Tábori Kornél: Razzia a nyomortanyákon (Vasárnapi Ujság, 1920. február 8.)

2020. június 30. Mai Manó Ház

1920-ban Tábori Kornél egy írása a budapesti nyomortanyák lakóiról a Vasárnapi Ujság-ban jelent meg, ahol az ITT található képekből is válogattak illusztrációt a cikkhez, ám az, hogy pontosan ki készítette a fényképeket, nem tisztázott. Erről így írt Tomsics Emőke 2006-ban a Fotóművészet magazinban: "Azonban a szerző néhány, a nyomorakcióval kapcsolatban elejtett megjegyzése megint csak arra enged következtetni, hogy a fényképezőgép nem az ő kezében volt, s a valódi fényképészek kilétének nyomozása tanulságos képet ad a korabeli fénykép-felhasználási szokásokról."  
A nyomortanyákon készült felvételeket Jelfy Gyula és a Révész és Bíró néven dolgozó Révész Imre is készíthette, de ami biztos, a galéria után található 100 évvel ezelőtt megjelent cikket Tábori Kornél jegyzi. 

Tábori Kornél: Razzia a nyomortanyákon

A régebbi czikkek, a melyeket a budapesti ínségről írtam a „Vasárnapi Ujság"-ba, körülbelül úgy viszonylanak a mai nyomorhoz, mintha egy mindenképp nagy metropolis jellemzéséhez Budapestet venném elő például — 1920-ban. Huszár Károly miniszterelnök óhajtására tizenegy razziát rendeztem eddig, néhányat a rendőrség avatott asszisztencziájával, hogy minél szélesebb körű nyomorbizonyságokat tárhassunk a külföldi jótékonyság elé. Az igazán rémes adatok közül félretettem egy csomót a „Vasárnapi Újság " számára; mielőtt a hazai és külföldi napilapok közölnék, hamarjában vázolom a feltűnőbbeket. A fővárosi szükséglakásokban napokon át jegyezgettem a nyomorgók vallomásait. Aránylag legtisztább volt az egész Százados úti telepen Böröczék lakása, a Százados út 59. 1. 75. szám alatt. Amikor a családfő után kérdezősködtem, a köhécselő asszony így felelt:
— Eltűnt szegény a volhiniai fronton 1916-ban.
Az inséglakások nagyobb részében halljuk ezt: eltűnt, meghalt. Böröcz Pál fővárosi tűzoltó volt, aki után három szép gyerek maradt. Az özvegy 151 korona hadisegélyt kap. A legidősebb, a kilencz éves Pál tehetséges fiú, de arra nincs pénz, hogy most taníttassa a beteges anya, aki nappal „sort áll", aztán főz és mos.
— Mikor ettek húst? — kérdezem. — Nem is emlékszem. Tudom, van elég, de nincs rá pénz. Kell czípőre, deczember óta kétszer talpalták a Paliét. Oly rossz a bőr és 106 koranát fizettem érte. Lerongyolódtam, pedig mink oly szépen éltünk mindig. Ez az egy kopott szoknyám van, mert a gyerekeknek kellett bugyogót miegymást csinálni a többiből.
— Lisztje van?
— A mi volt, azt kölcsön kaptam. A keresztmama ad néha és tőle a Lágymányosról hozok olykor szenet egy szatyorban. Fél napi út.
A legnagyobb baj itt és minden szükséglakásban, hogy nincs világítás. Könnyes szemmel folytatja Böröczné:
— Legalább petroleumot kapnánk, hisz még fódozni se tudok. Este, a mikor végre időm volna rá, a sötétbe ülök itt órahosszat.
A dolgos asszonynak ez fáj leginkább. De panaszoltak rosszabbat is. Szabados Józsefné a Nádor utcza 38. száma alatt csecsemőjét ringatva suttogta el, hogy a nyomorék ura egy este hat-hét patkányt vert agyon a szobában. De Csatóéknál az is megtörtént, hogy a patkányok lerágták a kis Jani kezét.
A Százados úti szükséglakások egyikében, földszinti szűk szobában húzódik meg nyolcz gyermekével K. F. czipészmester is, a ki sulyos beteg és hat éve nem dolgozik. Rajtuk kívül, még távol van négy gyermeke. A feleséget reuma gyötri; különben gyümölcscsel kereskedik — ha van. Segélyt nem kapnak sehonnan. A legkisebb gyerek, a három éves Géza és Mariska nénje az ágyban fekszik, kettő mindig „sorba áll".

Ötvennél több olyan nyomortanyát jegyeztem föl, a hol napok, sőt nem ritkán hetek óta szobában senyvednek a gyermekek, mert nincs czipőjük, vagy ruhájuk. Találtam egy vasúti — menekült — tisztviselőt is, a kinek három gyermeke karácsony óta nem járt az utczán. A Madách utczában öt detektív és Sárközy főfelügyelő előtt derült ki faggatásomra, hogy egy kilencztagú családban öszszesen öt ing van, nadrág egy sem és a gyermekek kivétel nélkül meztelenül feküdtek az ágyban.
A sorbaállás, a melyről valamennyi inségtanyán panaszkodtak, megdöbbentő és hosszú évekre kiható következésekkel jár. A tüdőbaj statisztikát Budapesten nem szabad komolyan venni, a hozzáértők már csak keserűen nevetnek a számadatokon, mert a nyomortanyák élete gonoszul megcsúfolja a számításokat. Egyetlen lakásban, a Nefelejts utcza 23. szám alatt tizenöt személy közül tizenöt volt tüdővészes a hiteles megállapításunk szerint.
Pedig tavaly még valamennyi egészséges volt, a hatvannyolcz éves családfő kivételével. — Minden éjjel sorba kell állni kenyérért, -— mondta hörögve a szalmazsákon fekvő családanya. — Este 9—11 órakor esőben-hóban a pékbolt elé kell állni, ha reggel csak annyi kenyeret akarunk, a mennyi a család felerészének elég. Megfázott mindnyájunk és most így rothad a tüdőnk, mert se pénzünk, se más módunk nincs a gyógyításra . . .

A ki szereti a sportot és kijárt az M.T.K. telepére, bizonyára emlékszik az árnyas Pékerdőre, a melyben szerény kirándulók hűsöltek még 1918-ban. A sporttelep mögött, ép úgy, mint a Lóversenytéren, ma egyetlen fa sincs. Az ínséges nép négy ilyen erdőt is kiirtott, de most már alig van mit honnan lopnia és a kis gyermekek ezrei hideg, ablaktalan, mennyezetig nedves falú lakásokban pusztulnak. A Bem és Grassalkovics utczában több nyomortanyán egy szekrényt, egyetlen asztalt, sőt ágyat sem láttunk már. Föltüzeltek vagy eladtak minden bútordarabot.
Ez a nyomor nemcsak a hirhedt angyalföldi viskókban mutatkozik, hanem néhány hónap óta a belső városrészekben is. A József körúttól három percznyire, a Kisfuvaros utcza 9. szám alatt láttunk kilencz személyt, három albérlővel olyan lakásban, a mely kisebb egy vasúti kupénál. Földön, ágyban és asztal tetején majdnem heringmódra hevertek ájultató bűzben, elgyöngülve, betegen az éhségtől. A Népszinház utczában kikérdeztem özvegy Bányász Károlynét, a ki így vallott:
— Tizenegyen vagyunk. Kenyeret nem ettünk tíz nap óta, csakis kukoriczamálét.
— Ebédre és vacsorára?
— Nem, csak ebédre. Vacsorázni és reggelizni nem szoktunk már.
— Hányan keresnek?
— Egy lányom. A többi nem kap munkát. Elkergették őket a czipőgyárból, meg a villanytelepről. Az uram beleugrott a Dunába a legkisebb két fiúval. Én azóta csak így dadogok, mert gutaütés ért.
Hasonló helyzetre bukkantunk a Nádor utcza 38. száma alatt két lakásban is. Csak épp itt a beteg Nagy Andrásné férje a Kárpátokban tűnt el, Molnár Mihályné ura pedig az olasz fronton. Nem is tudta meg, hogy három szép gyermeke egyszerre pusztult el, Molnárné pedig szívbajjal, hátgerinczsorvadással fekszik, — épp a gyönyörű képviselőházzal szemközt.
Jelfy Gyula, a ki egy csomó érdekes nyomor témát fotografált, ma száz meg száz hasonló dokumentumot szerezhet a főváros minden részében. Az inség nyakunkra nőtt, iszonyú ragályokkal és forrongással fenyeget s a külföld nagyarányú segítése nélkül már nem is tudunk boldogulni. (Vasárnapi Ujság, 3. szám. 1920. 67. évfolyam. 30-32. oldal)

(forrás: adtplus.arcanum.hu; fotomuveszet.net)

1932-ben mutatták volna be A mi életünkből című tárlatot, ahol a kiállított képek szintén a magyarországi nyomort szemléltették. A megnyitót április 3-án vasárnap délelőtt 11.00 órára hirdették meg és már a közönség is szépen gyülekezett, mikor egy szakasz rendőr kíséretében, lovagló ostorral a kezében Szolnok főkapitánya is megjelent. Ám a megnyitóra nem került sor, mert a kiállítás szervezőit a rendőrség állam- és társadalomellenes izgatás miatt őrizetbe vette és a kiállított képeket elkobozta. A betiltott kiállítás történetét és a bemutatni kivánt képeket ITT találod.

Ajánlott bejegyzések:

Ugrás a lap tetejére
süti beállítások módosítása