RockStation

„Sokkal egyszerűbb lett volna a könnyebbik utat választanom, de akkor talán nem lehetnék most itt”

Interjú Eric Wagnerrel, a The Skull énekesével

2018. október 16. - magnetic star

img_4996.jpg

A nevében is erősen Trouble kötődésű The Skull két lemez után végérvényesen önálló bandaként akar megragadni a köztudatban, s ennek megfelelően a The Endless Road Turns Dark turnéján, így annak budapesti állomásán is a saját dalokra helyezte a hangsúlyt. Hogy ezzel együtt el kíván-e szakadni Trouble-os múltjától Eric Wagner énekes, és hogy egyáltalán miként viszonyul ahhoz, kiderül – sok más, az anyazenekarral, illetve a jelenlegi formációval kapcsolatos részlet mellett – a vele folytatott beszélgetésből, amelyre a koncert előtt került sor.

Közel egy hónapja jelent meg a második The Skull album, a The Endless Road Turns Dark. Milyen fogadtatásban részesült eddig?
Eric: Az eddigi visszajelzések nagyszerűek, de tényleg mindenki részéről. Negatív kritikát nem is olvastam még. A kedvenceim az olyan kijelentések… Á, ezt inkább nem mondom el!.. Na, jó, egye fene!.. Szóval a kedvenceim az olyan kijelentések, miszerint most még jobban teljesítek, mint anno a Trouble-ban. Ráadásul személyesen mondták nekem!.. Szóval örülök ennek. Eleve úgy álltunk össze, hogy a The Skull akartunk lenni. Nem a Trouble vagyunk. Abban a zenekarban is énekeltem, de mi akkor sem a Trouble vagyunk! Azt hiszem, voltak olyanok, akiknek kezdetben nehezükre esett különválasztani egymástól a kettőt, de most, hogy már két lemezt tettünk le az asztalra, az emberek kezdenek megkedvelni bennünket. Ez jól is esik, pozitív dolog.

Igen erőteljesen csengő címet visel az új album! Mi a mögöttes tartalma?
Eric: Úgy gondolom, mindannyiunk életében elérkezik a pillanat, amikor el kell dönteni, merre tovább. Amikor az életünk talán nem a legkedvezőbben alakul. Szóval az embernek ilyenkor el kell döntenie, hogy mit akar. Maradhatsz az eddigi utadon, de akkor sehova se jutsz, vagyis még rosszabbra fordul a helyzeted… A lemez nem a halálról szól, ahogy azt egyesek hiszik, hanem arról, hogy változtatnod kell az életeden. Arról, hogyan jutsz el onnan, aki voltál oda, aki leszel.

the_skull_03.jpg

Úgy vélem, ilyen zenét, ilyen mondanivalóval bizonyos kor után, a kellő élettapasztalat birtokában lehet igazán hitelesen játszani. Egyetértesz ezzel?
Eric: Igen. Mint mondtam, a legnehezebb a járt utat elhagyni az addig járatlanért. Viszont profitálni is ebből lehet többet. Sokan mégsem ezt választják, éppen azért, mert túl nehéz. Gyakran szoktam mondani, hogy hosszú utat tettem meg a pokolig, de érdemes volt. Megviselt, de érdemes volt. Sokkal egyszerűbb lett volna a könnyebbik utat választanom, de akkor talán nem lehetnék most itt, ki tudja…

