A Deserted Fear egyre népszerűbb banda a germán kollégáknál, de megérdemelnék, hogy ne csak hazai pályán hódítsanak. A nálunk kevésbé ismert zenekar, immáron a negyedik nagylemezzel rukkolt elő a death metal viharos vizein. A kezdetekben még a régisulisabb vonalat meglovagló fiatal csapat, mostanra már kicsit kommerszebb és a tömegek számára hallgathatóbb death metal-melodic death metal átmenetet terít. Az első két lemeznél nekem mondjuk egy pörgösebb Bolt Thrower szeletelése és a jó kis Ashpyx darálása ugrott be, míg a harmadik és a szóban forgó mostani albumon már jócskán hódítanak a svéd stílusú melodic death metal/göthenburgi védjegyek. Gondolok itt az At The Gates-re és a régi Amon Amarth-ra.
Anno a stílusváltásuk egyszerre váltott ki belőlem negatív és pozitív érzelmeket. Egyben szomorú voltam, mert a old school death metal a szívem csücske és a srácok nagyon finom anyagokat hoztak a műfaj zászlaja alatt. Emellett viszont elégedettséget is éreztem, mert a Dead Shores Rising (harmadik LP-jük) megmutatta, hogy kell szólnia egy igényes melodeath-nek, annak ellenére, hogy mostanában egyre szarabb és monotonabb lemezek születnek a műfajban - a "nagy bandák" közül is számos megy át unalmasba (pl. Amon Amarth, Arch Enemy, Childen Of Bodom és társaik).
A Drowned By Humanity követi az előbb említett harmadik lemez formuláját, de nézzük tudja-e hozni azt a szintet, amit elődje lerakott. A mostani korong még több dallamosabb elemet hordoz magában, ami alapvetően nem lenne egy rossz aspektus, sőt a lemeznek az első fele, de inkább kétharmada igen kiforrt, kiválóan megírt anyag. Az intro után rögtön egy finom cupákos középtempós dal robban az arcunkba, durva melódiákkal és remek refrénnel (All Will Fall). Hasonlóan megcsapkodja a hallójáratokat a következő szerzemény - An Everlasting Dawn is, amiben talán az egyik legfülbemászóbb téma hallgató. A korongon végig zakatol a középtempós duplázás, szóval ehhez már most szokjunk hozzá.
A The Final Chapter-nél mosolyogtam, mert a német srácok konkrétan megmutatják, hogyan kéne szólnia 2019-ben az Amon Amarth-nak. Hogy nagyobb legyen az alázás, ezután következik egy kis visszatérés a gyökerekhez, a Reflect The Strom simán elférne a Deserted Fear első albumán is - a számot mintha a 90-es években írták volna Göthenburgban, bár néha az Insomnium-ra is tudnék asszociálni.
A gond az LP második felénél kezdődik, egészen pontosan az utolsó négy szerzeménynél. Úgy érzem kifogyott a kreativitás (vagy a pia/drog), de számomra érezhetően ötlettelenebb nóták. Egybefolynak, nem tudok kiemelkedő riffet, dallamot, refrént vagy akármit feleleveníteni. Külön-külön meghallgatva jó kis, szolid nóták persze, de még is rontják az összképet (Stench Of Misery, A Breathing Soul, Sins From The Past). Az utolsó nótára még rábólintok, lassú fasza kis albumzáró (Scars Of Wisdom).
Az album alapvetően elég fájdalmas hangvételű és sötét témákkal foglalkozik, mint Földünk pusztulása, háborúk és halál, szóval csak a szokásos... Külön plusz pont, hogy a társadalmi tudatosságot és az ökológiai lábnyom csökkentését is reklámozzák a srácok, ugyanis a Welcome To Reality még a környezetszennyezésre is felhívja a figyelmet. Csekkold a videót!
Összességében tehát egy igényes (főleg) középtempós régi, de egyben modern hangzású melodic death metal korongról beszélünk. Sajnos a lemez messze van a tökéletestől és akadnak - bár inkább csak a vége fele - unalmas részek, de ennek ellenére egy kiforrt, kreatív banda munkájáról beszélünk bomba jó egyedi dallamokkal és tekerésekkel.
