Filmrecorder. Berlinben csúcsra járatják a vallási fanatizmust – Divine Love (filmkritika)

2019.02.11. 17:52, Gaines

divinelove1_1.jpg

A családvédelmi terv semmi ahhoz képest, amit a latin-amerikai vallási disztópiák kínálnak a berlini filmfesztiválon. Van itt homoszexuális átnevelés, orgiával megmentett házasságok, Jézus-diszkó, és hormonjavító péniszlámpázás. Tudósítás.

A filmfesztiválokon a sűrű egymásutánban megejtett vetítésekkel hamar elérkezik az a pont, amikor a tematikai és stilisztikai hasonlóságok miatt markánsabban hasonulnak egymáshoz a filmek, mintha hetekkel-hónapokkal elválasztva látnánk őket. Felerősödnek az egyezések: megint egy nyomasztó családi dráma! Még egy gyerektrauma! Újabb lassú sodrású, művészi(eskedő) darab! Azok a részletek, amik egyénivé teszik az egyes filmeket, óhatatlanul összemosódnak, kifakulnak. Ezzel viszont az is együtt jár, hogy sokkal inkább ki tud emelkedni egy-egy merészebb megközelítés.

Vasárnap este minden előzetes tervezés nélkül úgy alakult, hogy egymás után két film is a vallási konzervativizmus és a szexualitás közös metszetébe vezetett, az egyik spanyol, a másik portugál nyelven. A guatemalai Tremors valamelyest a fent említett fesztiválhatás áldozatául esett: korrekt dráma egy negyvenes, kétgyerekes apukáról, akit előbújása után kirekeszt a családja, és az ortodox, homoszexualitást átneveléssel „kezelő” felekezet satuszorításában kénytelen dönteni vállalt szexualitásának megélése és a gyerekei láthatásához való joga közt. De nem elégítette ki azt az erősődő igényt, hogy ne csak olyat nyújtson, amit már sokszor láttam, akár ezen a fesztiválon is; az alapsztori előzetes ismerete nélkül beülve az első negyed óra, amikor még nem hangzik el, mi rázza meg a családot, nem tudjuk, miért kergült meg egy felső-középosztálybeli család, és vajon egyikük okozza-e a címet is adó földrengéseket, egy szürreálisabb, buñueli film ígéretét hordozta.

201911481_1_rwd_1380.jpg

Ennek beváltatlanságát természetesen nem lehet felróni a filmnek, mégis, a brazil Divine Love már EDM-től pulzáló, Istent dicsőítő, neonfényben ázó rave-nyitójelenetével elnyerte ezt követően a bizalmam. Gabriel Mascaro újszerű disztópiája csupa izgalmas önellentmondás. Dúskál például a rózsaszín, magenta és akvamarinkék színekben, a szemet gyönyörködtető paletta azonban brutalista épületeknek és személytelen, átbürokratizált társadalomnak szolgál hátteréül. A közeljövő Brazíliájában járunk, 2027-ben, amikorra a kereszténység államhatalmi szintre emelkedett, a fiatalok a riói karnevált is felülmúló tömegrendezvényeken buliznak; a központi ideológia legfőbb vezérelve a szeretet, amely lépten-nyomon Istenhez kötődik, minden más – egyéni érdek, az ember vágyai – ennek vannak alárendelve.

A negyvenes Joana (Dira Paes) még a hívők közül is kiemelkedik buzgalmával. Céltudatos, határozott asszony, aki monomániásan dolgozik azon az egy dolgon, amely ebben a világban elsődleges, hogy is mondjuk, női princípium: a gyerekszülés. Ugyan ez nincs kimondva, de a filmben sejtetett hatalom abortuszellenes: a hivatalok és boltok bejáratánál fém- helyett magzatdetektorokon haladnak át az alkalmazottak és vásárlók, és a spirituális gyönyörhöz a „legfelsőbb” megtermékenyítésen keresztül vezet az út. De acélos hitét kétségek fenyegetik. Hiába próbálkoznak férjével, Danilóval (Julio Machado), nem akar megfoganni a gyermek.

divinelove2.jpg

Pedig mindent megpróbálnak, és Mascaro a valóságtól nem túl elrugaszkodott, mégis kellően abszurd és sci-fi beütésű ötletekkel szemlélteti a szakralitással átitatott magánélet jellegét. A férj fejjel lefelé lógatva, UV-val lámpáztatja a heréit, hogy fokozódjon a spermiumtermelés – a film bőkezűen bánik a férfi nemi szervek ábrázolásával –, árva kisbabák könnyeit csepegteti a szájába, és egy Divine Love nevű keresztény gyülekezet tagjaként jár Joanával a házasok közti testi intimitást elősegítő gyakorlatokra. Ezek egyszerű bizalomtréningektől szvingerszexig terjednek, ahol két pár férfitagjai a másik feleségével jutnak orgazmusközelbe, a csúcspont előtt gyorsan visszarendeződve az eredeti felállásba.

Eleve érdekes ez a koncepció, hiszen a konzervatív vallási irányzatokhoz rendszerint inkább a puritanizmust, az önmegtartóztatást, adott esetben a szex teljes hiányát társítjuk, nem pedig hosszú percekig kitartott, kendőzetlen szexjeleneteket. A kamera nem vándorol az összegabalyodott női és férfi testeken, klinikai távolságtartással rögzíti az aktusokat; megengedi az érzékiséget, de pragmatikusan viszonyul az erotikához. Ugyanilyen kettős a vizualitás: varázslatos, hipnotikus álomvilágot teremt, de a selymes színképek sosem teszik lehetővé a teljes belefeledkezést. Mívességük az ingerek gyönyörűsége mögött hiányt sejtet.

Azt a hiányt, ami Joana életében tátong, és ami Jóbbá teszi hasonlatossá, és a hívők örök kérdéseit veti fel. Mit jelent Isten hallgatása? Mi végre sújt szenvedéssel olyasvalakit, aki napjai minden percét az ő dicsőségének szenteli? Vagy önzőségből fakad netán a teherbe esés hajszolása? Joana remekól ellentmondásos főszereplő, mert rendelkezik klasszikus hősi jellemvonásokkal, ám szemellenzőssége eltorzítja ezeket. Közjegyzőként emberarcúvá kívánja tenni a névtelen, szenvtelen bürokráciát – a hős kisember! –, ám ezt úgy éri el, hogy válásért folyamodó párokat vesz rá az együtt maradásra, alapul véve, hogy ezzel csak jót tehet nekik. Amikor pedig egy megelőlegezett fordulattal meglepő változás áll be az életében, az a vágyott célba érés helyett csak újabb bonyodalmakat, mázsás kérdőjeleket teremt.

A zárószakasz nem tudja maradéktalanul kibontani a fordulatban rejlő potenciált, furcsamód pont akkor válik céltalanná a film, amikor a dramaturgia lendületet vesz. De így is számtalan lenyűgöző jelenet, hangulati elem bevésődik a nézőbe, a rave-en a drop előtt felvillanó „100% Jesus” neonfelirattól a film legleleményesebb vívmányáig, az autós gyóntatóig, ahol üvegkalitkában üldögélő, pophimnuszokkal prédikáló pap várja a begördülő kombikat. Meglepő, de még ez is valós alapon nyugszik; az már kevésbé, hogy a brazil politikai klíma máris Mascaro allegorikus jövőképére rímel. De ezért nekünk se kell a szomszédba mennünk.

szerző: Huszár András

A berlini filmfesztivál alatt a Recorder újságírója a helyszínről tudósít az oldalon.

https://recorder.blog.hu/2019/02/11/filmrecorder_berlinben_csucsra_jaratjak_a_vallasi_fanatizmust_divine_love_filmkritika
Filmrecorder. Berlinben csúcsra járatják a vallási fanatizmust – Divine Love (filmkritika)
süti beállítások módosítása