Az előző albumhoz képest gitáros és dobos poszton is csere történt, ami eleve különbséget jelent az első anyaghoz képest. Mindenki kiveszi a részét a dalírásból nálatok?
Eric: Zeneileg mindenki hozzáteszi a magáét, aminek örülök is. Ugyanazt csináljuk továbbra is, csak másképpen. Mindenkinek megvan a saját zenei stílusa és egyénisége. Lothar (Keller) és Rob (Wrong) sem egyforma módon ír, de együtt, zenekarként igenis úgy szólunk, mint a The Skull. Vannak, akik szerint Trouble-os a hangzásunk, ami bizonyára annak szól, hogy ott is én énekeltem, de hát nem olyan. Szerintem a kettőnek semmi köze egymáshoz. Őszintén szólva örülök, hogy kezdetben csak korai Trouble-t játszottunk, mert ha már muszáj a Trouble-hoz hasonlítanunk magunkat, akkor inkább az első két albumhoz állunk közel, mint a Def American korszakbeli anyagokhoz. Amikor a mai felállással játsszuk azokat a számokat, még azok is másképpen szólnak. Még azt sem feltétlenül mondanám, hogy az új album jobb, mint az első. Legfeljebb egy kicsit másmilyen, de legalább olyan jó. A két lemez különböző elemei szépen kiegészítik egymást, és most, hogy együtt játsszuk ezeket, jól is működnek. Jól illenek egymáshoz. Szerintem ez nagyszerű, mert így, ilyen mennyiségű anyaggal már tényleg a The Skull lehetünk. Azt meg úgysem tudom megúszni, hogy ne énekeljek Trouble-t, szóval mindig műsoron tartunk néhányat. De ettől még a The Skull vagyunk.

Jell Olson dobos a Trouble években is hol kiszállt, hol visszatért, és most a The Skull soraiból is kilépett.
Eric: A The Skullból kétszer is. Ő már csak ilyen. A Trouble-ban is eljátszotta ezt néhányszor, a The Skullt meg már másodszorra hagyta ott. Nem is beszélek vele azóta, mert elegem lett belőle. Mondjuk, én is besokalltam, amikor kiléptem a Trouble-ból, és az első eset, azaz 1996 vagy ’97 után én is visszamentem, de én arra untam rá, hogy ugyanaz a szarakodás folyt. Minden alkalommal ugyanazokat a dalokat játszottuk, és úgy éreztem, hogy ez nem vezet sehova. Úgy döntöttem, a saját dolgaimat akarom csinálni. Ahhoz, hogy lélekben boldog legyek, muszáj folyamatosan zenét írnom. Én ezt élvezem a legjobban egy zenekar tagjaként. A lemezkészítést. Szóval úgy éreztem, nem haladunk előre, csak egyhelyben toporgunk, és tovább kellett lépnem.

the_skull_01.jpg

Nem jelentett nehézséget a The Endless Road… készítésekor, hogy Brian Dixon Angliában él?
Eric: Nem, mert a demózás idején mindig ott volt velünk, ahogy a felvételek alatt is. Áprilisban le kellett mondanunk egy turnét az ő vízum-problémái miatt, most pedig azért nem lehet itt, mert az édesapja megbetegedett, és már az utolsó napjait élte. Kölnbe azért elugrik majd hozzánk, vagyis hamarosan találkozunk.

A doom színtér egy kis lélekszámú közösség, a zenészek meg különösen ismerhetik egymást. Briant nyilván még a Cathedral időkből ismered.
Eric: Persze, turnéztak is velünk az USA-ban. Ennek a zenének a rajongói igen hűségesek. Ideértve a Trouble-t is. Végtelenül elkötelezett arcok, néha én is ledöbbenek rajtuk. Az egyik mostani bulinkon felbukkantak olyanok, akik Lengyelországból tettek meg kábé négyszáz kilométert a koncert miatt. Az ilyenek sose nőnek fel?.. Jó, csak vicceltem, mert hízelgő a dolog, és megtisztelve érzem magam. El sem hiszem, hogy ennyi év után még mindig ezt csinálhatom.

A Blackfingerrel két lemezt készítettél, és van egy akusztikus szólóalbumod is. Lesz valaha folytatása valamelyiknek?
Eric: Nem tudom. A Blackfinger inkább rólam szól, az is afféle szóló-próbálkozás. Én viszont soha nem Eric Wagner név alatt akartam kihozni a dolgaimat. Szeretek zenekarban tevékenykedni, ahol mindenki aktívan kiveszi a részét a munkából, és azt érzi, hogy része az egésznek. Szóval erről még nem döntöttem. Mindig is azt csináltam, amit akarok. Ha épp ahhoz volt kedvem, akkor megírtam egy szólólemezt azzal, hogy majd meglátjuk, mi lesz belőle. Most azonban a The Skull jelenti az elfoglaltságot számomra, és az új lemezünk még friss. 2011-ben alakult a banda, vagyis hét éve, ami nem kevés idő ám! Úgyhogy a szóló-dolgaimat egy időre félretettem, és csak erre a zenekarra összpontosítok.

A Trouble sosem számított széles körben ismert csapatnak, a The Skull tábora pedig még annál is kevésbé népes. Szerinted lehetne hatékonyabban is népszerűsíteni a The Skullt? Ha igen, hogyan? A Trouble-os múltad – illetve Ron Holzneré – jó kiindulópont…
Eric: Nem válik hátrányunkra a dolog. Ennek is köszönhető, hogy most itt vagyunk. Őszintén szólva kicsit unom már azokat a dalokat énekelni, de kérdezd csak meg Ozzyt, mennyire élvezi, hogy még mindig muszáj a Paranoidot nyomnia… Viszont ez is a múltam része, büszke vagyok rá, és nem fogom megtagadni, nincs is okom rá. Van mögöttünk egy promóciós cég, de mi is tesszük, ami tőlünk telik. Pörgetjük a Facebook oldalunkat… És hát turnézunk is a lemezzel…

img_4863.jpg

Van olyan Trouble dal vagy lemez, illetve a bandának olyan korszaka, amely különösen fontos számodra?
Eric: A bemutatkozó lemezünk ilyen, éppen azért, mert az első volt. Vettünk magunknak egy kisbuszt, egészen Los Angelesig utaztunk, hogy felvegyük a lemezt – erről álmodoztam egész életemben! A kedvencem azonban mégis a zenekar nevére keresztelt album. Az első, amelynek Rick Rubin volt a producere. Azon a lemezen rendkívül keményen melóztunk az ő irányításával. Sokat tanultam tőle, ami a hangszerelési és produkciós dolgokat illeti. Különös hangsúlyt helyezett az érzésekre, érzések alapján csinálta a dolgokat. Szóval rengeteget tanultam tőle.

Tartod még a kapcsolatot a Trouble tagjaival?
Eric: Nem igazán. Bruce (Franklin) az egyetlen kivétel, vele már a Trouble előtt is zenéltem együtt. De vele sem találkozunk túl gyakran, legutóbb pár hónapja futottunk össze. Nem zenei dolgokról beszélgettünk, hanem úgy általában barátilag. Mint amikor a rég látott cimborák találkoznak. Mintha a köztes idő meg sem történt volna. Ott ültünk a kerthelyiségben, söröztünk és dumálgattunk. Jó volt látni őt, ma is barátok vagyunk. A többiekkel viszont nem tartom a kapcsolatot. Túl elfoglalt is vagyok hozzá…

A magyarországi doom színtérhez van hasonló kötődésed, mint a régi társaidnak?
Eric: Nincs. Amúgy is csak harmadszor járok itt nálatok. A Trouble-lal egy bulit nyomtunk itt, jó koncert volt. A The Skullnak pedig ez lesz a második itteni fellépése. Különleges számomra az ország, mert az édesanyám itt született, úgy harminc kilométernyire Budapesttől. Ezért mindig sajátos érzésekkel jövök ide.

Élnek még itt rokonaid?
Eric: Nem tudom. Németek voltak, németül beszéltek, de itt éltek. Amikor beszéltem erről a hajón a buli szervezőjével, megengedte, hogy felhívjam édesanyámat. Ő felvette, én meg elmondtam neki, hogy hol vagyok. Ez egy szép emlék. Sajnos ő sem él már, de ez mindig eszembe jut, amikor itt járok. 

Koncertfotók: Horvháth Jani, Interjúfotók: Dr. Narcisse
The Skull Facebook

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8614304197

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum