Egy félbehagyott film, egy félig-meddig átrendezett szekrény akár egy hét múlva is a fejünkben van még, makacsul kitartva nem hivatalos teendőlistánkon, még ha nem is létfontosságú, hogy pontot tegyünk ezek végére. Mintha nem hagyna nyugodni, ha nem fejezünk be valamit. Miért? Ez az egyszerű rejtély mélyebbre vezet az emberi működés megértésében, mint gondolnánk.

A pincérek memóriája fantasztikus... de meddig?

Egy pszichológus valamikor a múlt század húszas éveiben egy étteremben készült elkölteni vacsoráját Németországban. Az étlapot lapozgatta asztalánál, és közben körüljártatta szemét a termen. Átlagos este volt, talán forgalmas nap is, jó páran fogyasztották még estebédjüket a helyen. A pszichológus türelmesen várt, hogy a pincér felvegye rendelését. Amikor végre sor került erre, a lélekbúvár ennyit mondott:

– Én ugyanolyat szeretnék enni, amilyet amannál az asztalnál fogyasztott a hölgy.
– Sajnálom – mondta a pincér –, annál az asztalnál már fizettek, és én csak addig emlékszem arra, ki mit rendelt, amíg nem zárult le a fogyasztásuk.

Valahogy így esett. A pszichológus Kurt Lewin volt, a Berlini Egyetem tanára, a gestaltpszichológia (alaklélektan) egyik úttörő kutatója, aki később, a harmincas években az USA-ban is nagy karriert futott be szociálpszichológusként.

Lewinnek volt a Berlini Egyetemen egy Litvániából származó tehetséges tanítványa, Bluma Zeigarnik. Az ifjú pszichológusnő tanárának éttermi élménye alapján 1927-ben előállt egy publikációval, amely lényegében világszerte ismertté tette őt, olyannyira, hogy az általa leírt jelenséget elnevezték Zeigarnik-hatásnak. A Zeigarnik-hatás dióhéjban:

Jobban emlékszünk azokra a dolgokra, amelyeket nem fejeztünk be, mint azokra, amelyeket befejeztünk.

Bluma Zeigarnik (1901–1988). Karrierjét a harmincas évektől Moszkvában folytatta kutatópszichológusként

Törekszünk arra, hogy kerek egésznek lássuk a világot

Az alaklélektan vagy gestaltpszichológia a huszadik század elejének meghatározó, Németországból kiinduló irányzata, amely elsősorban az észlelést vizsgálta, pontosabban azt, hogy az észlelés során hogyan szervezzük egészbe környezetünk sok különálló részletét (a Gestalt szó jelentése: alak, forma). Gondoljunk bele, mekkora bravúr, hogy a színek, formák, textúrák, hangok, térbeli információk különálló észleleteiből létrejön a környezetünkről kialakított egészleges benyomás!

Kurt Lewin (1890–1947). A gestaltpszichológia egyik úttörője, a harmincas évektől az USA-ban szerzett hírnevet szociálpszichológusként

Észlelésünknek azt a sajátosságát, hogy különálló részeket képesek vagyunk egészként észlelni oly módon, hogy ahhoz fölérendelt minőségek is hozzáadódjanak, talán az impresszionista, sőt pointillista festmények szemléltetik legjobban (melyek éppen a századfordulóra és a 20. század elejére váltak igazán menővé a képzőművészetben). Ha közel lépünk egy pointillista festményhez, színes pontokat látunk egymás mellett. Ha eltávolodunk tőle, könnyedén képesek vagyunk észlelni a teljes képet és alakzatait! Ez jól leképezi azt, hogyan működik az észlelőrendszerünk. Ezt a működést foglalja össze a gestaltosok sokat emlegetett alapigazsága:

Az egész több, mint részeinek összessége.

Zeigarnik publikációja azért volt akkoriban olyan nagy hatású, mert addig csak az észlelőrendszeren vizsgálták ezt a sajátos, egészbe szervező működést. A pszichológusnő azonban rávilágított, hogy az egésszé szervezés igénye a memóriaműködésnek is sajátossága. A befejezettség ugyanis azt az érzést kelti bennünk, hogy valami kerek egész. Akkor tudunk valamit lezárni, és kvázi átadni a felejtésnek (már amennyiben egyébként nem bír számunkra személyes jelentőséggel ahhoz, hogy önéletrajzi emlék váljon belőle), ha megvan vele kapcsolatban az az élményünk, hogy ez kerek egész. Amíg nem fejezünk be valamit, addig nem érezzük azt, hogy ez kerek egész. Amíg hiányzik ez a „gestaltélmény”, addig úgy érezzük, ezzel még dolgunk van. Ezért rajta tartjuk a teendőlistánkon a memóriánkban.

Paul Signac: A pápák kastélya Avignonban (1900)

Érdekesség, hogy a szappanoperák is erre a működésre építenek: általában a jelenet közepén vágják el az egyes epizódokat, így az emberben befejezetlenségélmény alakul ki, kevésbé indulnak el benne a felejtési folyamatok, és alig várja, hogy másnap vagy egy hét múlva leülhessen a képernyő elé, és láthassa, hogyan folytatódik az adott jelenet (amiben ráadásul rendre feszültség és konfliktus is van).

Háromszögek vagy egy történet szereplői?

Fritz Heider és Marianne Simmel pszichológus kutatók érdekes tanulmányt publikáltak az USA-ban 1944-ben. Kísérletük résztvevőinek egy rövid animációt mutattak, amiben szerepelt egy kisebb és egy nagyobb háromszög, egy kör, illetve egy nagyobb téglalap, amelynek egyik oldala hol bezárult, hol kinyílt. A két háromszög és a kör ide-oda mozogtak a képernyőn az animációban. (A teljes animáció megtekinthető ezen a linken.) A résztvevőknek lényegében azt kellett leírniuk, hogy mit láttak a kisfilmben.

A kísérlet résztvevőinek többsége ahelyett, hogy objektíven leírta volna a mértani alakzatok mozgását, komplett történetet kerekített az animáció alapján ok-okozati összefüggésekkel és szándéktulajdonításokkal. Például valaki a téglalapot háznak nézte, ahova beköltözött a kör, illetve úgy vélte, hogy a kis háromszög csatározik a nagy háromszöggel, és hasonlók. A geometriai alakzatokat olyan szereplőkké tették meg, mintha emberek lettek volna egyéni motivációkkal.

Az animáció egyik képkockája Heider és Simmel kísérletéből

Heider és Simmel kísérleti eredményeit az alaklélektan alapvetéseiből érthetjük meg. A kísérleti résztvevők sokkal többet láttak az animációban, mint amit a kisfilm részletei önmagukban indokoltak volna: kerek egészbe, koherens történetté szervezték a látottakat az információfeldolgozási folyamat során.

Életünket elbeszélésekké szőjük

A Heider–Simmel-kísérlet nemcsak arra világít rá, hogyan működik az információfeldolgozás (vagyis hogy az általunk észlelt valóságot többletjelentésekkel ruházzuk fel az érzékszerveinkkel észlelhető puszta információdarabkákon túl), hanem hogy milyen mélyről jövő az a szokás, hogy történetekbe rendezzük az eseményeket. Olyan történetekbe, amelyeknek van eleje és vége, ok-okozati összefüggések érvényesek bennük, a szereplők pedig különféle szándékok alapján cselekszenek.

A történetmesélés szokása az emberi működés alapvető része, és kulcsszerepet játszik a körülöttünk lévő világ megértésében.

Ez különösen igaz a saját életünk esetében. Életünk eseményeit is történetekbe rendezzük, és az egészséges pszichés működés jele, ha ezek az életelbeszélések koherensek: tiszták bennük az idősíkok (a múlt eseményei jól elkülönülnek a jelen dolgaitól), valamint az ok-okozati kapcsolatok, jól körülhatárolt térben játszódnak, jól azonosíthatók bennük a szereplők, és az eseményeknek van eleje és vége. Ezeket az életelbeszéléseket narratívának vagy narratívumnak nevezzük, és az önéletrajzi emlékezet fontos építőkövei. Ilyen életelbeszélés lehet például annak története, hogy milyen inspirációk és hatások nyomán választottuk ki leendő szakmánkat: miért érdekelt az adott terület, hogyan tájékozódtunk, kikkel beszéltünk, mi alapján választottunk intézményt a továbbtanuláshoz, hogyan készültünk a felvételire stb. Története van a pártalálásunknak, a családalapításunknak, a karrierváltásainknak, a költözéseinknek. A kríziseinknek. Az élettörténetünk elbeszélések sorozata.

Az a hajlam, hogy a velünk történteket kerek elbeszélésekbe szőjük, illetve az, hogy egy eseménysorra vagy feladatra hajlamosabbak vagyunk emlékezni, amíg nem tekintjük lezártnak, egy tőről fakad: abból az emberi sajátosságból, hogy a világ részleteit értelmes egésszé szervezzük a feldolgozási folyamatok során. Ez az értelmes egész az ún. Gestalt – és akkor mondjuk azt, hogy valamire kellő rálátásunk van, ha kialakult bennünk a Gestalt élménye. Ezt az érzést fogalmazza meg Virginia Woolf A világítótorony c. könyvének festőnő szereplője, amikor azt mondja: „…megvolt a látomásom” („I have had my vision”).

Szabó Elvira

Kapcsolódó cikk:
A lelki egészségedre is hat, hogy milyen történeteket mesélsz – A személyes narratívumok szerepe a nehézségek feldolgozásában

A szerző pszichológiai témájú Facebook-oldala: Gyökerek és szárnyak

A szerző további írásait – külső és belső utazásokról szóló történeteit, valamint publikált szépirodalmi szövegeit – az ElviraSzabo.com weboldalon találod. Iratkozz fel a weboldal hírlevelére, hogy értesülj a friss megjelenésekről!

Kövesd a szerzőt a közösségi médiában:
Facebook: Vargabetűk – egy oldal azoknak, akik szívesen indulnak külső és belső utazásokra
Instagram: elvira_szabo_

Irodalom:

• Heider, F. – Simmel, M. (1944): An experimental study of apparent behavior. The American Journal of Psychology, 57, 243–259.
• Sekuler, R. – Blake, R.: Észlelés. Osiris, Budapest, 2000.
• Siegel, D. J.: A kötődés és a történetmesélő agy. In Siegel, D. J.: Mindsight – Elmetudatosság. Ursus Libris, Budapest, 2018, 225–253.
• Zeigarnik, B. V. (1927): Das Behalten erledigter und unerledigter Handlungen. Psychologische Forschung, 9, 1–85.