Aki járt már Márianosztrán – akár saját szabad akaratából, akár kényszer hatására - az tudja, hogy ez a hely olyan mintha egy másik dimenzióba csöppenne az ember. Kismaros után a 12-es útról letérve elhagyja az utazó a térképet és egy párhuzamos univerzumba kerül – ez a Börzsöny varázslatos világa. 2018-ban is volt szerencsém részt venni a MineKraft futáson így az „Európában is egyedülálló kihívás” szlogent romantikus túlzásnak éreztem mely talán betudható ez a helyszín fent említett tudatmódosító hatásának…
Tavaly a MineKraft futás része egy elég szimpla terepfutás volt. Idén a szervezők több akadályt ígértek úgyhogy kis csapatunkkal (az OCR Veres csapatából négyen is indultunk) kíváncsian vágtunk neki a kalandnak.
2018-ban a kolostor (börtön) udvarában volt a rajt/cél zóna. A szervezők az idén kényszerűségből meg kellett változtassák a fesztiválterület helyszínét. Ugyan a kolostor udvara nagyon hangulatos volt de a sportpálya sem bizonyult rossz választásnak. Tökéletes volt a helyszín.
A Minekraft márianosztrai futamának hangulata a környezet varázsának köszönhetően teljesen egyedi. Büfé nem volt a fesztiválterületen de ez ebben az esetben nem is okozott problémát. Felsétáltunk a kétszáz méterre lévő főtérre ahol a falu kocsmájában a helyi erőkkel lehetett szocializálódni. Kicsit furán néztek ránk mert a kompressziós motyóinkkal ellentétben itt a szombat reggeli viselet a kantáros gatya-papucs páros. Ettől függetlenül jól fogadták a másságunkat és nagyon kedvesek voltak. Próbáltak meggyőzni minket, hogy a kávé mellé mi is vállaljuk be a barack-szilva-vegyigyümi hármas valamelyikét. Őszintén szólva kicsit el is gondolkodtunk a dolgon…
A rajthoz visszafele ballagva összefutottunk a teherautóval ami az önkénteseket vitte ki a terepre. Ők a platón éppen a tüske-sör kombóval melegítettek a versenyre – látszott, hogy nem rajtuk fog múlni a hangulat. :)
9:30-kor vágtunk neki a nyargalásnak. A települést elhagyva egy kis patakon átvágva egy enyhe erdei kaptatón az első kilométer megtétele után jutott el a mezőny a bánya területére. Az első kétszáz méter süppedős murvában majd már normális úton le a bánya aljába. Itt volt az a három elem amit a szervezők akadálynak szántak. Először egy gumisor, aztán egy rövid meredek rézsű ahol kötelek segítségével lehetett felmászni, illetve három murvából kotort dombocska. Ezen nehézségek leküzdése után a bányában végig felfele futottunk mindvégig a bányagépek által használt úton. Az egyetlen nagyon rövid extrémnek nevezhető szakasz valahol az ötödik kilométer környékén jött ahol az emelkedő tetején egy sziklás kaptatón elhagytuk a bányát és kijutottunk az erdőbe.
Innen köves erdei út illetve később autók által is használt földúton jutott vissza a mezőny a település határába. 7.5 km-nél volt a frissítőpont aztán már aszfaltos úton lehetett eljutni a táv csúcspontjához: a kálváriadombhoz. A dombra feljutni mindössze kétszáz méteres út viszont kellemesen meredek. A tetején már azért kiült a tanácstalanság a gépházban – megkarmoltuk a tejsavküszöböt rendesen.
A maradék két kilométeren a település kellemesen lejtős utcáin már csak be kellett gurulni a célba.
A vége 10.5km és 290m szint lett.
A szervezésre és a lebonyolításra semmi panasz nem lehet. Minden gördülékeny volt – talán a parkolást lehetett volna kicsit megszervezni de a viszonylag kevés induló miatt ez sem volt égető probléma.
Az nézőpont kérdése, hogy a Minekraft futás extrém-nek tekinthető-e avagy nem. Nyilván akik rekortánon futnak órákat egyirányban majd egy odatévedt kavicstól kibicsaklik a kicsi bokájuk azoknak ez valóban extrém. Terep és akadályfutóknak nem igazán. Ebből a szögből nézve a Minekraft futás egy tempós, laza kis verseny – sajnos nem több.
A befutó után volt szerencsém beszélgetni a szervezőkkel (megjegyzem nagyon jó érzés volt, hogy magamfajta abszolút senki szürke ponthoz is odajöttek kikérni a véleményt).
Elmondtam, hogy szerintem bátran ki kellene használni a bánya adottságait és egy valóban extrém futást (akadályfutást) csinálni a szimpla futás helyett. A válasz az volt, hogy nem igazán akarnának „Spartan”-t csinálni. Ezzel a kijelentéssel én teljesen egyetértek – nem Spartan-t kellene csinálni hanem egy igazán egyedi, minőségi akadályfutást.
Kedvenc akadályfutó versenyeim az ausztriai bányafutások – Erzberg R@ckMan/R@ckWoman és Wildsau Dirtrun Burgenland. A maga nemében mindkettő parádés. Kihagyhatatlan egy akadályfutó számára. Mindkét verseny a márianosztrai külszíni bányához hasonló létesítményben zajlik. Az extrém terep adott amit ott bevállalósan ki is használnak. Mindkét verseny esetében elmondható, hogy nem az szokásos épített akadályok dominálnak. A bányák tele vannak akadályként felhasználható, általam csak „bányabizbasznak” nevezett dolgokkal (munkagépek, stb.). Ezeket meg lehet mászni, át lehet bújni alattuk, kötelet/spanifert lehet feszíteni közéjük, stb.
Szóval lehetne ez valóban extrém és páratlan csak ki kellene használni az adottságokat - de jó is lenne...
Beszámoló: Szimi
Fotók: MineKraft Facebook
