszor nagyon nehezek, előfordulhat, hogy a gyereknek az a jobb, ha nincs vele a szülője, ha minél kevesebbet kap belőle. Na de hol a határ? Meddig pozitív és honnantól negatív a mérleg? Meddig lehet egy erőszakos szülő mégis pozitív hatással a gyerekére és milyen űrt jelent egy gyereknek, ha korán elveszíti a szülei valamelyikét? Izgalmas kérdés, de nézzétek el nekem, nem tudom, meg sem kísérlem megválaszolni.

Szerintem az jó is, egészséges is, ha van egyfajta ambivalencia a szülő-gyerek viszonyban. Nem lehet annyira tökéletes senki sem, hogy ne legyenek néha összefeszülések, ne jöjjenek kívülről be olyan hatások, amelyeknek nem feltétlenül örül a másik fél. De ezek a feszültségek (persze, tudjuk, a kamaszkor aztán pláne bővelkedik ezekben) egy idő után helyükre kerülhetnek, jelentőségüket veszíthetik. Sajnos sok esetben akkor történik ez meg, ha már nincs módunk megmondani a másiknak, mennyire szerettük és hogy hiányzik. Azt, hogy milyen buták is voltunk, amikor azokon a semmitmondó dolgokon vitatkoztunk, amikor azt hittük, mi majd tudunk hibátlan életet élni, mi majd nem leszünk korlátoltak a gyerekünkkel, mi majd másképp csináljuk. Aztán néha jó nagy pofáraesés ráébredni, jé, ugyanazt csinálom, ugyanazt mondom, amit ő. Vagy majdnem.

Nemrég olvastam Csíkszentmihályi Mihály könyvét a kreativitásról (Kreativitás - A flow és a felfedezés avagy a találékonyság pszichológiája) és még ennél a témánál is előjött az, amivel már sok szakirodalomban találkoztam: nevezetesen, hogy érdekes módon sok sikeres ember életében megfigyelhető, korán elveszítette szüleit, vagy valamelyiküket.

Csíkszentmihályi ír a szülői szerepekről, azok jelentőségéről. Persze, hogy sok múlik azon, mennyire tudja a szülő ösztökélni, irányítani gyerekét abban, hogy amik felkeltik az érdeklődését, azokhoz kapjon segítséget, muníciót. Az is világos, milyen fontos, hogy hagyjuk őket szabadon kibontakozni, ne erőltessük rájuk a saját érdeklődésünket, ne akarjuk mi irányítani, mit tanuljanak és mivel foglalkozzanak többet, mint muszáj.

Az önbecsülést és a fegyelmet, amely tényezőknek kulcsfontosságuk van az életben elért sikerek tekintetében, otthonról hozzuk, vagy nem hozzuk. Aki ezt nem kapja meg otthon, elég korán, az sokszor évtizedeket is dolgozik rajtuk, kínlódik, próbálkozik, aztán vagy sikerül pótolni, vagy sohasem. /Természetesen a fegyelemnek itt nem a szó rossz, erőszakos, diktatórikus értelmezését kell érteni, isten ments! - inkább a kitartást, tudatosságot, egyfajta értelmes, mértékletes önfegyelmet!/

Azt hiszem (saját tapasztalat is), hogy a legfontosabb az őszinteség és az, hogy legyünk tisztában azzal, bármit is mondunk, a példa, a saját életünkkel mutatott példa sokkal fontosabb. Ez nem azt jelenti, hogy a 3 éves gyerekkel meg kell osztanunk az intim és gyerek számára túl bonyolult testi és lelki problémáinkat, de azt igen, hogy nem érdemes megjátszani előtte magunkat, és tilos hazudni neki! De mindent az ő szintjén kell mondani, magyarázni, betartva az egészséges kereteket, határokat. Nem könnyű, de ha felelős, értelmes felnőttek vagyunk, ez a minimum, hogy ezt megpróbáljuk betartani.

Szóval, visszatérve Csíkszentmihályi könyvére és abból a korán elveszített szülőkre, ez egy nagyon érdekes, izgalmas téma.

Íme egy részlet a könyvből:

„A szülői segítség szerepére jelentősen rácáfol a tény, hogy sok kreatív ember már korán elveszítette az apját. Ez a mintázat különösen a férfiakra igaz. Mintánkban (egy 91 fős, kimagaslóan kreatív emberekből álló csoportról van szó) tíz férfi közül kb. három, tíz nő közül kb. kettő lett árva tízéves kora előtt.

A tumorbiológia új tartományának egyik alapítója, Klein György közéjük tartozik. Egy esszégyűjteményében hosszan értekezik arról, hogy milyen hatást gyakorolt életére apja halála. A már szinte arrogáns autonómia érzéseit és a felelősségtudatot, ami hajtja, egyaránt annak a ténynek tulajdonítja, hogy nem volt apja, akitől félnie és függnie kellett volna. Az apjától megfosztott fiú elképesztően felszabadultnak érezheti magát, hogy az legyen, és azt tegyen, amit csak akar; ugyanakkor megtapasztalhatja azt a hihetetlenül nagy terhet, hogy olyan elvárásoknak kell megfelelnie, amelyeket saját maga tulajdonított a hiányzó apának.”

E mögött minden bizonnyal egy rossz tapasztalati történet, sőt, generációkra visszanyúló történetek sorai is lehetnek. Ami persze nem minősíthető, hisz nehéz idők voltak azok is.

Nehéz idők

Ha visszagondolok a saját férfi felmenőimre (dédszülői szintig), sok hiányt érzek. Pedig mind Mádon éltek. Az egyik nagyapám fiatalon halt meg, még mielőtt a szüleim megházasodtak volna. A másik szerencsére sokáig élt. Egy-egy mondata meghatározó volt az életemben. Egyszerű vidéki ember volt, három gyerekkel, hat unokával. Tehát nem voltam kitüntetett státuszban, mégis sokat kaptam tőle. Hitt bennem, biztatott.

A dédnagyapáim közül csak egyről vannak történeteim, anyukám meséiből, akit egyszem unokájaként nagyon szeretett. Egy másik dédapámról tudom, három gyereke mellett legalább hatot csecsemőként eltemetett (akkortájt, az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején) ez még gyakori dolog volt. A három gyerekéből kettőt kiengedett/kiküldött Amerikába, bízva abban, ott jobb soruk lesz. Nagyapám maradt itthon, neki itthon voltak feladatai. A 18 éves lány hajójegyét egy tehén árából vették meg. Nem volt sok tehenük, nagy áldozat volt, de 1913-ban sokan hoztak hasonló áldozatokat. Azok, akikről nem tudok semmit, olyan, mintha nem is lettek volna. Még jó, hogy legalább a nevüket tudom és azt, hogy melyik temetőben nyugszanak. De akikről van valami történet, valami emlék, netán egy-két fotó, azok olyanok, mintha egy erős támaszként segítenének az életben. Mintha itt lennének valamilyen formában most is és tartoznék nekik valamivel. Valahogy súlyt adnak az életemnek, valamiképpen mögöttem állnak és olyan, mintha éreztetnék velem a felelősséget, hogy vinni kell tovább, hogy ne éljek hiába, azt, hogy ŐK nem éltek hiába.

Szerencsések azok, akik ismerhetik a nagyszüleiket, akik jó szülőket ’fogtak ki’, akiknek megvan ez a – talán - legfontosabb támpont az életükben!

Apák! Érzitek a dolog súlyát? Azt remélem, elsősorban nem súlynak érzitek! Kívánom nektek, inkább örömként, élményként éljétek meg ezt a státuszt!

Ha pedig nektek nem csak jó emlékeitek vannak visszafelé, akkor tegyetek érte, hogy ne ezt adjátok tovább!

Szép napokat!

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu

www.treevision.org