Húszévesen minek szomorkodjunk? – Carson Coma (interjú)

2019.05.16. 12:30, trecorder

rec072_carsoncoma2_650.jpg
Április végén a Hangfoglaló Program támogatásával jelent meg a Carson Coma debütlemeze Corduroy Club címmel. Az együttes imázsa a sárga háttér és az életvidámság, ennek megfelelően Fekete Giorgio énekes-gitárossal és Héra Barnabás dobossal a tudatos tervezés és a munkamegosztás mellett olyan komoly dolgokról beszélgettünk, mint a beteges Korda György-mánia és a különféle arcszőrzetek. Ja, és alapítottunk egy punkzenekart is. A Recorder magazin 72. számában megjelent interjú.

Barnabás, azt hallottam, hogy te eredetileg nem is dobosként kerültél képbe.

Barnabás: A kollégiumi szobámban demóimat töltögettem SoundCloudra, Giorgio pedig rámírt, hogy mennyire tetszik neki az egyik számom, ami egyébként átdolgozva rá is került az első lemezünkre. A Kuplungban találkoztunk először egy bulin, kitaláltuk, hogy közösen csinálunk akusztikus koncerteket. Egy volt is, a Hunniában, hát, elég viccesre sikerült. Ezután lementem a vágóhídi próbatermünkbe, és ott szünetben beültem a dobok mögé. Ekkor derült ki Giorgio számára, hogy jobban dobolok, mint ahogy, mondjuk, gitározom vagy énekelek. Ezzel kezdődött az, amit most Carson Comának hívunk, utána jöttek a többiek, akik akkor még nem voltak tagok.


Van, aki zeneipari képzésre jár közületek, menedzseretek van – mennyire építkeztetek tudatosan az elején?

Barnabás: Ez elég hosszú folyamat volt. Egy éven át nemigen csináltunk semmit, csak próbáltunk, számokat írtunk, építettünk magunknak egy próbatermet és privát bulikon játszottunk. Születésnapokon, egyetemi bulikon léptünk fel. Voltak mínusz egyedik meg nulladik koncertjeink, amik igazából az összeszokásra, gyakorlásra voltak jók. Az első igazi koncertünk 2018 novemberében a Dürer Kertben volt a Kikeltető középdöntőjében.

AZ ELSŐ CC-VIDEOKLIP PREMIERJE PEDIG A RECORDEREN VOLT, NÉZZÜK CSAK!


A tehetségkutató volt a fontosabb vagy maga a tudat, hogy ez most már egy „igazi” koncert?

Barnabás: Az utóbbi, de épp azért, mert rögtön a Dürer középső termében léptünk fel, és telt ház volt. Csomó olyan ember látott minket, akinek számít a véleménye. És mindenkinek nagyon tetszett.


Kinek mutattátok meg először az alakuló repertoárt?

Giorgio: Anyukámnak. Martinnak, aki a zenekar állandó grafikusa meg most a lakótársam is.

Barnabás: Meg apukádnak.

Giorgio: Tényleg. Neki nagyon-nagyon jó a zenei ízlése.


Mi volt a reakciója?

Barnabás: Az, hogy ha most elkezdünk tánczenét csinálni, akkor miért nem magyarul? Meg hogy hova tűnt a pszichedélia. De ezt abszolút nem negatívan: látszott, hogy tetszett neki, hogy végre valami saját kezd formálódni.

Carson Coma: Song About My Grandma


Mikortól éreztétek, hogy ez több lehet, mint egy gimis garázszenekar?

Giorgio: Az első perctől így állunk hozzá. Az, hogy egy éven keresztül nem koncerteztünk, arra kellett, hogy a végeredmény is profi legyen, ne csak a résztvevők hozzáállása. Még egyetlen koncertünk sem volt, de ezzel keltünk, ezzel feküdtünk. Majdnem mindannyian járunk felsőoktatási intézménybe, de mindenki a zenekarhoz igazítja az életét.


Volt fordulópont?

Giorgio: Amikor tavaly nyáron felvettük a What a Time To Be Alive-ot és forgattunk egy videoklipet hozzá Komróczki Diával. Az ő noszogatására jelentkeztünk a Kikeltetőre.


Magatoktól nem jelentkeztetek volna?

Giorgio: De, csak ő figyelmeztetett mindig, hogy közeledik a határidő. Kicsit sokan vagyunk és összeszedetlenek.

Barnabás: Én már 8:59-kor ott voltam ma a Moszkva téren!


Csak épp nem mondták neked, hogy nem ott lesz az interjú…

Giorgio: Ennél egyébként tényleg precízebbek vagyunk azért.


Hogyan osztjátok meg a feladatokat?

Giorgio: Szerintem nagyon sokat használ a működésünknek, hogy az egyes emberek különféle potenciáljai vannak kihasználva. Fontos, hogy ne legyenek lefedetlen területek, de egymás lábára lépés sem. Szerintem tök jó hatásfokon működünk.


Nem mentek egymás agyára?

Giorgio: Nálunk nincs meg az, ami szerintem nagyon sok zenekar vesztét okozza: hogy mindenkinek erővel részt kell vennie minden folyamatban, ugyanazt kell csinálnia. Mi tisztában vagyunk azzal, ki mihez ért. Dalírás közben is, az egyéb területeken is. Van, aki dalszerzés közben aktív, más meg látja a folyamat végét.


Tulajdonképpen három dobos is van a zenekarban. Szerintetek ez befolyásolja azt, ahogyan a zenéről gondolkodtok? Más a hangzás, a dalírási metódus?

Giorgio: Nem. Az viszont hallatszik, hogy van egy olyan emberünk, mint a Bálint (Kun Bálint – a szerk.), aki nagyon ért a zenéhez.

Barnabás: Bálint inkább multiinstrumentalista, mint dobos. Meg a Ricsárdgír ötvenszázalékos dobosa.

Giorgio: Ha a micimackós mém lennék, azt mondanám, dzsesszdobol a Ricsárdgírben.

Corduroy Club című bemutatkozó nagylemez:

Ha már tudatos építkezés: hol tartotok most?

Barnabás:
Az általunk megálmodott útnak körülbelül a két százalékánál.

Giorgio: De egyébként most tervezzük a punkzenekarunk következő koncertjét. Még nem vagyunk biztosak a nevében, de ha nyilvános lesz, a Recordernek áruljuk el először. Igazából azt hiszem, nekem majdnem mindenkivel van egy kétfős punkzenekarom. Most már veled is. Vagy lehetünk hárman is. Te úgyis fuvolázol, legyen, mondjuk, valami neo-Jethro Tull.

Barnabás: Idefelé pont Jethro Tullt hallgattam.


Na, ez például – anélkül, hogy sztereotip lennék – azért tényleg nem kézenfekvő választás a te korodban.

Barnabás: Ez tényleg érdekes kérdés. Azt a pszichedelikus rockot, amit tizenöt-tizenhét éves korunkban szerettünk, kezdjük kinőni. Olyan életszakaszban vagyunk, amelyben minden iszonyú gyorsan változik. Mi is. Ez nem csak abban mérhető, hogy Giorgiónak bajsza lett, hanem abban is, hogy egyre több helyről gyűjtjük az inspirációinkat.


Mi mozgat benneteket a hatvanas évek magyar táncdalaiban? Ironikusan hallgatjátok őket?

Giorgio: Az a kérdés, hogy tényleg szeretjük-e Korda Györgyöt?

Barnabás: Én viccből kezdtem el hallgatni, de egy idő után azon kaptam magam, hogy sétálok az utcán, és hallgatom.

Giorgio: Ez főleg Barnabásnál beteges vonzalom. Ha testileg nem is, azért már bőven az, amit a pszichológusod elkezd analizálni.

Barnabás: Kösz.

Giorgio: Koncerten játsszuk is a Nem vagyok ideges című Korda-dal feldolgozását. Baromi jó szövege van.

Barnabás: A korai Korda György igazi rock & rollos tánczene, volt egy kicsit komolyabb hangvétele. Fiatalon ő maga is ironikusan állt ehhez szerintem, de aztán felnőtt, és úgy maradt.

Giorgio: Na, ezt szeretnénk mi elérni.

AKKOR SEM TAGADHATNÁK LE A HATVANAS ÉVEK HATÁSÁT, HA AKARNÁK, NÉZZÜK CSAK!


Hogy úgy maradjatok?

Barnabás: Hogy mind a hatan pókert közvetítsünk.

Giorgio: Egyébként kiröhöghettek, de amikor Magyarországra költöztem, én éveken keresztül azt hittem, hogy Korda György egy sportriporter. Aztán 2016-ban találkoztam Barnabással, aki elmondta, hogy énekes.

Carson Coma: Cringe Days


Na és kik vagytok ti? Próbáltátok már felcímkézni, amit jelenleg játszotok?

Giorgio: Vintage indie. Bár ez utóbbi Magyarországon egész mást jelent, mint máshol a világon. De a Spotify-on így vagyunk meghatározva.


Az első pillanattól fogva minden a nyilvánosság előtt zajlik, az átalakulás is. Hogy lehet azt elérni, hogy legyen egy könnyen beazonosítható Carson Coma-imázs?

Barnabás: Hát a sárga háttérrel!

Giorgio: Szerintem a mi imázsunk, hogy olyan emberek vagyunk, akik 0-24 viccelődnek. Nagyon rossz lenne, ha lenne olyan tagunk, aki nem életvidám. Amikor vidékre megyünk fellépni, az konkrétan olyan, mint egy osztálykirándulás. És nagyon sokat számít az imázsunkban az is, hogy Bálint a legidősebb tagunk a maga huszonegy évével. Egyikünknek sincs rendes arcszőrzete például. A bajuszom a top, amit a zenekar össze tud dobni arcszőrzetileg.

Barnabás: És az én pajeszom?!


Nem féltek attól, hogy beleragadtok ebbe a vicces hülyegyerek-skatulyába?

Giorgio: Szerintem a rajongók majd végignézik, ahogy felnövünk. És lesz majd szakállunk meg megkopaszodunk.

Barnabás: Sarkos példa, de a Beatles-nél is le lehetett követni, hogy az öltönyös srácok hét évvel később olyan lemezeket vettek fel, hogy el sem hiszed. Az embereknek unalmas, ha a zenészek éveken át ugyanazt csinálják.

Giorgio: Egyelőre nem érzem, hogy ezt a fajta hülyéskedést várná el tőlünk a közönség, ugyanakkor sokaknak emiatt vagyunk szimpatikusak. Egy ilyen életvidám országban fontos, hogy jól érezzük magunkat. Szerintem jólesik látni, hogy egyes zenekarok több életkedvvel mennek ki a színpadra. Nekem is.


Ez azért, lássuk be, különösen vicces ezzel a zenekarnévvel.

Giorgio: Már fogalmam sincs, miért pont ez lett a nevünk, de még gimiből jött, az tuti. De egy vidámkodó zenekarnév amúgy is nagyon erőltetett lenne.

Barnabás: Gondolj csak bele: Kispajtik. Buzogányok.

Girogio: Csaknekedkislány.

Barnabás: Na, látod, az egy tök jó zenekarnév.

Giorgio: Lehet, hogy megvesszük majd a jogokat.

Barnabás: Az utóbbi években egyébként is a sadboy-kultúra dívik a fiatalok körében, mi erre akarunk többek között reflektálni. Hát húszévesen minek szomorkodjunk?

Giorgio: Az is igaz, hogy tök szerencsés élethelyzetekben vagyunk, de számomra iszonyatosan idegesítő azt látni, hogy sokan rájátszanak arra, hogy szomorúak. Haver, nincs is semmi gond az életedben! Nem mi fogjuk megdönteni a sadboy-kultúrát, de törekszünk rá. Elvégre minden ember szereti jól érezni magát, nem? Az élet sokkal szebb, mint amilyennek el van könyvelve.


Micsoda végszó!

Giorgio: Ne! Még mindenképpen el szerettem volna mondani: Boldog család, csupa móka, miért ne szólna Carson Coma? Nagyon szeretném látni ezt írásban.

Szerző: Csepelyi Adrienn

A Carson Coma legközelebb május 18-án, szombaton koncertezik a Kobuciban. Facebook-esemény

 

https://recorder.blog.hu/2019/05/16/huszevesen_minek_szomorkodjunk_carson_coma_interju
Húszévesen minek szomorkodjunk? – Carson Coma (interjú)
süti beállítások módosítása