Santigold: I Don’t Want: The Gold Fire Session (lemezkritika)

Hopp, kinéztünk az ablakon és még tart a nyár. Tessék, akkor itt egy jó nyárias lemez. Santigold újra remek formában dancehall-afropop-afrokubánozik.

Kiadó: Downtown

Megjelenés: 2018. július

Stílus: dancehall-afropop-afrokubán

Kulcsdal: Gold Fire

Santigold a jól öregedett eklektipop Santogold (2008) debütálás után előbb mélyre- és kissé félrement a sötét és túlpolírozott Master Of My Make-Believe-vel (2012), majd újabb négy év múlva komplementerbe tolta a napfényes, könnyed, de (szintén kis mértékben) a kortárs pop generikusságának csapdájába eső – és erre címével rá is játszó – 99 ¢-szel (2016). Az, hogy az általános popsztársághoz túl okos és összetett a zenéje, az első perctől nyilvánvaló, de az is nyilvánvaló, hogy annál több van benne, ahol most tart. Aztán persze lehet, hogy ő elégedett ennyivel és a debüt óta először mi is maradéktalanul azok lehetünk (bár még a szintén 2008-ban kidobott, Diplóval közös Top Ranking dancehall-mashup mixtape is tök oké). A komoly projektek közöttinek szánt, ismét a mixtape-ek hangulatában kiadott, két hét alatt, mókából összehozott új anyag egységes(en erős), klassz az íve, rengetegszer végighallgatható, albumként is elsőosztályúan működik. A Popcaant is csúcsra járató (bár az ő aktuális, nyári második LP-je nem makulátlan) New York-i dancehall-label, a Mixpak Records feje-producere, Dre Skull nagyon összepasszol Santigolddal és bár nem formabontó a végeredmény, de a nagy élvezeti faktor mellett azért kellően santigoldos is.

8.5/10

Dömötör Endre

a lemez: